MáR 26

Balassa Rozi: Farkasok között

Forrás: Unsplash

Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért érzem nap mint nap azt, hogy egyre vadabb az élet. Mi az a sugallat, ami sokaknak azt diktálja, hogy taposs el mindenkit!? Tépd meg, marcangold szét! És amikor túl vagy ezen, akkor élvezd a műved és légy elégedett!

Tény, hogy a munkám miatt sok olyan emberrel találkozom, akinek a viselkedése számomra vállalhatatlan és szánalmas. Tényleg nem emberhez méltó. Egyre gyakrabban szembesülünk már gyerekeknél is, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyre többször hangzik el a beilleszkedésre képtelen, szociálisan retardált, „önző gyerek” jelző.

Tényleg ez a normális?

Tényleg azok a gyerekek a fehér hollók, akik a régi értelemben véve rendben vannak? Persze felmerül a kérdés, mi a normális? Hát egy biztos; nem a bántalmazó, a trágár, a kegyetlen. Minden nap felmerül ebben a szakmában, hogy mi volt a jobb? A csendben figyelő, kicsit poroszosan küzdő vagy napjaink nyitott és érdektelen gyereke? Az, aki naponta vágja oda, hogy jogai vannak, és minden felnőtt, ha tanár akkor meg pláne hülye? Vagy akiben még él a tisztelet és ha nem is ért egyet, ennek nem ad hangot vagy burkoltan érzékelteti a felnőttel, hogy rossz irányba tart a kapcsolatuk?

Rémisztő, hogy van (egyre több) olyan gyerek, aki mondjuk önmagát neveli. És ebben az érzéketlen világban farkassá válik. Miért?

Mert akkor nyer! Félnek tőle, tehát hiszi, hogy tisztelik.

És azok, akik nap mint nap hajbókolnak előtte, túlnövik és ellene fordulnak. Ő is prédává válik, és nincs kihez fordulnia, mert már mindenkit megmart és nem bíznak benne. Egyre több fiatalt csak a buli, a pia, a közös „érdeklődés” tart össze. Félelmetes, hogy mire képesek egy perc figyelemért. A mámorító érzésért, hogy most minden róluk szól, akár jó, akár rossz értelemben véve.

És mi felnőttek mit csinálunk? Egyre többen nézzük vergődésüket, tárjuk szét a kezünket, hogy ez várható volt! Egy gondolat nem fogalmazódik csak meg;

“Mit kellene csinálni?”

Nem hiszem el, hogy ennyi genetikailag problémás gyerek született volna az utóbbi időben. De abban biztos vagyok, hogy a rendszer nélküli nevelés kártékony. Mert egy fejlődő személyiség, anélkül, hogy támpontot kapna, elveszetté válik ebben a társadalomban. Mi sem haltunk bele, hogy voltak feladataink. Nem haltunk bele, amikor megkérdezték, hogy mit, mikor és hol csinálunk és hogy beszélgettünk. És ami fontos; próbáltunk együttműködni!

Megkérdeztem egy apukát, hogy miért nincsenek szabályok a fia számára, akit 12 éves korára, csak “Rém” néven emleget mindenki. Meglepő módon olyan ellenmondásba keveredett önmagával, amit szerintem azóta is fontolgat: „Egyszerű, nem akarom, hogy olyan gyerekkora legyen, mint nekem! Pedig tök jó volt! A szüleim szigorúak voltak, de következetesek. Kaptam pár taslit, de megérdemeltem! Szerettek, és hálás vagyok nekik.”

A kérdő tekintetem zavarba hozta, és gyorsan hozzátette: „De belőle lesz valaki!”

Hát mélyen elgondolkodtató, hogy mit fed a “valaki” kifejezés. Vagy arról van szó, hogy a sok félrenevelt gyerek annak köszönhető, hogy az embertelen viselkedés lehet megoldás a „valaki státusz” elérésére? Vagy tényleg ennyi felnőtt érzi, hogy ő értéktelen, és senki?

A baj az, hogy gyermekeink tükröt tartanak elénk.

Ők az újabb sikertelenségünk igazi bizonyítékai. Az egyetlen olyan dologban, ami minket is jellemez – amire egész életünkben büszkék lehetnénk -, ha ekkorát bukunk, akkor mi lesz a végén az összegzés? És még egy nagyon fontos gondolat: ezt nem háríthatjuk másra. Mindenki lehet hibás, de mindenki továbbáll, és újabb hatások jönnek, újabb emberek, akik felteszik a kérdést: „Neked nem volt gyerekszobád?”


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Felelősségvállalás nélküli élet

Balassa Rozi: Teher alatt vagy búra alatt?

Somhegyi Dóri: Határvédelem

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

MáR 22

Somhegyi Dóri: Jogomban áll

Forrás: Unsplash

Az elmúlt időszakban két előadáson is szembejött velem az evidencia szó. Először egy olimpiai csapat edzőjétől, aztán egy olimpiai kvótát szerző sportolótól. Hogy mi a sikerük titka edzőként és sportolóként? Az, hogy az evidenciákat azonosították és lefektették (például a kereteket, a hozzáállást). És az, hogy az egyszerű dolgokat jól csinálják, de azt tényleg jól! A többi pályatartozék. Miért írtam ezt le? Mert ma ez a két szó (evidencia, egyszerűség) csengett vissza a fülembe kora délután, szinte robbanásszerűen.

Ugyanis ma történt meg velem az az eset, hogy másodjára mentem egyeztetésre egy céghez, mert elnyertem egy vezetői pozíciót. A mai egyeztetés végkimenetele az lett, hogy nem fogok velük együtt dolgozni. Hazafelé az autóban fogalmazódtak meg bennem a gondolatok:

Jogomban áll kérdezni.

Jogomban áll véleményt nyilvánítani, tehát jogomban áll nem bekussolni. Jogomban áll tovább kérdezni, ha hülyének akarnak nézni. Jogom van ahhoz, hogy megvédjem a jogaimat. Jogomban áll nemet mondani, ha törvénytelenségre akarnak rávenni….. mert jogomban áll tájékozódnom, mielőtt átlépek egy munkáltatói küszöböt. Jogom van eldönteni, hol szeretnék dolgozni, hiszen én is a piac részét képzem! Jogomban áll eldönteni, hova köteleződöm el. Jogomban áll tájékozottnak lenni és önmagamért kiállni.

Jogom van nemet mondani, és elsétálni, ha nincs jelen a tisztelet.

Jogom van a saját értékrendemet képviselni és kiszűrni, ha valaki vagy valami nem odavaló. Jogomban áll nem eltűrni, ha valaki nem megfelelő stílusban kommunikál velem. Jogom van ahhoz is, hogy ilyen helyzetekben nyugodt maradjak :-).

Jogomban áll választani és eldönteni, hogy a tudásomat hova szeretném helyezni a jövőben, ahol tudom,

jó hasznát veszik.

Hálás vagyok, hogy más hibázott azelőtt, mielőtt átléptem volna egy küszöböt. Egy tanulsága biztosan van az esetnek:

az evidencia fontossága. Számomra evidens az ember tisztelete.

Anélkül nincs sem munka, sem emberi kapcsolat, sem semmi. Egyszerűnek tűnik, de mégsem az….

Egyébként meg jogom van az élethez, jogom van levegőt venni és létezni és az életemet úgy élni, ahogy szeretném 😊 és nem úgy, ahogy más fütyül. Egyébként meg világbéke 😊. Hálás vagyok, Dóri vagyok 😊.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Magamutogató

Imre Lili: Az élet pókerasztala

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

 

MáR 17

Somhegyi Dóri: Időmérő

Forrás: Pixabay

Egy pillanat töredéke alatt vált világossá, hogy iszonyatosan nagy a baj. Könnyes szem és a pánik a tekintetben még jobban erősítette bennem a felelősséget, hogy csak én oldhatom meg és fel a fennálló helyzetet. Nem megoldhatatlan, de gyorsnak és okosnak kell lennem. Ahogy vettem az üzenetet, hogy az idővel és a kilométerekkel kell megküzdenem, elkapott a “klasszikus idegállapot” érzése. Remegett a kezem és a lábam. Gyors rögtönzés után elkezdtem futni. Persze körömcipőben. Embereket, bőröndöket, várakozókat, autókat kikerülve szinte sprintet kellett lenyomnom az idő őrült tempójú haladásával szemben. Legalábbis én így éreztem. Közben telefonáltam, hátha tud még valaki segíteni. Rohanás az autóhoz, előtte még parkolójegy fizetés, további sprint a parkoló túlvégében álló autómhoz. Persze továbbra is körömcipőben. Ahogy kihajtottam a parkolóból, őrült tempóban nyomtam a gázpedált. Azt hiszem

110 km/órás sebességgel hajtottam az Üllői úton, lenyomva mindenkit.

A sebességmérés sem érdekelt, bár eggyel sem találkoztam. Ha mégis, legalább tudom, hogy miért fogok büntetést kapni….. 

Folyamatosan sorjáztak a fejemben a megoldási variációk. Mi van, ha…. közben érkeztek a telefonhívások. Mintha mindenki érezte volna, hogy most tényleg nagy a baj. És éppen küzdök valakiért.

Küzdök valaki sorsának alakulásáért,

küzdök önmagammal, hogy történhetett ez meg? Ki tévedhetett? Több közlekedési szabálytalanság tényét követően elértem a célállomást, ahol nyugtázva, ugyanakkor továbbra is remegő kezekkel vettem át, ami megoldást nyújthat az eléggé aggasztó helyzetre.

Most, hogy nálam van valaki sorsának boldogulása, iszonyatos gyorshajtásba kezdtem a harmincas övezetben, úgy emlékszem összesen öt fekvőrendőrön ugrattam át, de ez sem érdekelt. Turbózva az autómotort, élesen véve a kanyarokat, anyázva haladtam, mert persze ilyenkor mennek előttem harminccal… majd kikerülve mindenkit, továbbra is a gyorshajtás tényével küzdve tettem meg a rám váró kilométereket, egyszer csak lassítottam, majd megálltam. Megnyomtam a gombot, megkaptam a megoldás kapujához vezető kártyát.

Lassan, kimérten haladtam, majd megláttam……

megláttam a lányom aggódó arcát a 2B terminál előtt. Odaszaladt az autóhoz és belenyomtuk a kezébe az ő útlevelét,  hogy most már biztosan elrepülhessen a csapatával Kijevbe 😊.

Több tanulsága is van az esetnek. Ebben a stresszhelyzetben rosszul teljesítek. Ideges vagyok és káromkodok, ráadásul egy csomó közlekedési szabálytalanságot követek el. Az is biztos, hogy körömcipőben kifejezetten sz@r futni, főleg a 2B terminálról a parkoló másik végébe. Tanulság életünk végéig, hogy mindig meg kell nézni, hogy kinek az útlevele van nálunk :-D. Rájöttem viszont arra is, hogy tudok úgy vezetni, mint a filmekben, úgy, hogy senkinek nem esett baja. Sőt…. ez egyben egy időmérő köredzéssel is felért, mindössze 35 percet ölelt fel a megoldhatatlannak tűnő esetünk.

Egy valami viszont tuti biztos… ha a gyerek így folytatja,

dagadt leszek és alkoholista :-D.

Mert idegnyugtatónak este azért jól jött egy kis libatöpörtyű vörösborral :-D.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Balassa Rozi: Hurrá, nyaralunk!

Somhegyi Dóri: Kispesti NCIS

 

 

MáR 14

Balassa Rozi: Hol szúrtam el?

Forrás: Pixabay

Letargiában ültem otthon egy könyvkupac előtt. Mert én igenis hiszek abban, hogy a könyvek mindenre megoldást nyújtanak. Lázasan kerestem a megoldást. Segítségemre volt a szakirodalom, ami megjegyzem, nem volt okosabb, mint én. Ugyanazokkal a lépésekkel traktált, amiket egyébként is már kívülről fújtam.

El tudom képzelni, hogy milyen arccal és testhelyzettel reagálhattam családom abbéli érdeklődésére, amikor feltették a kérdést, hogy „most mi van?” Mert több kérdés nem érkezett…. sőt csöndben elhagyták a háborús terepet. Jobb is így! Kudarcomat semmilyen módon nem akartam megosztani senkivel. Már az ötödik “bestselleren”  túl megállapítottam, hogy értéktelenek ezek is…… legalábbis számomra. Pedig olyan egyszerű a kérdés:

„hol rontottam el?”

Férjem csendben, nehogy robbanni lásson, odacsúsztatta életmentő italomat  – egyszerűbb nevén a kávémat a kezem alá -, és várta a feszültség elmúlását. Morgásom nem győzte meg, pedig a köszönöm szót morogtam, azt hiszem. Csalódottan más tevékenységbe kezdett.

Én is éreztem, hogy sokáig nem tartható fenn ez a feszültség, de amíg nincs magyarázat, addig marad az érzés:

Ölni tudnék! Soha sem követtem el ekkora hibát!

Megfogalmazódott bennem, hogy nem is az én hibám, biztos valaki bekavart. De ki? És jött a klasszikus érzés; keressünk bűnöst! Mert addig sem én vagyok terítéken. Elkezdtem kérdezősködni, amivel családom ellenszenvét vívtam ki. De az lehetetlen, hogy én hibáztam!

És ekkor jött a következő sokkoló érzés: …..de ha én voltam, hogyan kérek elnézést? Mivel indoklom, hogy kedves énem ördöggé vált? És ekkor bevillant! Kisétáltam a konyhába, megtettem, azt, amitől a hátamon is felállt a szőr… Újra megkóstoltam! És igen! Még rosszabb volt!

Ekkor gyanútlan gyermekem, aki késői kelése miatt kimaradt a feszültséggel teli időszakból, csak ennyit mondott: „Mi akar ez lenni?” Szinte vágni lehetett a feszültséget, két rettegő szempár vetett rá lesújtó pillantást, és egyben jelezte, hogy vége van! Ekkor gondolkodtam el mélyen,

úristen ilyen rettenetes vagyok, ha hibázom?!?!

És ekkor gyermekem mindent feltett egy lapra és felvilágosított: -„A sótartóba van a cukor és fordítva! Különben lehet, hogy jó lett volna!”

Hát, tessék!….. sz@r az összes szakácskönyv! Mit ér az összes, ha nincs meg benne a válasz erre! 😀


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Kispesti NCIS

Balassa Rozi: Kommunikációzás?

Somhegyi Dóri: Hol rontottam el?

 

MáR 08

Somhegyi Dóri: Rendszerhiba

Forrás: Pixabay

Ezt a szót többször mondtam ki az utóbbi hetekben. Nos, akárhogy nézzük a rendszerhiba egy hiba a rendszerből 😊. Ha valami nem úgy működik a rendszerben, hogy támogassa az adott célunkat, akkor egy-egy megjelenő hiba, hibaüzenet az jelzés, hogy valamit nem jól csinálunk.

Egy figyelmeztető jel.

Mi lehet figyelmeztető jel? Például nem frissítettünk, nem értékeltünk, nem vettük figyelembe a környezet változásait, nem egyértelmű a cél, nincs jól felépítve a rendszerünk, nem figyeltünk a rendszerbe résztvevőkre, nem adtunk egyértelmű pozitív visszacsatolást vagy nem hallgattuk meg és végig más szakembereket, pedig mondták, leírták, jelezték. Tehát nem vettük a hibaüzeneteket, habár többször felbukkant, nem foglalkoztunk vele, mert „nem értünk rá”.

Így működik ez az életünk más területein is, aminek klasszikus megfogalmazása; „nem foglalkozunk vele, mert nem fáj még eléggé.” Ismerős? Habár fáj a fogam, térdem, hasam, de még nem megyek el orvoshoz. Megvárom, amíg akkora lesz a probléma, hogy tényleg nagyobb és külső, sok esetben visszafordíthatatlan beavatkozás lesz szükséges. Vagy mint amikor egy cipő feltöri a sarkadat. Először kidörzsölődik, piros lesz, ennek hatására elkezd fájni. Van, aki ilyenkor leveszi, betöri a cipőt, beköti a sebet, de van, aki hordja tovább, amíg gennyes nem lesz és ténylegesen semmilyen másik cipőt nem tud már felvenni. Miért van az, hogy nem vesszük a hibaüzeneteket?

Tényleg azért, mert még nem fáj eléggé?

Sokszor és sok helyen látom, hogy az adott rendszer gazdájának vaksága miatt süket fülekre találnak ezek a hibaüzenetek. Még akkor sem hallja meg, ha objektív szakember is ezt tükrözi vissza. Egyszerűen nem akarja látni a hibaüzeneteket, mert azt gondolja magáról, hogy ő tévedhetetlen és amit kitalált csak az az egy út létezik. Kérdezem én, megéri? Tényleg? Hogy látja felelősen a saját munkáját a nagy egészben? Hiszen a számokon még lehet, hogy nem látszik, az emberek még nem mennek el, habár nem úgy teljesítenek, mint régen és elégedetlenek, de itt vannak???

Könyörgöm! Valaki világosodjon már meg, hogy a hibaüzenetek egyértelműek és venni kellene ezeket a jeleket! Felismerni, azonosítani, gyökér-okot keresni, meghallgatni, korrigálni, rendszerbe helyezni, visszamérni.

Én azt mondom, hogy sokkal előrébb lennénk, ha minden rendszernek lenne egy proaktív, objektív gazdája, aki összesíti a hibaüzeneteket, aki mindig azt figyeli, hogy hol lankad a motiváció, hol vannak belső konfliktusok, hol vannak visszafordítható hibák a rendszerünkben.

A kérdésem csak az, ha a hajó egyszer zátonyra fut, akkor

abba a bizonyos tükörbe a rendszer gazdájaként bele tudsz-e nézni, fel tudod-e vállalni és el tudod-e mondani,

hogy előtte éveken keresztül mindent megtettél-e, hogy ne így legyen….és persze erre hallgatom mindig a klasszikus választ:„mert akkor még nem fájt eléggé és nem gondoltam volna, hogy ez lehet belőle”.

Megvilágítom máshonnan. Nézzük, mi a fájdalom? Egyszerű. Mérjük VOLT-ban és teszteljük a rendszer gazdáján, de csak úgy játékból, hogy hol van a fájdalomküszöb. És azt is úgy csináljuk, hogy a küldött hibaüzenetek figyelmen kívül hagyása mellett a feszültséget tovább növeljük.

Vajon mekkora lesz az a fájdalom VOLT-ban mérve, amit még elvisel?

Így akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mi az a fájdalom, amit egy szervezetnek ki kell kibírnia!!! Vajon ezek után is azt a választ fogom kapni  a kérdésemre, hogy „tényleg nem fájt eléggé”????


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: F!ngfestők

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Balassa Rozi: A hárítás művészete

MáR 03

Balassa Rozi: Felvételiztünk

Forrás: Unsplash

Hát éljen! Megint volt egy olyan nap, amiről azt gondoltam, hogy kétszer ugyanaz nem játszódhat le az életünkben! De tévedtem… A szörnyű az, hogy abban reméltem fejlődést, amiben gyakorlatilag élek, dolgozom. Azt gondoltam, hogy egy  csomó elkeseredett diákarc rávezet odafent valakit, hogy újra és újra ezt nem tehetik meg családok ezreivel. De persze sajnos az EQ nem győzedelmeskedhet egy régen rossz rendszer felett. Mi a baj?

Kezdjük a legegyszerűbbekkel:

1. Egy 14 éves stresszelése nem lehetne cél az oktatásban.

2. Nem szabadna, hogy a diákok 14 évesen úgy érezzék, hogy minden álmuk 2 óra alatt foszlik szét.

3. Nem lehetne opció, hogy bélyegként viseljék a pontszámokat, amelyek alapján döntenek felettük.

4. Mekkora a realitása annak, hogy esélyegyenlőség áll fenn ebben az esetben? Azaz tök mindegy, hogy hol, melyik általános iskolába jársz? Hogy minden osztály egyforma képességű?

5. Mekkora a realitása annak, hogy minden iskolában van tanár? SZAKTANÁR!?

6. Ugyancsak mekkora a valószínűsége annak, hogy van aki a tananyagot adja le és a gyerek nem lát felvételisort és blokkot kap?

7. Melyik fontosabb a képesség vagy a fenék arra, hogy mindent bemagolj?

8. Hogyan lehet az, hogy nem egy, hanem sok diák külön tanárhoz kell, hogy járjon ahhoz, hogy meg tudjon írni egy felvételit?

9. Normális  az, hogy előkészítőről-előkészítőre kell, hogy menjenek, hogy képbe legyenek?

És sorolhatnám…. de ezeket a gyermekem vágta a fejemhez, amikor felocsúdott abból a sokkból, amit átélt azon a bizonyos szombat délelőttön. Nem tudtam vele vitatkozni, amikor azt kérdezte, hogy miért jár nap mint nap iskolába, ha utána mindennap, sőt néha hétvégén is előkészítőkön ül? Majd a következő kérdés az volt, hogy

egy egész évnyi hajtás mi a francot ér egy rossz délelőtt után? Tényleg minden felesleges volt?

Szülőként mit válaszolhattam volna erre? Talán hiába volt minden, de nézd, a nővéredet is felvették. Hogy az élet nem áll meg! Hogy ne add fel (ez volt a legrosszabb indokom!)! Hogy a felhők fölött mindig kék az ég! – mindeközben nézett és érezte a dühömet, hogy ölni tudnék. Persze nem, nem őt! Nem az zavart, hogy esetleg nem úgy sikerült, hiszen ezt nem tudhattuk.

Hanem inkább azt, hogy az a gyerek, aki szorgalmas és igazi küzdő, ugyanúgy omlik össze, mint a nagyobbik lányom, a keresztlányom, a barátaink gyerekei és így tovább. Eszembe jutottak azok a gyerekek, akik nem mernek hazamenni, ha majd meglesz a pontszámuk. Azok, akik hazamennek és olyan büntetést kapnak, amit annak kellene, aki ezeket a feladatokat összeállította. Azokra a gyerekekre, akik összeroppannak a túlzott elvárás alatt. Azok, akik most elhiszik, hogy értéktelenek és buták.

Napokig küzdöttem azért, hogy helyre tegyem azt, amit nem én rontottam el.

Tudom, hogy mindentől nem tudjuk megóvni őket, de a gyerekkorukat elvenni,

az álmaikat összetörni 14 évesen senkinek sincs joga!

Főleg nem egy idegennek, aki azt sem tudja, hogy ki áll egy-egy pontszám mögött.

Mert ők nem számok! Nem hordhatnának billogot. Nem sakkbábuk, hanem érző lények. Akik megpróbálnák megváltani a világot! Könyörgöm ne vegyünk el a célt, a motivációt, az érdeklődést!!!! Mert ehhez senkinek nincs joga…


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Elkezdődött…

Balassa Rozi: Felvételi?!

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

FEB 19

Somhegyi Dóri: Fut a Dóri!

Forrás: Unsplash

Évek óta küszködök a futással. Egyszer belelkesülök, aztán hirtelen nincs kedvem kimenni, majd megint jön a stressz-futás, amikor összeérnek a dolgok és a futással ki is jönnek. Aztán megint leállok és jönnek a kifogások. Nincs már rá idő, hideg van, meleg van, nézd jönnek a felhők, fáj a bokám, nem jó a cipő, most mostam hajat és nem akarok még egyszer és még folytathatnám a sort.

Mindig tudok valami érvet felhozni, hogy miért nem.

Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, így mindig az eredményt nézem. Mennyit futottam, mennyi idő alatt. Barátnőm hatására lassan, de átjött az üzenet, hogy ez így nem fog működni. Ne teljesítményre fussak, hanem azért, mert jó. Először azt gondoltam, hogy marhaság, hogy a túróba élvezhetnék egy olyan dolgot, amibe majdnem mindig belehalok. Figyelni kell a légzésre, a tempóra és sok minden másra is. Közben a testemen a megereszkedett röcögők is nehézséget okoznak :-D. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen sokáig néztem más futókat, hogyan futnak. Vannak olyan mozgások, amitől tényleg egyből röhögő görcsöt kapok 😊.

Na……. szóval volt már egyedül futás foci pályán körbe, de ki a fenét érdekel, hogy körbe-körbe rohangálok egy salakos talajon? Ki az a hülye, aki még számolja is a köröket? Főleg úgy, hogy közben méterenként sajnálom magam…..hát ez minden volt számomra, csak nem motiváló. Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor intenzíven elkezdtem izzadni, már szerintem arra is feltettem a kérdőjelet, hogy ez mennyire normális? 😀

Aztán jött, hogy félmaratont futó barátnőmmel a kertvárosban futok, ami jó is volt egy ideig, de betonon körbe, ismerősökkel találkozva nem jó futni, mert mindig kérdeznek, és amikor azt látják, hogy

300 méter futás után már kollabálok, azt eléggé cikinek éltem meg :-D.

Bár itt mindenki fut a környéken, csak ők ezt szebben adják elő 😊.

Na szóval, most, hogy megcsapott a tavasz szele, megjött a vágy újra a futásra. Mivel tavaly lett egy vizsla kutyánk, ezért az erdőben többször megfordulunk. Barátnőm újra jelentkezett áldozatnak, hogy végignézze többkörös szenvedésemet az egészséges életmódra nevelésemmel kapcsolatban. Erdő-kutya-barátnő kombóval bevettük az erdőt. A környezet, a barátnőm sztorijai (mivel ő tud úgyis futni, hogy közben végig beszél hozzám és nem hal bele), a kutya figyelése – mintha valami varázslat lenne – valahogy elviszi a fókuszt a szenvedésemről. A nettó szenvedési időm így minimálissá törpül.

Csodák csodájára elértem „a futni jó” feelinget!!!!

A légzésemre még nem mindig tudok figyelni…….szerencse, hogy a barátnőm figyelmeztet erre 😊. Hogy mennyire érdekel a megtett kilométerek száma? Futás közben már nem, de a végén kíváncsiságképp igen. Hogy mit ad ez így?

A fókuszt a jelenre és önmagamra fordítani, és ezt tényleg lehet így élvezni.

Tehát megtapasztaltam, hogy a futás tényleg lehet jó is. Köszönöm a barátnőmnek, hogy az élményének részese lehetek 😊. Szerencsés vagyok 😊. Félmaratont futó barátnőm van 😊. Kutyám van 😊. Futok ki tudja hogyan és meddig :-D. Csatangolok :-D. Dóri vagyok 😊.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Esztétikus gimnasztika – A sport és művészet ötvözete

Kézilabda – A közös játék öröme

Somhegyi Dóri: Futóverseny, azaz élmény a köbön

FEB 15

Coffee Americano: A környezetvédelmi kiborulás

Forrás: Unsplash

Nagyon rövidre akarnám fogni a nagyon nagy problémámat. A környezetvédelem egy fontos téma…. viszont hiába fontos, nekem rohadtul elegem van belőle! Ez egy régi érzés, de most azzal bukott ki minden, hogy egy neves szaklap közösségi oldalán megosztottak egy cikket, miszerint a klímaváltozás miatt megváltozik majd az óceán színe. A cikk amúgy a szokásos „ezeregyedik mindmeghalunk” cikként jelent meg. Nem is azzal volt a baj, hanem a közösségi médiás poszt kísérőszövegével, miszerint „Gratulálunk mindannyiunknak…”

Nekem ebből az egészből rohadtul elegem lett!

Elegem van a kampányszerű lelki nyomorgatásból, elegem van a számonkérésekből, elegem van a rémisztgetésekből.

Bár sokan azt gondolják, hogy ez a kulcsa a környezetvédelemnek, hát elárulok egy titkot: NEM.

Már a rohadt műanyag szatyor mizérián is felforrt az agyam. Kedves Mindenki ezen a bolygón! A műanyag szatyor nem áll két lábra és nem fut be magától az óceánba. Ugyanerre a műanyag szívószál sem képes. Tényleg. Ezen felül felhívnám szintén mindenki figyelmét, hogy NEMCSAK a szatyor és a szívószál van műanyagból, hanem háztartási eszközök, kellékek, higiéniai termékek, csomagolások, tárolóedények, alkatrészek… és a lista még nagyon-nagyon hosszú. Most ott tartunk, hogy valahol valakik nagy mennyiségben öntenek szemetet az óceánba, és akkor a zseniális megoldás, hogy tiltsuk be a műanyag szatyrot és a szívószálat ?????

Tehát a tengerbe emberek által öntött szemétben nem voltak se vegyszerek se fémhulladékok, se flakonok, se háztartási eszközök, se alkatrészek, semmi, csak szatyor meg szívószál? Ennyire ne legyünk már hülyék!!! Persze azon senki nem dolgozik, hogy kiderüljön, a szemét mégis, hogy a francba került oda a természetes vizekbe.

Nem, nem, mert SZÍVÓSZÁL….!!???

Tök jó, majd használunk textil szatyrot. Ja nem…. az a 90-es években volt kikiáltva környezetszennyezőnek. Nem baj, lesz papírzacskó. Ja nem, az a 2000-es években volt a sláger környezetszennyező termék, mert a fák ugyebár. Ez a műanyag szatyor évtizede. Mi lesz a következő?

Közben minden irányból azt hallom, hogy én tehetek róla, hogy pusztul a föld és mind meghalunk. Mert szatyrot veszek a boltban. Aztán odamegyek az óceánhoz és beledobom. Mosogatok, és a mosogatószert is az óceánba öntöm. Zuhanyozok, vizet pazarolok meg samponnal szennyezek. Be kell mennem dolgozni, megölöm az időseket a szmoggal. Ételt veszek a boltban, támogatom az állatok kizsákmányolását.

NEKEM EBBŐL ROHADTUL ELEGEM VAN!

Ha nem eszek meghalok!!!!! És csak azt tudom venni, ami a boltban van. Ha a boltban kizsákmányolt párizsi van, és nem BIO zöldség, akkor mégis mi a f@szt egyek? Megveszem, mert nincs más választásom. Hogy legyen az ember környezettudatos, ha az lehetetlen? Ha nem megyek be dolgozni, nem lesz pénzem, szintén kinyiffanok. Nem tehetek róla, hogy a budiban ivóvízzel húzunk le mindent, hogy az autómosókban is ivóvízzel takarítunk.  Nem tehetek róla, hogy nem tudok olyan mosógépet vásárolni, ami 5 évnél tovább működik, mert nem gyártanak olyat! Nem tehetek róla, hogy két évente mobiltelefont kell cserélnem, mert azt is úgy gyártják, hogy tönkremegy pik-pakk.

Tessék elővenni a józan paraszti eszét mindenkinek, persze, hogy a gyártónak az éri meg, ha állandóan vesszük az újat, megy belőle az adó is, jön a profit is, ez mindenkinek megéri, kivéve nekünk meg a bolygónknak. Mindenki vésse az eszébe, hogy

A JELENLEGI TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI RENDSZERREL A KÖRNYEZET

NEM VÉDHETŐ MEG!

És annak ellenére, hogy mindenhonnan ezt sulykolják belénk, ez nem a mi hibánk! Nem attól van globális felmelegedés, hogy 5 perccel tovább zuhanyoztam tegnap! Annak már köze lehet a helyzethez, hogy Magyarországon megszüntették a palack visszaváltás és újrahasznosítás rendszerét. Hát, erről se én tehetek.

De persze mindenki megnyugodhat, mert most egy fogyasztási csúcson csücsülünk, és ez már nem tart sokáig. Ne gondoljuk, hogy bemegyünk egy madaras tecsóba, és ez a választék lesz 10 év múlva is. Nem lesznek tele a boltok egzotikus gyümölcsökkel, olcsó kávéval, tengeri halakkal, ezerféle biszbasszal, mert van, ami nem lesz, ami meg lesz, az nem fog tudni eljutni idáig megfizethető áron. És ezt nem magunknak köszönhetjük majd, hanem annak az őrült gazdasági pörgésnek, amit senki nem mer visszafogni, se politikusok, se a cégek. Az EU most próbál olyan előírásokat készíteni, hogy milyen termékeknek minimum mennyire kellene tartósnak lenniük, de nem sokat fog segíteni a dolgon, csak enyhíteni talán.

Azért a cikk végén megemlíteném, hogy

nem vagyok környezet ellenes.

Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, nem folyatom a csapot fogmosás közben, nem dobok ki élelmiszert, próbálok kevés szemetet termelni. Nem zavar a változás, ha a műanyag eldobható termékeket egy VALÓBAN környezettudatosabb megoldásra tudják cserélni, hát hajrá. Mindenkinek van egy ÖKO lábnyoma, de a

környezeti katasztrófát nem én okozom!

És elegem van ebből a folyamatos lelki taposástól, amit minden környezetvédő szervezet, közösségi médiás csoport, médium folyamatosan tol felénk. Abból meg még inkább elegem van, hogy például ne mosogassak vegyszerrel, de senki nem mondja meg, hogy AKKOR MÉGIS MIVEL!? Ne használjak annyi energiát…. lecseréltem minden világítást LED-esre. Ja, most kiderült az mégse annyira környezetkímélő. AKKOR MI AZ? Nem, a gyertya se túl környezetkímélő. Persze, költözzek barlangba, és éljek bogyókon életem végéig. Ezt az életvitelt a társadalmunk nemigazán támogatja… De mindegy, mert nem lesz szívószál, és ez majd megakadályozza az óceánba dobott elektronikai hulladékokat is attól, hogy környezetszennyező tényezők legyenek.

A probléma forrását pedig nem érdemes megkeresni, mert az pénzügyileg senkinek sem éri meg. Amíg ez a felfogás nem változik, addig a bolygónk állapota is romlani fog. Én továbbra se folyatom a vizet, és továbbra is szelektíven tárolom a szemetet annak tudatában, hogy ha már fizetek érte, akkor minden újrahasznosul.

Nem kocsikázok szórakozásból, nem öntök olajat a patakba, nem robbantgatok dezodoros és hajlakkos flakonokat. Ennél többet én nem tudok tenni a fókákért! Fizetek a szemétszállításért! Ha Közép-Európából a cég az én pénzemen lekamionoztatja a szemetemet az óceánhoz és beledobja, akkor jó lenne, ha a hatóságok kezdenének ezzel valamit. És akármennyire is sajnálom a fókákat, azzal, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalást tűzött ki célul minden ezzel foglalkozó szervezet, csak azt érték el, hogy már nem is érdekel mit mondanak, nem érdekelnek a fókák, és továbbra is használok műanyag szívószálat, mert NEM a műanyag szívószál miatt tartunk ott ahol tartunk. Még egyszer! A környezetvédelem nagyon fontos téma, és próbálok kis ÖKO lábnyommal élni.

A gazdasági rendszert, túlnépesedést,  és ilyesmiket viszont ne kérje számon rajtam senki!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Coffee Americano: Grand Opening

Coffee Americano: A makadámiadió tej

Somhegyi Dóri: Kesztyűs kézzel bánni?

 

FEB 11

Máramarosi Gréta: Lehet így is!!!!!

Forrás: Unsplash

Ezeket a sorokat azért írom, mert szeretnék egyensúlyt teremteni. Na nem a világban – ahhoz én egyedül kicsi vagyok -, inkább csak magamban. Miről is van szó? Mi Pontblogisták többször írtunk már azokról a visszásságokról, amelyek az iskolában érnek bennünket, akár szülőként akár pedagógusként. Napokon keresztül sorolhatnám azokat a lélekölő módszereket, pedagógiai eszközöket, amikkel  nem értek egyet. Nem beszélve a szülők elfogultságáról, a pedagógusok és a szülők között fennálló rossz és téves kommunikációról, arról az állóháborúról, ahol lövöldözünk egymásra a

gyerek feje fölött.

Nem, most nem erről szeretnék írni, hanem inkább arról, ami a napokban történt. Közeleg az iskolai félév vége, így naponta értesülünk a gyerektől, hogy egy-egy tárgyból hányas jegyre számíthatunk. Tegnap fülig érő szájjal jött haza az iskolából azzal a hírrel, hogy ő bizony dicséretet fog kapni az egyik tantárgyból – amiből valóban jelesre áll, de közepes osztályzata is van -….. kicsit hitetlenkedve néztünk rá, mondván biztosan félreértett valamit, hiszen dicséretet azok kapnak, akiknek csak ötöse van.

Majd elmesélte, hogy megkérdezte a tanárt, nem kaphatna-e dicséretet, mire a tanár nem felháborodott, hanem rámosolygott és azt mondta:

„Ha nagyon örülnél neki, persze kaphatsz, sőt ha meg is mutatod mennyire örülsz, akkor szinte biztos”.

A gyermek erre körbetáncolta az osztályt, így fejezte ki az örömét 😊. A történetnek itt nincs vége. Az „örömtánc” után odament a tanárhoz és azt mondta, hogyha ő 4,65-ös átlagra dicséretet kap, akkor az úgy igazságos, ha mindenki megkapja a dicséretet, aki ezt az átlagot eléri. A tanár reakciója ismét meglepő volt. Ugyanis nem kioktatta a gyereket, hanem igazat adott neki, így az osztályban tegnap 12 gyermek mehetett haza boldogan. Szóval ez az a tanár, aki az én képzeletbeli naplómban pedagógiából most

sok-sok dicséretet kapott tőlem! Szóval igen!!!! Mert lehet így is!!!!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A csatorna, avagy napjaink összeköttetései

Imre Lili: Harvard jogi kar? Jövök! 🙂

Somhegyi Dóri: Szabadság

FEB 05

Somhegyi Dóri: Soha nem gondoltam volna…

Forrás: saját

Soha nem gondoltam volna, hogy két gyerek mellett egyszer helye lesz egy kutyának az életünkben. Szóval tavaly egy szép februári napon, közös döntésre megérkezett Lotti és mindent, de mindent a feje tetejére állított. Soha nem gondoltam volna – pedig sok éven keresztül állítottam -, hogy a mi lakásunkban ugyan nem lesz kutyaszőr, mert nem vagyok hajlandó az amúgy is non-stopnak tűnő takarítás mellett plusz erőt és időt áldozni erre.  Tavaly még tényleg nem gondoltam volna, hogy

képes leszek lemondani

a lakás tisztaságról alkotott miliőmről.

Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy rövid idő alatt elveszítek egy csatát: „Márpedig a mi vizslánk lesz az egyetlen, aki megtanulja, hogy a kanapé a családé és nem a kutyáé”. Nagyon rövid csata volt, és én végeztem a vesztes oldalon……ezt sem gondoltam volna, hiszen kitartó vagyok és következetes.

Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy családtagként tekintek majd egy állatra. Persze azt sem gondoltam volna, hogy szinte gyermekünkként fogjuk szeretni. Mert ezt a kutyát

nem lehet nem szeretni.

Azt sem gondoltam volna soha, hogy kutyával fogok aludni a kanapén. Sőt azt sem, hogy egy kutya is meg tudja mutatni a feltétlen szeretet és elfogadást…..bármilyen fura is. Ez a kutya akkor is szeret és elfogad, ha te a világ legrosszabb passzában vagy. Megnevettet, elfeledteti veled a világ össze búját-bánatát. Türelemre, tiszteletre, megértésre tanít.

Szóval soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életemben egy kutya lesz a világ közepe. Soha de soha nem gondoltam volna azt sem, hogy a hűtőszekrényt kinyitva a vajban kutyaszőrt fogok találni és ezt viccesen elintézem azzal, hogy „na hoppá, újabb vendég a háznál” és viccesen kikanyarítom egy késsel, majd kidobom a szemétbe vigyorogva. Nem gondoltam volna azt sem soha, hogy nemcsak a zoknijaink, hanem mindenünk tiszta kutyaszőr lesz és ez már nem fogja elérni az ingerküszöbömet. Mert rájöttem, hogy ennél

sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak az életben.

Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki teljesen átalakítja a lakásunkat lakberendezői képesítés nélkül 😀 – aki széttépi a függönyt, aki megrágja a lépcsőnket, a kanapénkat, az összes székünket, a talpbetétet, a konyharuhát és azt sem gondoltam volna soha, hogy egy kutya ennyire érdeklődhet az irodalom után….főleg Rejtő Jenőt kedveli :-D. Sőt….a fakorlátot is készre faragja, ha éppen olyan kedve van 😊. Azt sem gondoltam volna, hogy az autómban az anyósülésen szépen, szabályosan bekötve élvezni fogom, hogy egy kutya az útitársam. Tavaly azt sem gondoltam volna, sőt egyenesen kikértem volna magamnak, hogy egy állathoz beszéljek úgy, mint egy gyerekhez. Pedig igen 😊. A kutya a hűséges társ, aki csendben meghallgat. Ha sírsz, ha érzi, hogy fáj a fejed, odabújik és melegséget ad.

Nem kérdez, nem követelőzik, nincsenek elvárásai. Egyszerűen ott van.

A jelenben. Veled.

Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek egy ebnek, pedig ezt kell, hogy mondjam 😊. Hálás vagyok, vizslás vagyok, Dóri vagyok 😊.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Szegény ti…

 

Somhegyi Dóri: “Hallom, neveltek”

 

Somhegyi Dóri: Ember tervez, Lotti végez

 

Somhegyi Dóri: Soha nem gondoltam volna