JúL 18

Máramarosi Gréta: Arctalanul

Forrás: Unsplash

Már egy ideje figyelem azt, hogy a közösségi oldalak milyen szerepet töltenek be az életünkben. Megfigyeléseim szerint nagyon széleskörű a paletta, mert a kapcsolattartás egyik fajtája lett, másrészt megoszthatjuk gondolatainkat, beszélgethetünk másokkal, értesülhetünk valós hírekről és álhírekről is. Kapcsolódhatunk csoportokhoz, új ismeretségeket is köthetünk. Igen, ez a pozitív oldal, de van egy másik oldala is, ami lehet, hogy csak engem zavar; ez pedig az

arctalanság homályába burkolózó agresszió és az előítéletesség jelensége.

Biztosan többen olvastátok vagy hallottátok annak a 11 éves gyereknek a történetét (erről már írtunk korábban), aki egy vadasparkban elővigyázatlanságból, kíváncsiságból vagy egyszerűen csak vagányságból benyúlt a rácson, ahol egy vemhes szurikáta élt. Az állat megijedt, megharapta a kisfiú kezét. A harapástól feltételezem a gyerek is megrémült, így elrántotta a kezét. Az állat leesett és elpusztult. Röviden ennyi a történet dióhéjban. Ez önmagában szomorú történet, de ha jobban belegondolunk, akkor nincs igazán nagy hírértéke.

Talán ez volt az oka annak, hogy az első híradásokban a 11 éves gyermeket agresszív állatgyilkosnak állították be, aki nem elég, hogy benyúlt a rácson, de még állítólag földhöz is vágta a szerencsétlen vemhes állatot. Jöttek is a hozzászólások, szidták a gyereket, elmondták mindennek, még gyilkosnak is. Szinte a fejét követelték. Volt, aki az állat védelmében nem riadt vissza a gyerekkel kapcsolatos fizikai agressziótól sem. Nem tudom, hány gyalázkodó hozzászólás született, mert egy idő után, már hányingerem volt a nyers indulatok ilyen nyílt megjelenésétől.  Bocsánat, de csak arra tudtam gondolni, így

bíztam abban, hogy  az a szerencsétlen gyerek talán nem hallja, nem olvassa ezeket a minősíthetetlen kommenteket.

Nem lettem volna azokban a napokban a gyerek szülei és tanítói helyében sem. Persze pár nap múlva kiderült, hogy a valóságban, nem volt földhöz vágás, még csak szándékosság sem.

Ettől fogva viszont vártam azt, hogy azok az emberek, akik két nappal korábban a keresztvizet leszedték a gyermekről, most majd

bocsánatot kérnek tőle.

De egyetlen egy ilyen kommentet sem olvastam. De hát ilyen a közösségi média. Névvel vagy a nélkül, fél információk alapján, általában ismeretlenül mondunk véleményt másokról. Bátrak vagyunk, gyalázkodunk, olyan embereket bántunk meg, akiket nem is ismerünk. Semmi nem fontos, csak, hogy kiadjuk magunkból a máshol keletkezett feszültségünket, a felgyülemlett agressziónkat. Hiszen ez az a fórum, ahol lehet……

nem kell felelősséget vállalni, hiszen arctalanul tesszük mindezt, beburkolózva az ismeretlenség homályába.

Visszatérve a történtekhez azt gondolom, hogy valóban szomorú dolog, hogy egy állat elpusztult, mert egy gyermek felelőtlen volt. Viszont azt is gondolom, hogy ez a gyermek megtanulta azt, hogy a tiltó táblák nem véletlenül vannak kitéve az állatkertekbe és a vadasparkokba. A 10-11 éves gyerekek nem mindig viselkednek racionálisan, mint ahogy annak idején mi is kipróbáltunk olyan dolgokat, amikről tudtuk, hogy nem szabad. Igen így tanuljuk meg a szabályokat. Van, akinek elég, ha elolvassa, másnak a saját bőrén kell megtapasztalnia.

És vajon mi felnőttek mit tanulhatunk az ilyen és ehhez hasonló esetekből?

Talán azt, hogy ne dőljünk be a hírhajhász médiának. Vagy talán azt, hogy

ne mondjunk elhamarkodottan véleményt, ne ítélkezzünk.

Álljunk fel a gép mellől, sportoljunk, sétáljunk, menjünk ki a szabadba. Tanuljunk meg újra örülni, nevessünk nagyokat, ne engedjük, hogy mások negatív gondolatai, életszemlélete ránk ragadjon. Ne azt nézzük, mibe köthetünk bele, hanem örüljünk az életnek. Ha véleményt nyilvánítunk, akkor azt nyíltan tegyük,

felvállalva az arcunkat.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Kínai lett a köszönés?

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

JúL 13

Somhegyi Dóri: Kelták nyomában

Forrás: saját

Írországban jártunk. Pont 1974 óta a legnagyobb mezőgazdasági válság közepette érkeztünk. Hogy ez mit jelentett? Hat nap napsütéses időt, eső nélkül :-D. Mit éltünk át ebben a 6 napban? Hát elmesélem.

Pihentünk Dublinban domb tetején egy parkban, a fák alatt. Közben hallgattuk és engedtük áramolni fülünkbe a madarak énekét. Amikor kinyitottam a szemem, egy rózsaszín unikornis nézett velem szembe a fa lombkoronájában :-D. Kértünk kávét a Starbucksban Mónika névre a gyerekeink kedvéért. Ültünk pubban pultnál és asztalnál.

Sétáltunk át kőhidakon.

Fotóztunk  autóút mellett. Szoktuk a baloldali közlekedést. Énekeltünk és táncoltunk hetvenezer emberrel együtt a Michael Bublé koncerten.

Aludtunk történelmi szobában egy kis kastélyban (manorban) a ’feeling’ kedvéért. Éreztük a több száz éves könyvtárban a történelem illatát. Rácsodálkoztunk azokra a földekre, amit az írek ősei tapostak. Bandukoltunk dombra fel és dombról le. Lógattuk lábunkat a magas sziklaparton, feküdtünk a hátunkon egy sziklán, alattunk a szakadékkal. Ültünk fűben többször is. Ültünk felrakott lábakkal is miközben méláztunk a természet adta szépségeken. Készítettünk szelfit. Sokat. Néztünk, ahogy a birkák megpihennek a kőhíd mellett. Minden nap leégtünk. Az esőkabátokat elő sem szedtük. Ettünk tradicionális ír ételeket. Ittunk sört és whiskyt. Azokból is sokat. Kastélyokat csodáltunk. Találkoztunk Írország közepén és peremén – meglepő módon – japán kerttel és banánfával.

Jártunk életünk eddigi legszebb kápolnájában. Merengtünk erdő szélén kőpadon ülve. Furcsán néztünk, amikor egy templomban megláttuk a kannás szentelt vizet. Láttunk folyóban horgászt állni. Jártunk ősi kelta temetőben, ahol a kopott ősi kelta kereszt mindent elmondott számunkra.

Egyszerre éreztük az összetartozást és a gyökerek tisztaságát.

Jártunk romantikus kis utcákban. Mosolyogtak ránk az emberek, mi pedig visszamosolyogtunk rájuk. Hegyeztük a fülünk az ír emberek angol kiejtésén. Csodáltuk egy fennsík eldugott részén a kőhalmokat, amit az arra túrázó emberek hagytak lenyomatul. Játszottunk Írország ikonikus St. Patrick templomában „lenyomatosat”. Magunk mögött hagytunk 950 km autóutat.

Írországtól a dublini reptér 2. terminálján búcsúztunk …helyesebben Írország búcsúzott tőlünk egy jó kis esővel, amit mi már bentről csodáltunk. Közben pedig arra gondoltunk, hogy az esőkabátjaink éppen a repülőgép belseje felé tartanak, mi meg a fedélzetre.

Szóval összefoglalva, szuper napokat töltöttünk el a legnagyobb ír mezőgazdasági válság kellős közepén. Reméljük ezt az írek megbocsátják nekünk 😊.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Köszi, jól vagyok!

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Somhegyi Dóri: Talán a mennyországban jártam…

JúL 05

Máramarosi Gréta: Életteret, de kinek?

Forrás: NLCafé

Évekkel ezelőtt egy Budapesten található indiai üzletben jártam, a ruhák és a bútorok közt sétálva észrevettem, egy fából készült kis szekrényen a szú bogarak nyomait. Azt a nagyon finom porrá rágott fát, amit a falatozásuk után maguk után hagynak.  Mivel az üzletben sok fából készült áru is volt, azonnal jeleztem az eladónak -aki valószínű egyben a tulajdonos is volt -, hogy a készletét nagy veszély fenyegeti. A hölgy készségesen megnézte riadalmam okát, majd elmosolyodott. Udvariasan megköszönte figyelmességemet és az alábbi mondat hagyta el a száját:

„Majd megpróbálunk velük békében élni.„

Én először megdöbbentem, majd hirtelen eszembe jutott, hiszen az ő kultúrájukban hisznek a reinkarnációban. Hogy őszinte legyek egy kicsit irigykedtem is, hogy milyen lelki békével kezeli ezt a helyzetet.  Azóta is többször eszembe jutott ez a jelenet. Főleg akkor, amikor a kertemet ellepő poloskákkal hadakoztam, aztán akkor is, amikor éjszakánként a szúnyogoktól nem tudtam aludni. Ennek következtében előfordult az is, hogy 3 héten keresztül borogattam a pókcsípéstől duplájára dagadt bokámat.

Be kellett látnom, hogy bármennyire erőlködöm, az én nyugati kultúrán nevelkedett agyam nem tud barátságot kötni ezekkel az élőlényekkel.

Gondoltam nem baj, alapvetően állatszerető ember vagyok, ha ők nem bántanak engemet, én sem bántom őket.  Szóval nem változott meg a világnézetem.

Viszont az utóbbi időben egyre gyakrabban hangzik szakértők, zöldek és nem zöldek szájából az alábbi mondat: „Mi emberek betolakodók vagyunk, elvesszük az állatok életterét, nem törődünk azzal, hogy az unokáinknak is legyen élhető környezetük, de különösen az állatokkal vagyunk igazságtalanok és intoleránsak.”

A minap a tévében egy bogár szakértő, arról beszélt, hogy sok új bogárfaj jelent meg Európában, így hazánkban is. Ennek egyik oka, hogy a külföldről behozott élelmiszerek gyümölcsök zöldségek, időnként nem megfelelő tisztaságúak „bogárilag”. Szóval van már Harlekin katica, ami elpusztítja a mi kedves hétpettyeseinket, van poloska, ami megeszi előlünk a gyümölcseinket, tönkre teszi a növényeinket. A legnagyobb baj azonban az, hogy ezeknek a kis kellemetlen jövevényeknek nincs természetes ellenségük. Nincs az a rigó, veréb, fecske, aki ezeket a kellemetlen büdös rovarokat megenné. A riportban arról sajnos nem esett szó, hogy mi szerencsétlen emberek, vagy akár csak én, hogyan tudnék védekezni ellenük. Ja, valószínű azért nem, mert nincs az a vegyszer, ami ezeket az átkokat kipusztítaná. Én az elmúlt két évben mindent kipróbáltam, de ezek a dögök csak nevetnek rajtam, ha egyáltalán tudnak nevetni.

Visszatérve a szakértőre, megmondom őszintén kicsit kiakasztott. Az egyik dolog, hogy nagy büszkén újságolta, hogy nálunk az első Harlekin katicát ő fedezte fel.

Szemmel láthatóan erre a felfedezésére gondolva, mind a mai napig az elégedettség érzése tölti el.

Az interjú nem szólt arról, hogy mit csinált vele, de gondolom, velem ellentétben biztos nem tört az életére, így aztán tömegesen van már ilyen kártékony rovarunk, mondhatnám e téren nagyhatalom lettünk.

Az első büdös Mariska néven elhíresült poloska felfedezőjéről nem esett szó, de biztos ő is disszertációt írt erről.

A másik mondata a szakértő úrnak az volt és ezzel verte ki nálam a biztosítékot teljesen, hogy mi emberek nem vagyunk elég befogadóak és elfogadóak ezekkel a bogarakkal szemben.

Ergo már megint velünk, emberekkel van a baj

és nem is azzal az emberrel, aki nem megfelelő minőségű és tisztaságú gyümölcsöt, zöldséget hoz be az országba, nem azzal a turistával, aki nem gondol arra, hogy az általa becsempészett növényeken bogarak is lehetnek. Nem! Velünk van a baj, akik szeretnének békében és főleg poloska és csípős katica nélkül élni….

Ez volt az a pont, ahol szabad utat engedtem indulataimnak, elegem lett az általános alany használatából és a felelősség áthárításából is. Igen, mert a mondatok mögött leginkább ez húzódik meg.

Nem tudjuk, vagy nem akarjuk megnevezni a felelősöket.

Miért mindig én csinálom rosszul a dolgokat, miért van az, hogy mindenki azt bizonygatja, hogy nem vagyok toleráns, hogy elfoglalom más élőlények életterét. Mi van az én életteremmel???? Hogy veszi a bátorságot az a vadásztársasági elnök, aki engem von kérdőre, illetve próbál felelőssé tenni, mert a területén élő szarvasok és őzek túlszaporodtak és lakott területen nekünk jön, halálra rémítve a kocsiban ülő unokáimat, összetöri a kocsinkat, hogy a városokban kivágjuk a fákat, igen ez mind igaz, de könyörgöm, nem úgy általában, nem én vagy a barátaim.

Talán nevén kellene nevezni azokat, akik engedélyezik, hogy fákat vágjanak ki, akik nem tesznek semmit azért, hogy a szarvasok és egyéb vadak ne mehessenek fel a főutakra. Akik nem gondoskodnak arról, hogy a szemetet elszállítsák. Én igyekszem védeni a környezetemet, nem szemetelek, szelektíven gyűjtöm a szemetet, az erdőben és a vízparton nem hagyom ott a műanyag hulladékot, sőt ha lehet, nem használok műanyag zacskókat sem, de ezeket az undorító és számomra kártékony rovarokat nem fogom szeretni és toleráns se leszek velük. Szóval nem tudom kinek kell szólni, de én most itt kijelentem,

sőt követelem, hogy igenis foglalkozzanak az én életteremmel,

biztosítsák számomra, azt az egészséges légkört, amire egy embernek van szüksége. Ha ezt megkapom, lehet, hogy néhány környezetemben élő poloskával toleránsabb leszek….. de csak akkor!!!!!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Elég.

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Imre Lili: Minták

JúL 03

Somhegyi Dóri: Szabadsááááág!

Forrás: Pexels

Egy pár hónappal ezelőtt még nem gondoltuk volna a férjemmel, hogy a szabadság szele szinte nap mint nap megérint majd minket. Mi vagy ki kellett ehhez az érzéshez?

Hát egy kutya.

Hát kérem szépen a kutya az embernek nemcsak jóbarátja, hanem egészségmegőrzője is egyben testileg és lelkileg egyaránt. Már az elején sejtettük, hogy sokat fogunk sétálni a kutyával….na de hogy ennyit? Naponta sok-sok kilométert megteszünk Lottival, miközben élmények sorozatán megyünk keresztül, természetesen mobiltelefon nélkül!

Egy régebbi írásomban kerestem azt a fajta szabadság érzését felnőttkorban, amit gyerekkoromban a biciklin ülve éreztem. Azt gondolom, hogy ezt a szabadság érzést most a kutyával való sétálás és élménygyűjtés adja meg. Emellett figyelmet is ad és sok törődést. Ilyenkor nem gondolsz a munkahelyeden ért konfliktusokra, nem gondolsz a gyereknevelési problémákra, nem gondolsz arra, hogy mit csinálsz majd holnap a munkahelyeden.

Nem fontos,

hogy mi lesz a vacsora, vagy holnap mit esznek a gyerekek.  Nem fontos, hogy minden ki van-e vasalva, senkit nem érdekel, hogy mennyire van tele a szennyes tartó. Egyszerűen az ajtón kilépve Lottival ez mind mind kitörlődik a fejedből. Ennek van egy jó és egy rossz oldala is. A szabadság érzése annyira feltölt, hogy egyre többet és többet akarsz kint lenni vele a szabadban. Mindeközben pedig a napsütés áldott hatásának köszönhetően jól leégsz vagy lebarnulsz, ezáltal jó színed lesz, tehát olyan mintha külföldön nyaraltál volna :-D. Szóval el tudsz engedni sok görcsöt, túlgondolást. Gyakorlatilag mindent. Ami eddig lekötötte az energiádat, annak jelentősége egyszerre csak eltörpül.

Rossz oldala az, hogy ennek az érzésnek szinte hatalma van feletted, így akár a munkád rovására is mehet. Nem vagy annyira összeszedett, mint azelőtt. Szóval a kutyás lét olyan, mint az adrenalin.

Feltölt, még többet és többet akarsz belőle,

lebegsz is tőle, hihetetlen, de nem akarsz lejönni a „szerről”. Veszély is, hiszen ha a kutya hozzászokik ehhez a sok mozgáshoz, foglalkozáshoz, ő is mindig többet és többet akar belőled.

Amikor két évvel ezelőtt azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet az az élmény vagy mozgásforma, ami azt a bizonyos gyerekkori szabadság érzését adja, akkor a kutyás létre tényleg nem gondoltam. Azt hittem, hogy valami extrém sport fogja elhozni ezt. Azt hiszem, hogy

szerencsés vagyok,

hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy egy gyerekkori jó érzést felnőttkorban újra megkapjon. Ugyanide sorolom a nagymamám levesének az ízét, vagy a szalmakrumpli ropogósságának élményét, a cinkosságok elkövetésekor érzett szívdobogás érzését is.

Jó érzés, ha valami visszakacsint a múltból. Nektek volt már ilyen érzésetek felnőttkorban?


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Kora Hajnal: Ha elölről kezdhetném az életemet….

Somhegyi Dóri: Papus

JúN 29

Esztétikus gimnasztika – A sport és művészet ötvözete

Forrás: Unsplash

A sportolóból lett edzők sorozatunk második interjú alanya Meszler Viktória balett- és táncművész, edző. Tagja volt a Szolnoki, a Víg- és a Nemzeti Színház tánckarának. Jelenleg az esztétikus gimnasztika sportág egyik nagykövete, képviselője.

Vikit évek óta ismerjük, de amikor kiválasztottuk erre az interjúra, nem gondoltunk arra, hogy milyen nehéz lesz visszaadni az olvasónak azt az élményt, amit a beszélgetés alatt megéltünk. Abban a röpke másfél-két órában szó szerint elvarázsolt bennünket, nyílt és őszinte tekintete, kedves mosolya, a belőle áradó energia. Tulajdonképpen ideális interjú alany, akit szinte alig kellett kérdezni. Minden szónak, eseménynek súlya, értelme és üzenete van. Akkor következzen a maratoni interjúnk:

Honnan, melyik sportágtól indultál?

A szertornától. Anyukám szertorna edző volt Pécsett. Azért, hogy naponta együtt legyünk, minden edzésre vitt magával. Így volt ez 3 éves koromtól 10 éves koromig. Versenyszerűen szertornáztam, heti öt alkalommal 4 órát ott voltam a tornateremben. Édesanyám szerint már akkor magas voltam a sportághoz képest. Ő nagy „balettrajongó” volt, gyerekként balerina akart lenni. Annak idején jelentkezett is a Balett Intézetbe, de nem vették fel. Mindig mondta nekem: „Jó, kislányom menj el, felvételizz a Balett Intézetbe. Csak próbáld meg, úgyse engedlek, mert 10 évesen te nem fogsz a fővárosba járni.” Pont ekkor született az öcsém. Ekkor 1986-ot írtunk. Édesapámmal elmentünk felvételizni, akkor még 4 napos volt a rosta. Abban az időben, ha valaki balerina akart lenni, az még egy járható életút volt.

Felvettek?

Igen. Anyukám hívta apukámat, hogy „miért nem mondtad, hogy nem megy?”. Egész nyáron nem lehetett otthon arról beszélni, hogy felvettek. Végül abban maradtunk, hogy szeptemberben elkezdődik a Balett Intézet és a kollégium is. Ha nagyon nem bírom, fél év után hazajöhetek. Az első félévben a napi 8 óra sírás azért megvolt.  Mindig mondtam, hogy haza akarok menni. A vasárnapi 17.00 órakor induló vonatot Budapestre úgy hívtuk, hogy „siralom vonat”. Sírt anyukám, sírtam én, sírt mindenki. Az a félév szörnyű volt, mert annyira hiányzott a családom. Ott volt egy kisbaba testvérem, akit alig vártam, hogy megszülessen és én nem lehettem vele. De így visszamenőleg a legjobb dolog, ami történhetett velem az a Balett Intézet. Azért is, mert nem volt igazán konfliktusom a családommal. Nagyon sokat számít most és akkor is. A hétvégi találkozás, az öröm, a nyári szünet – és ez felnőtt korra is megmaradt, hogy ővelük mindig jó. Teljesen kimaradt az életünkből, hogy súrlódások legyenek köztünk.

Aztán eljött a félév. És akkor valahogy hirtelen elmúlt a sírás, elkapott a gépszíj. Valószínű beszippantott az egész közeg, kialakult a rutin, élveztem már a balett órákat, a néptáncot, a történelmi társastáncot, a színészjátékot. Megszoktam az új környezetet és akkor azt mondtam, hogy maradok.

A második év nekem az maga volt a non plusz ultra. Akkor tetszett meg a balett, amikor Pécsett színpadra állították a Diótörőt, ami ugye egy mesebeli játék. A Diótörő összes előadásán ott ültem. Engem már beengedtek a jegyszedő nénik, külön kis zsámolyom volt. Aztán második évfolyamon kiválasztottak a budapesti Diótörő főszerepére. Ez olyan szárnyakat adott, akkora muníciót az egész balett intézeti létemnek, hogy már ha csak azt az egy szerepet táncolhattam el – ami ott Pécsett a vágyam volt, már azért megérte. Nem voltak nekem jó adottságaim sose, de roppant szorgalmas voltam és volt valami lelki pluszom, ami egy erős mentális erőt adott. A művészi vénám is erősebb volt, mint a korosztályomé.  Valami miatt biztos anyától örököltem ezt a művészi vénát, de igazából soha nem a technikámmal tudtam előrébb jutni, hanem inkább a szívemmel és a lelkemmel.

Mi inspirált? Az önkifejezés lehetősége?

Gyerekkorban azért egy klasszikus balett nem önkifejező. Az, hogy Csipkerózsikában, feltörött lábujjas spicc cipőben ott táncikálsz, az biztosan nem önkifejező.

Azt mondod, Te nem technikailag voltál jó táncos, hanem művészileg? Ez belülről jött?

Igen, ez belülről jött. A szertornász múltam nagyon sokat segített, az izomzatom, a ruganyosságom, a testtudatom, a fegyelem gyakorlása sokkal előrébb tartott, mint másnak. Az előadó készségem erre rá is segített. Ez kamaszkoromig így repített. Persze egy gyereknek mi a jó? Kap egy szerepet, meg az, ha egy iskolai vizsgakoncerteken táncolhat, ami nagyon pozitív élmény. Ehhez még nagyon szorgalmas voltam és alázatos az is tény. Lehet, hogy hozzájárult az is, ha már a szüleim elengedtek, hogy igenis be kellett bizonyítanom, nem hiába vagyunk egymástól távol. Ha már így döntöttünk, ne legyen kárba veszett, eltékozolt idő, amit én az iskolában töltök.

Mit történt félévkor, ami miatt mégis a maradás mellett döntöttél?

Egy mesternő váltás. Anno sokan kezdtünk, egy teremben. Az első félévben az idős balett mesterünk egy nagy „blahalujza” volt, vizet kellett hozni neki óra közben, meg akkori slágereket énekelgetett. Azt hittem, hogy egy tütüben ott fog állni egy balerina, erre megkaptuk őt, aki csak ült a zongoránál, és szórakoztatta saját magát. Nem volt szimpatikus. A következő félévben megváltozott a rendszer, bekerültünk a Kazinczy utcába. Ez volt a műhely, ott voltak a balett termek és a nagyok.  Az ablakokon át kukucskálhattuk az éppen végzősöket, jó mesternőnk is lett, aki szívét s lelkét kitette értünk. És hát a színpad érzése… Végre nemcsak értelmetlenül a rúd mellett kellett állnunk, hanem már a színpad is ott volt.

Úgy érzem, a balett anyukád álma volt. Hogy tudtad ezt így magadévá tenni?

Nem. Ez nem édesanyám álma volt. Ő csak azt szerette volna, ha kipróbálom. Kíváncsi volt, felvennének-e. Nem az a történet, hogy anyukámnak nem sikerült balerinának lennie, ezért most nekem meg kell valósítanom az ő álmát. Ilyen sose volt. Ő a saját területén maximálisan ki tudott teljesedni.

Hogyan folytatódott a balett intézeti léted?

Egy sérüléssel…, elszakadt a bokaszalagom. Ez másfél év kiesést jelentett. Pont 16 éves voltam, amikor már a technikai képzés befejeződött, inkább a művészképzés volt már csak. Sokáig nem tudták, hogy megműtsenek vagy se. Féltek, ha szorosra varrják a bokaszalagot, akkor nem fogok már soha spiccen állni. Végül megműtöttek, de a műtét nem sikerült jól. Ez nagyon nagy mélypont volt. Nem tudtam részese lenni annak a munkának, amit a társaim csináltak, mert állandóan ülnöm kellett, mert mindig jegelni kellett.  Egy figyelmetlenség miatt… Ez fájt minden értelemben, azonban megtanított a prevenció fontosságára.

Ebben az állapotomban a vizsgán a mesternőm, Handel Edit, aki látta bennem a belső küzdelmet, azt mondta: „Figyelj Viki, van a klasszikus baletten kívül más is, hívjuk ide Szegedről a Juronics Tamást és csináljon Nektek egy modern táncot” a vizsgakoncertre. Ez még 1994-ben volt. És akkor elkezdtük. Rájöttem, hogy úristen, én ezt nem tudom megcsinálni. Minden mesterkélt volt, minden mű, a klasszikus tartás is – persze az eddigiekhez képest. Nem tudtam menni, olyan izomlázam volt. Iszonyú és kínkeserves volt az az egy hét, mire megcsinálta a koreográfiát Tamás. Aztán hazamentem a téli szünidőre. És abba a karácsonyi szünetben minden este hallgattam a zenét és végigmentem a koreográfián, memorizáltam úgy, hogy egy mozdulatot sem csináltam az egész szünetben. Becsuktam a szemem, és hallgattam a zenét. Átgondoltam az egészet, láttam magam előtt a mozdulatokat, láttam ahogy én csinálom, és láttam azt is, ahogyan kéne csinálnom. Amikor januárban visszamentem, az első próbán azt kérdezték, hogy kivel dolgoztam a szünetben. Mit csináltam, mert ez már most úgy néz ki, ahogy a Juronics kérte. Mondtam, hogy semmit, egyszerűen végiggondoltam a mozdulatokat és a táncot. Állandóan arra koncentráltam, hogyan kell lélegezni, átérezni, megmozdulni az egész koreográfia alatt. És igen, agyban született meg maga a mozdulat. Ez csoda volt, hogy lehetséges fizikális felkészülés nélkül valamit elérni úgy, hogy nagyon erős belső életet él az ember.

Később találkoztam „a” Bodor Johannával, azért van a neve előtt az “a”, mert ő lett a felnőttkori mesterem. Nemcsak a művészetét adta át, hanem a színházat, a kultúrát. Egy olyan minőségi munkában hitt, ami szinte belém ivódott, hogy ezt csak így lehet. Ő tett „művésszé”, és nem csak táncossá engem. Ez az idézőjelet azért mondom, mert sokan félreértik. Mi az, hogy művésznek lenni? Az egy globálisabb dolog. Lehetnek táncosok, lehetnek zenészek, de ehhez egy kicsit több kell. Az egész lényed, a gondolkodásmódod, a hozzáállásod, ahogy ráhangolódsz az aktuális munkáidra, amit be akarsz mutatni és ahogyan élsz. A társaiddal való kapcsolatod, a színházban való létezésed, önmagad pozícionálása és sorolhatnám még; hogy ha egy új darabra készülsz, akkor te mennyit kutatsz az után, hogy honnan-hova és azt hogyan kell elérned. Mi az, amit erősítened kell, vagy éppen gyengítened magadon/magadban ahhoz, hogy az elvárásaidnak eleget tegyél.

Egy művésznek akkor nyitottabbá kell tudni válni?

Inkább elmélyültebbnek, és befogadónak persze. Figyelni kell, nézni és látni. Aki elvégzi a Balett Intézetet, azért a technikai felkészültsége elég magas szinten van, de ahhoz, hogy művésszé váljon valaki, azt már mindenkinek a saját személyisége dönti el. Ez valakiben vagy megvan, vagy nincs. Vagy csak nem látni. Szerencse kérdése is lehet talán, de azt gondolom, hogy utat törhet magának a szellem.

Nekem ez olyan, mint amikor valamire készülök, akkor beszívom az információt, ez belül megérik, és amikor kiállok a színpadra, az sugárzik ki. Nemcsak az a mozdulat, hanem mindaz, ami; korban, érzésben, kultúrában, információban… átmegy ezen a belső átdolgozáson, és ebből lesz valami egészen jó. Ezt hívják talán kreativitásnak.

Merre vitt az élet a Balett Intézet után?

Bodor Johannát Szolnokra hívták, szüksége volt mindenképp egy csapatnyi táncosra. Megszülettünk. Gyönyörű éveket töltöttünk ott. A színházban, önálló társulatként részt vállaltunk táncosi feladatokban és olykor színészi feladatokban, de ami fontos, hogy önálló előadásokat hozhattunk létre. És ez egy nagyon szép korszak volt, majd egy igazgatóváltás miatt döntöttünk úgy, hogy eljövünk. Visszajöttünk Budapestre a Nemzeti Színházba, de igazából ott én összesen három hónapot voltam csak, mert augusztusban volt az esküvőm és szeptemberben már babát vártam.

Tudtam, hogy a babázás után teljesen szakítani fogok az eddigi irányokkal, valami egészen mást szeretnék csinálni. Azt is tudtam, hogy a színház nem fog beleférni. Így jött a tanítás, a váltás.

Ovisokat kezdtem el tanítani.  Közben a TF-en elvégeztem a sportoktatói képzést, hiszen a Balett Intézet balett pedagógusi része nagyon távol állt tőlem. A kezdeti szakmai nehézségeken édesanyám segített át Várkői Feri bácsi könyvével. Innentől mesébe szőttem a mozgás elemeket. Törökbasáztunk, sütöttünk, tiktakkoltunk, ahogy kell. Közben hívtak a Vígszínházhoz is. A Vígszínházban a Dzsungel könyvébe tértem vissza, idővel pedig jöttek az új előadások is.

2009-től egy ritmikus gimnasztika egyesületnél egy héten egyszer tartottam balett órákat. Majd jött az esztétikus gimnasztika edzői felhívás, hogy nézzem meg mi is ez a sportág.

Mielőtt belemerülnénk az esztétikus gimnasztikába, hogyan tudnád megfogalmazni ennek a sportnak a lényegét?

Az esztétikus csapatgimnasztika a klasszikus művészi tornához hasonlóan, kéziszerek nélkül űzött sportág, ahol a szinkronitás elengedhetetlen a gyakorlatok bemutatása során. Ez a sport a táncot, a gimnasztikát harmóniával és szépséggel kombinálja.

Az esztétikus gimnasztikával való találkozásod véletlenszerű volt?

Nem, korábban találkoztam vele, minthogy tudtam volna, hogy ilyen sportág létezik, és itt megint anyukámhoz kell visszakanyarodni.

Édesanyám szertorna edző volt, mesterfokú bajnokokat nevelt. A szakmájának az élvonalába tartozott. Mikor megszűnt Pécsett a szertorna, mint élsport, olyan talajgyakorlatokat állított össze, amik a színpadon is megállták a helyüket.  Végül is a Berczik Sári néni klasszikus művészi tornáját gondolta újra. Anya indult el azon az úton, hogy az alap művészi gimnasztikát tornaelemekkel gazdagította, ami az esztétikus gimnasztika gyökere. És mivel én táncoltam, ezért segítettem neki. Ő gyakorlatilag az esztétikus gimnasztika előfutára volt itthon. Akárhogy is nézzük, ez nagy szó!

Mit tartasz fontosnak az esztétikus gimnasztika oktatásában?

Az esztétikus gimnasztika olyan, mintha művész képzést csinálnék. Itt nem a száraz anyagot kell csak megtanítani. Az esztétikus gimnasztika kreatív, a művészi hatás nagyon fontos, ezért tényleg olyan, mintha egy festő egy ecsetvonással kibővítené a festményét. Ez olyan nagyon jó…

Finomítani, alkotni lehet. Ez nem csak technikáról szól, hanem bele csempészhetem a művészetet is ebbe a sportágba. Itt minden összekapcsolódik. A balett, a kortárstánc egyszerre összpontosul. Nemcsak a mozgásrendszer, hanem a művészi kreativitás része is.

Mi a legfontosabb az esztétikus gimnasztikában edzőként?

Az egymás elfogadásának megtanítása, hogy egyformán tudják kezelni egymást, senki ne érezze, hogy ki van közösítve a csapatból. Nem szabad sztárkodni, mindenkinek megvan az erénye, pozitív tulajdonsága. Persze van csapatkapitány, akinek a csapattársait kordába kell tudnia tartani.

Mindig erősítem őket. Nem szoktam negatívan értékelni. A hibákra felhívom a figyelmet, és azt hangsúlyozom, hogy mennyit fejlődtek, és nem azt, hogy mennyit nem tudnak még. Állandóan felvesszük a gyakorlatokat, ők is látják a hibákat és tudják, ki hol tart. Ha hangosabban beszélek, azt azért teszem, mert ha punnyadnak, akkor az én energiám az, amivel felrázom őket. Ha én nem égek ott a szőnyeg szélén ezerrel, akkor ők nehezebben mozdulnak meg, nem hozzák az aznapi maximumukat.

Balettművészből lettél egy sportág edzője. Neked mi a különbség a balett és a sport között?

A sporttal teljesítményt mérünk. A balett egy előadóművészeti ág. A balett az élmény. Ha a felkészülés  részét nézed, nap mint nap bányászmunkát végzünk mi táncosok. Ez egy abszolút olimpiai ciklus, csak 20-30 éven keresztül tart. Ott nincs megállás. Ha egy napot kihagysz, te megérzed, ha kettőt, a mestered, ha hármat, akkor már a közönség is látja. Tényleg így van. Ez a szintű felkészülés egy olyan biztonságot ad, hogy amikor kimész a színpadra, a technikára már nem kell külön odafigyelned. A tested tudja, hogy mit kell tennie. Nem kell azon görcsölni, hogy meg tudod-e forogni. Nem. Ezt csinálom minden nap. Azért, amit ti láttok, az azért művészet, mert abba már az élmény benne van. A munka látszik benne. Az egység.

Egy ilyen színes, szerteágazó szakmai pályafutás után minek vallod magad?

Ezen én is szoktam gondolkodni. Talán a tehetséggondozó a jó szó erre. Se nem táncos, se nem sportoktató. Próbálom a tehetséget segíteni, gondozni. Néha kicsit előre helyezni, amennyire a lehetőségeim engedik. Nemcsak gyerekeket, hanem felnőtteket is fel lehet karolni. Ez az élet más területén is így van. Ha valakiben látok tehetséget, és lehetőségem van őt támogatni akkor azt a kötelességemnek érzem. Értem is megtette a Bodor Johanna. Olyan sokat kaptam tőle, hogy én azt szeretném, hogy ez egy természetes dolog legyen, hogy a másikat segítjük, támogatjuk. Nem igaz, hogy csak anyagilag lehet. Az semmi.

10 éves korod előtt neked voltak álmaid, hogy mi szeretnél lenni?

Hát balerina.

Csak ez?

Nem, gyerekorvos is akartam lenni. A mai napig a biológia közel áll hozzám. Az is az emberi test, az anatómiai részt is be tudom építeni a mozgásba is, végülis valahol messze, de összefüggenek a dolgok.

Ha újra kezdhetnéd az életedet, balettoznál-e?

Ha most ezzel a fejjel újra kezdeném a mostani világban, akkor nem valószínű. De én örülök, hogy így történt, nekem ez nagyon jó volt. Nagyon kalandos, sokszínű az életem úgy érzem. Mindig voltak periódusok, ciklusok. Mindig jött valami picit más, vagy teljesen más. Igazából kiegyensúlyozottnak érzem magam ilyen szinten.

Említetted, hogy az edzői munkád során mindig a pozitív megerősítést használod. Te honnan táplálkozol?

Nem tudom, én ezt szeretem. Egyszerűen jön.

Van-e olyan személy, aki inspirál?

A férjem abszolút támogat. Az, hogy ő húzzon engem, arra nincs szükség, elég, ha van. Ha meghallgat. Nincs szükségem gyámolításra. Így működöm. Ez az üzemi hőmérsékletem. Ha az ember fejlődni szeretne, ha utánajár dolgoknak, ha a szakmai területen is tanulmányozni akar más gyakorlatokat, módszereket akkor annak előbb-utóbb meglesz a haszna. Szeretem. Én is folyamatosan tanulok, egészen másképp tartok most edzést, mint 5 éve amikor kezdtem. Igenis nézni kell, energiát kell fektetni, minden apró mozdulatba. Folyamatos tanulás, kipróbálás, ha nem megy elvetni, akkor más módszerrel próbálkozni. Ez a kulcs.

Mit tartasz a legnagyobb szakmai élményednek vagy sikerednek?

A siker sosem motivált, nem motiváltak a díjak vagy hogy elismerjenek. A legnagyobb élményem az Angyali utazás c. darabban volt egy szóló szerep. Tudtam, hogy ez az utolsó előadás Szolnokon, és utána elmegyünk a társulattól. Utolsó lehetőségnek fogtam fel, egy ekkora szereppel. Először és utoljára éreztem meg, egy angyali érzést, amikor kívülről is láttam magam ahogy táncolok, benne is voltam, mindent egyszerre érzékeltem. Mindenki siratott. Az a pillanat volt, amikor minden összeért.  Lelki megvilágosodást éltem meg.  Sokan beszélnek arról, hogy katartikus élményük volt a színpadon, na nekem ez volt az. Mai napig fel tudom idézni magamban azt az érzést.

Pár szóval el tudnád mondani, hogy mire tanított téged a balett?

Tudatosságra, precizitásra, önfegyelemre. A tűrőképesség határán túli teherviselésre. Ez nemcsak a balettben van így, hanem a sportban vagy más mozgásformában is, amiben léteztem. Igenis akarni kell, és előbb-utóbb valamilyen szinten látszik az eredménye. Nem biztos, hogy amit eltervezünk, pont abban a formában, de visszajön.

Megtanultam, hogy a balettben ugyan csak magadra számíthatsz, csak rajtad múlik az aznapi teljesítményed és varázslatos, amikor együtt élsz és együtt lélegzel azokkal a művészekkel, akik veled együtt a színpadon vannak.

Azt, amit Te befektetsz munkát, azt neked minden előadáson hoznod kell, még hogyha a Hattyúk tavában a 60. hattyú vagy a közös célért: a közönségnek élményt nyújtani. Felelősséget vállalni, ha csapatban dolgozol, ahol természetesen térlátást figyelsz, ezt tanították egész életedben, hogy tartsd a térformát, hogy rögtön érzékeld, ha valami megbomlik a színpadon. De ott magadra is kell figyelni, hogy igen, ott vagyok-e ugyanabban a sorban, ugyanoda emelem-e a lábamat?

Van edzői munka pedagógiai munka nélkül?

Nincs.

A szülők rábízzák a gyerekeiket egy edzőre és ez nagy felelősség. Nem csak szakmai felelősség. A gyerek személyiségének kibontakoztatása az alapvető a munka során. Mindenkinél meg kell találni azt, amiben tehetséges és azt alkalmazni, majd a csapat javára hajtani. Sok egyéni kis tehetség, ha jól adódik össze, akkor abból egy nagyon szép dolog lesz. Valahogy a személyiségemből fakad a tanítás, de nem gondoltam volna azt, hogy a jövő generációjának oktatásában fontos szerepet fogok játszani. Habitusomból adódóan a művészképzést szeretem. Szeretek rávezetni valakit, hogy mitől lesz szép egy mozdulat. Az az izgalmas, megtalálni a kulcsot, hogy egy mozdulat, hogy lesz jobb, hogy lesz szebb, mert tökéletes sosem lesz.

Nos ennél a gondolatnál mi interjúkészítők egymásra néztünk, hátra dőltünk, és mondtuk ki azt, hogy ez egyszerűen „szép”. Nemcsak szép, hanem lélekemelő és megtisztelő egyben. Viki egész élete a művészetről, sportról és a tanításról szól. Az élete és a szakmai karrierje olyan, mint egy lánc, ahol a szemek néha cél nélkül önállóan lógnak, aztán egyszer csak összekapcsolódnak és ezáltal értelmet nyernek. Úgy gondoljuk, hogy nem mindennapi dolog az, ha valaki az édesanyjától eredeztethető sportágnak lesz 30 évvel később az elismert művelője. Köszönjük Viki, hogy a megosztottad velünk a gondolataidat.

 

Az interjút készítette: Máramarosi Gréta és Somhegyi Dóri


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Sport témájú interjúnkat, továbbá más témájú interjúinkat itt olvashatod:

Kézilabda – A közös játék öröme

Na de ki az a Gyuri?

Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

Utazom, hogy egyensúlyban legyek

JúN 27

Somhegyi Dóri: Köszi, jól vagyok!

Forrás: saját

Kulturális körúton jártam egy szép nyári hétvégén, ami önmagában véve még nem a világvége hangulatot, de nemis a depresszió leküzdését, sőt mégcsak nem is a megtérést hordozza magában részemről. Ahogy elmeséltem az érdeklődő embereknek, merre jártam, egyből kiborult mindenki. „Mit keresel Te ott?” „Aggódom érted!” „Ugye nem akarsz krisnás lenni?” Vigyázz magadra nehogy megtérítsenek!” – ezeket a kérdéseket, mondatokat kaptam, vagy ehhez hasonlókat. Vajon miért van az, hogy ha valaki rendelkezik egy véleménnyel, vagy ne adj uramisten egy sztereotip beidegződéssel, azon nyomban kivetíti a másikra azt? Miért nem olyan kérdéseket kaptam, hogy „De jó, hogy kíváncsi és nyitott vagy!” vagy „Mi a célja a látogatásodnak?” „Mit tanultál, láttál, hallottál?”.

Nos, akkor elmesélem minden kétkedőnek, hitetlennek, hogy

elsősorban a kíváncsiság vitt

a krisna hit és a buddhizmus megértése felé. Mert évek óta érdekel, hogy a krisnások hogyan élnek és azt miért teszik úgy, ahogy. Mi történt az életükben, hogyan köteleződtek el egy teljesen más életforma, illetve egy vallás felé. Érdekel, hogy mit tudok tőlük tanulni. Szeretem beszívni az információkat, azokat megszűrni, és ami adaptálható az életem vagy akár a munkám során, akkor azt alkalmazni.

A tanulás nyitottság nélkül nem lehetséges, ez köztudott.

A nyitottságba beletartoznak nálam akár az alternatív pedagógia eszközei is…ezt miért nem ítélik el az emberek? Miért csak a vallásos másságot ítélik el? Én úgy állok ehhez, hogy minden élmény és információ számomra. Csak és kizárólag tőlem függ, hogyan élem meg azokat a pillanatokat, amikre időt szánok.

Elsősorban az élmény hangsúlyos nálam….mit érzékelek, mit engedek be, mennyire engedem be a másikat, milyen keretek között. Hogyan élem azt meg, hogy ők mások mint én, de mégis jól érezzem magam,

ítéletek és előítéletek nélkül

abban a pár órában. Igen, távol áll tőlem a vallás, a hozzáállás, soha nem tudnék elköteleződni ilyen szinten egy eszme/eszmerendszer/vallás mellett. De…..érdekel, hogy mitől olyan türelmesek és mitől csillog a szemük. Mit tanultak meg önmagukkal szemben. Miért olyan fontos számukra, a keresztény világban is ismert ÉRTÉKEK szerint élni. Lehet tőlük tanulni! Tiszteletet, előítéletmentességet, legfőképpen elfogadást, észre venni az élet apró örömeit, a természettel összhangban élni. Egy csomó olyan dolgot, ami a mindennapjainkban sajnos már csak nyomokban található meg. És igen……vallás ide vagy oda, sztereotípia ide vagy oda….ezek az emberek jól vannak, boldogok úgy ahogy vannak. Nem láttam még soha elkeseredett krisna hívőt, sőt buddhistát sem. Ezért viszont ők megdolgoznak minden egyes nap (ha imával, akkor azzal)….ez még soha nem jutott eszükbe azoknak, akik a kérdéseket tették fel nekem?

Tehát a körutam célja az élmények begyűjtése, információk befogadása és megszűrése volt, mert kíváncsi voltam. Hogy jöttem el a buddhistáktól és a krisnásoktól? Nagyon pozitív érzésekkel!!!!! és beépíthető jó gyakorlatokkal …..szóval azt gondolom, hogy a cél, amiért mentem, mindkét helyen teljesült.

A térítésről csak annyit, hogy aki nem akarja, hogy megtérítsék, azt úgysem fogják, mert azt nem lehet.

Feltettétek magatoknak valaha a kérdést, hogy Ti hogy szeretnétek leélni az életeteket? Mert nem mások vallását kell magadévá tenned, hiszen ezt senki nem várja el tőled…. ellenben elgondolkodtatok már azon, hogy Ti mit vártok el önmagatoktól? 


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témájú bejegyzéseinket itt olvashatod:

Balassa Rozi: Életképek

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Imre Lili: Az élet pókerasztala

 

JúN 19

Coffee Americano: A makadámiadió tej

Forrás: Google

Vannak dolgok, amiket egy átlag amerikai sose fog megérteni. Ezek közül a legáltalánosabb abból a tévhitből fakad, miszerint az egész rohadt bolygón minden bolt ugyanazt árulja. Minden szupermarketben ugyanaz van, minden kávézóban ugyanaz van, minden sportbolt ugyanazokat a termékeket árulja, minden város ugyanúgy működik, és mindenhol lehet fizetni dollárral.

Hát nem!

Na persze egy kicsit igen is, mert megtámogatja ezt a teóriát az a tény, hogy mindenhol van Mc Donald’s, Subway, Burger King, Starbucks, Apple Store és még sorolhatnám… Aztán fogja magát az amerikai, és felül egy Európa felé tartó gépre… És összedől a világ…😊.

Azt már tudjuk, hogy itt nincs Frapuccino, mert ez nem egy Starbucks. De ennél sokkal keményebb sztori és ez nem más, mint a makadámiadió tej!

A makadámiadió tejről annyit érdemes tudni, hogy egyáltalán nem terem minden kert végében. A makadámiadió többnyire Hawaii-ról jön, de a világ számos pontján fellelhető. És drága. Nem hihetetlen mértékben, de azért megkérik az árát. Persze most nagyon divatos, hogy minden magból tejszerű löttyöt kotyvasztanak, de én eddig egyetlen céget találtam, amelyik ezt dobozban árulja is. Lehet neten rendelni, nagyjából 10-15 euróba kerül az egy literes doboz. Plusz még 15-25 euró a szállítási költség. Dobozonként.

Ami pedig a kávézómat illeti, fontos információ ehhez a sztorihoz, hogy csak 4 féle jegeskávét tartok (többől nem tudnának választani), és ezek között nincs cappuccino. Az ok, hogy a hideg tejet felhabosítani vagy külön géppel kell, vagy kis tejhabosítóval, de azzal helyi viszonylatban időigényes a feladat. Plusz ezeket a dió-mandula-kókusz, meg ehhez hasonló tejeket nem is igazán lehet habosítani, lévén alig van, vagy egyáltalán nincs zsírtartalmuk. Jegeskávéból pedig logisztikai és gazdasági megfontolásból csak kicsi és nagy van, nincs közepes.

No és akkor a sztorim kezdete:

Befarol a vásárló, lendületes antréval becsúszik a pultig, és közli:

 Akarok egy nagy lattét makadámiadió tejből!

Mivel én nem hallottam még ilyesmiről, ezért feltettem a kérdést, hogy elnézést, de miből?

– Hát makadámiadió tejből! De gyorsan!

– Elnézést, de itt ilyen nincs, csak tehénalapú tejjel dolgozom.

– Akkor adjon egy lattét rendes tejből, de ingyen, kompenzációként, amiért nincs makadámiadió tej!

Én annyira meglepődtem, hogy pár másodperc pislogás után előkaptam a tabletemet, és gyorsan megmutattam az embernek, hogy hol van a legközelebbi Starbucks. Mondtam neki, hogy egy amerikai kávézóban kipróbálhatja a hazait (mármint a makadámiadió tejet), hátha ott adnak neki ingyen kávét. Én pedig munka után bemegyek egy Ferrari szalonba, kérek egy Porsche-t, és ha nincs, akkor majd kérek egy ingyen Ferrarit, kompenzációként, hogy nem tartanak Porsche-t.

Kocsi-kocsi. Tej-tej.

Aztán pár hónapra rá beesett kettő csaj. Normálisnak tűntek, nem fogtam gyanút. Pedig itt mindenki gyanús… 😊.

Az első rendelés:

– Akarok egy közepes jeges capuccino-t makadámiadió tejből.

– Sajnálom, de nincs makadámiadió tej, nincs jeges capuccino, és a jegeskávék között nem választható közepes méret, csak kicsi és nagy. Mögöttem a kijelzőkön láthatja a jegeskávé kínálatot – és mutattam is a négy csodálatos opciót.

A nő továbbra is a forró kávékat nézi, és gyorsan sikerült is választania mást.

– Akkor akarok egy közepes jeges fehércsokis mokkát makadámiadió tejből.

– Hölgyem, ismétlem, nincs makadámiadió tej, nincs közepes jegeskávé méret, és ebből a négyből választhat, ha nem forró italt szeretne inni – és ismét nagy karlendítésekkel mutattam az egymás alatt lévő, kiemelt, jól olvasható jegeskávé opciókat.

Nagy nehezen vett egy jeges lattét, nem kért bele ízesítést. Amint hozzányúlt mondta, hogy ez nem hideg (össze is kevertem neki, és tele volt jégkockákkal), de nem baj, raktam bele még jeget. Akkor mégis kért bele ízt, vaníliát. Megkóstolta, nem finom. Öntöttem neki karamellt is a pohárba, oké elég édes lett. Király, elment 10 perc a napból.

Most azt hiszitek, hogy csak ennyi? Hát nem, mert a barátnője az egész eseménysort végig asszisztálta, és amikor sorra került boldogan adta le a rendelését:

  • Akarok egy közepes jeges cappuccino-t makadámiadió tejjel!

Gondolhatjátok, hogy ez kamu, de nem, az amerikaiak tényleg így működnek.

Nagyon nagy levegőt kellett vennem, majd a következőt mondtam:

– Nézze, nem azért nem adok közepes jeges cappuccinot makadámiadió tejjel, mert nem akarok, hanem MERT NINCS! Tíz perce mondom, hogy nincs makadámiadió tej, nincs közepes méret a jegeskávék között, és nincs jeges cappuccino. Ott van az árlista, olvasható angol szavakkal, arab számokkal. Én most megyek leülök a vásárlótérben a kanapéra, aztán majd szóljon, ha sikerült valamit választani az ÁRLISTÁRÓL, ha nem, akkor pedig további kellemes napot kívánok.

Nagy duzzogással akkor kért egy ugyanolyat, amit a barinőjének kreáltam.

Az amerikaiak az ignoranciát olyan szinten művelik, hogy mi azt elképzelni se tudjuk.

Járt egy helyen, valószínűleg Hawaii-on, ahol valóban árultak ilyet. Tehát az amerikaiak szerint akkor az egész bolygón lehet kapni, tehát minden sarki kávézóban is. És nem érdekli őket, ha valaki azt mondja, hogy ez nem így van. Otthon Magyarországon akármennyire is befásult arcokkal, fura oldalpillantásokkal, és néha türelmetlenséggel találkoztam, azért ilyet én még sose tapasztaltam, mert mindezek ellenére odafigyelünk arra, hogy mit mond a másik. Ha azt mondja, hogy nincs, akkor nincs. Megértem, hogy a Mc Donald’s nem árul Whoppert, az Auchanban nincs Tesco gazdaságos termék, és az országhatáron túl nincs Túró rudi.

Pattoghatok én mindenhol, hogy nekem Túró rudi kell, de nincs.

Ugyanez az effektus azóta lejátszódott még egyszer. Beállt egy elég nagy sor, furcsálltam is, méginkább azt, hogy az első vásárló burrito-t kért marhahússal. Ott állok egy kávégép és egy üvegfalú italhűtő között, mégis honnan a ménkűből adjak én burrito-t? Sorry, nincs, csak kávé meg snack. Aztán a második is rendelt egy burrito-t. Nincs. A harmadik is burrito-t kért. Még mindig nincs. Meg az ötödik is. A hatodiknál fogyott el a türelmem.

– Hát most mondtam el öt embernek, hogy ez egy kávézó nem árulok burrito-t, nincs marhahússal, de még csirkével sem. Nincs! Ezután pedig beordítottam a sorba: – Akik még esetleg burrito-ért állnak sorba, azokhoz szólok, nagyon figyeljenek, EZ EGY KÁVÉZÓ, ÉS ITT NINCS BURRITO! Tényleg nem árulok burrito-t!

A sor egy másodperc alatt felszívódott, egyetlen egy ember maradt, egy kedves és jófej törzsvásárlóm, aki látta, hogy az előbb mennyire „kiburritottak”, és csak annyit kérdezett vigyorogva:

Van már makadámiadió tej? 🙂 


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témájú bejegyzéseinket, továbbá interjúinkat itt olvashatod:

Coffee Americano: Grand Opening

Kézilabda – A közös játék öröme

Jelet hagyni – Feet meet floors in Budapest

Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

Utazom, hogy egyensúlyban legyek

Az a bizonyos BMW-s interjú

Na de ki az a Gyuri?

 

JúN 19

Máramarosi Gréta: Ünnepi köszöntő helyett

Forrás: Unsplash

Sok téma van, ami időnként eszembe jut, hogy erről írni kéne, aztán valami miatt elmarad. Vagy azért mert elveszíti aktualitását, vagy azért mert pillanatnyi érzelmeim, hangulataim csak egyoldalú megközelítést tennének lehetővé, vagy azért, mert nem tudom igazán leírni azt, amit érzek, amit valójában közölni szeretnék.

Így, nyár elején két olyan jeles ünnep is van, ami az utóbbi években szerintem nem kap olyan nagy nyilvánosságot, mint ahogy az ott dolgozók azt megérdemelnék. Június elején köszöntjük a pedagógusokat, július elején pedig az egészségügyben dolgozókat.

Ha vennénk a fáradtságot és kigyűjtenénk, hogy hány hír jelent meg a médiában e két területet méltató és gyalázó, elmarasztaló hírként, sajnos a mérleg nyelve a negatív irányba mutatna. Naponta értesülünk szakmai melléfogásokról, rossz bánásmódról, orvosi és pedagógiai műhibákról. Gyakran elgondolkodom, hogy valóban ekkora nagy e a probléma, vagy mi vagyunk érthető módon ezekre a területekre érzékenyebbek, hiszen mindenkinek van a családjában gyerek és sajnos beteg is. Elvárnánk, hogy maximális jó ellátást kapják mind a két területen. Azt is, hogy olyan emberek gondoskodjanak róluk, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Akik nem csak jó orvosok, tanárok, hanem türelmes gondoskodó emberek is. E helyett azt olvasom nap mint nap, hogy az iskolákban dívik az erőszak, hogy a tanárok nem figyelnek a gyerekekre, a kórházak elszegényednek, az orvosok, természetesen a jobbak külföldre mennek. Hogy nincs pénz, hogy bezárják. Hogy nem kell annyi diplomás, nem kell szociális háló stb.

Pályám során, mind a két területen eltöltöttem hosszabb időt így mind a két területet ismerem belülről is, sokáig dolgoztam az egészségügyben, és tudom, hogy nem csak felelőtlen, lelketlen emberek tevékenykednek ott, hanem igenis vannak igazi szaktekintélyek, olyan emberek orvosok, nővérek, akik a mai napig a hivatásuknak tekintik a beteg emberek gyógyítását, ápolását.

Mind, ahogy az oktatásban is nagyon sok jó, hivatását és a gyermekeket szerető pedagógus dolgozik.

És persze mind a két területen ott van az ellenpélda, a lelketlen, a felelőtlen, az arrogáns, a szakmailag felkészületlen, vagy az, aki egyszerűen belefásult abba, hogy mindig csak ad, és nem kap vissza semmit.

Szóval visszatérve a pedagógusokhoz, én a halmozottan hátrányos gyerekek közé tartoztam, mert a családomban anyai ágon mindenki a pedagógus pályán mozgott, nagyapám, anyám, és anyám minden testvére, azok házastársai, sőt sok esetbe a gyerekeik is. Szóval mondhatnám azt is, hogy a pedagógus pálya, mint lehetőség genetikailag kódolva volt nálam. Ebből az alapállásból tekintve, nálunk, a tanár soha nem lehetett hülye, igazságtalan stb.

Hamar megtanultam, hogy egy-egy gyengébb osztályzatért csak én vagyok a felelős.

Igaz viszont az is, hogy soha nem várták el tőlem, hogy kitűnő legyek, nem is voltam, viszont az, hogy jól tanuljak jött a családi légkörből. Emlékszem életem első elégtelen osztályzatát, alig mertem megmondani, aztán amikor minden bátorságomat összeszedve aláírattam anyámmal, ő elnevette magát és azt mondta

„Na végre, nem diák az akinek nincs egyese.” Ezzel az egy mondattal az összes terhet levette rólam, nem éreztem bűnösnek, butának magam, csak egyszerűen gyereknek, akinek most nem jött össze.

Nem tudom kell-e szégyenkeznem azért, hogy szerettem iskolába járni, szerettem tanulni, jól éreztem magam a gyerekek között, minden szabadidőmet ott töltöttem, az volt az én igazi otthonom. Így volt ez a középiskolában, a főiskolán és az egyetemen is, ahová már két gyermekes családanyaként ültem be.  A szakvizsgám után mondtam először azt, hogy most már eleget tanultam, intézményes oktatásban már nem akarok részt venni, ha jól emlékszem, akkor 36 éves lehettem. A 30 év tanulást azok az emberek tették emlékezetessé, akik bíztak bennem, akik segítettek, ha elakadtam, akik akkor is látták bennem a szikrát, a tehetséget, amikor én még nem. Sok olyan emberrel tanítóval, tanárral, főiskolai oktatóval, egyetemi professzorral találkoztam, akik a hivatásra, a szakmai alázatra tanítottak, akik saját példájukkal mutatták meg, hogy ők vannak a diákokért, betegekért és nem fordítva. Hogy az oktatás és az egészségügy nem a könnyű meggazdagodásról, hanem a test és lélek gyógyításáról, és a tehetség felismeréséről és annak ápolásáról szól.

Kevés az, ha valakit megtanítok írni, olvasni, számolni, sokkal nagyobb kincs, ha megtanítom arra, hogyan éljen ezzel a tudással, hogyan segítsen másoknak megtalálni önmagukat, és hogyan tudja megtalálni és legyőzni önmagát. Azt gondolom ez az igazi pedagógia.

Nagy felelősség gyerekekkel együtt dolgozni, mert tanítás nincs nevelés nélkül. A kudarcoktól nem megóvni kell a felnövekvő nemzedéket, hanem megtanítani, feldolgozni, csak az tud legyőzni másokat, aki először saját magát győzi le.

A sok pozitív példa ellenére nem lettem gyakorló pedagógus, habár van ilyen végzettségem, sokkal inkább vonzott a gyógyítás, dolgoztam effektíve betegágy mellett, fogtam súlyos, magatehetetlen betegek kezét az utolsó óráikban, segítettem másoknak feldolgozni azt a terhet, amit a súlyos betegek ápolása jelent. Megjártam, mint beteg is a kórházak zegzugait, találkoztam kedves, szakmailag felkészült és felszínes gyógyítókkal is, mégis ha összegzést készítenék nálam a mérleg nyelve a pozitív oldalra billenne.

Én ezekkel a gondolatokkal szeretném köszönteni a múlt és jelen, arra érdemes pedagógusait és gyógyítóit.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


 Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Értékelünk?

Somhegyi Dóri: Nem karosszék

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

JúN 11

Balassa Rozi: A tolerancia napjainkban

Forrás: Pexels

Legyünk tárgyilagosak. A tolerancia fogalma ismeretlen a hétköznapokban. Beszélünk róla, mindenhol hangoztatjuk, hogy nálunk mindenki toleráns. Nem is értjük, hogy ki az, akire ez nem jellemző. Divat úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, sőt tökéletes. De….

Napjaink világa nem viseli el, hogy bárki kimondja azt, amit már tudunk. Ugyanis naponta szembesülünk vele, hogy nem vagyunk tökéletesek. Az a lényeg, hogy más sem az! És  napjainkban éljen az erős, a furkálódó, az elnyomó ember, mert az ilyen hozzáállással lehet csak megtenni azt a lépést, amitől még visszataszítóbb ez az egész! Támadnak. Hol szembe, hol hátulról…

Felnőttként, megtanulja az ember az ilyen embereket és helyzeteket kezelni, kezelgetni, ami vagy sikerül, vagy nem! Sérülünk, sérül a környezetünk. A végső és legaljasabb pont, amikor azért áll be valaki a sorba, hogy ne ő legyen az, akivel majd kibabrálnak! Ne vele, hanem mással történjen meg a kibabrálás… igen átveszi a legaljasabb szerepet azért, hogy békén hagyják. Nem, nem ismerik a gerinc fogalmát. Minek? „Másnak sincs” – jönne a válasz. Apró vagy nagy csúszó-mászóként is át lehet vészelni egy életet.

És ami borzasztó, hogy ezt tovább is örökítjük környezetünkre, családunkra, gyerekeinkre!

Hihetetlen, hogy hány gyerek nő fel úgy, hogy társaitól szenvedi el a verbális vagy esetleg fizikális bántalmazást. Gyermekévek…..a legszebbek—– vagy legalábbis annak kellene lenniük! Nem tudnék olyan szituációt mondani a gyermekkoromból, ami olyan mély sebeket hagyott volna bennem, mint amilyeneket napjainkban szenvednek el gyermekeink.

A szörnyű az, hogy elég annak a ténye is, hogy te más vagy!

Duci, szegény, más érdeklődésű, és már nem vagy menő! Miért van az, hogy ha valaki valamiben kiemelkedő, akkor  inkább nem mondod el, mert egyből azt a bélyeget kapod, hogy „csak menőzni akarsz”, és már támadásnak vagy kitéve?  Ha sportolsz, azért! Ha zenélsz, azért! Ha szőke vagy azért!… És közben látjuk, hogy minden gyerek, tini, csak ki akar tűnni.

Ki a felelős?

A világ, amelyik nem veszi észre, hogy feszengünk, rettegünk, állandóan bizonyítani akarunk… de kinek is? A környezetünk, amelyik nem veszi észre, hogy szenvedünk, vagy ragadozóvá válunk? Aki nem segít, csak hajt, nem fogadja el, hogy hibázzunk, hogy esetleg nem vagyunk tökéletesek? És a jajkiáltást sem hallja meg?

Rémisztő az, hogy mennyi fiatal tűnik el, nyúl kábítószerekhez, és lépi meg a végső és végzetes lépést. Olyan hangzatos, amikor a környezet végre felfigyel és jól helyre teszi azt, ami már bevésődött, és tudjuk, hogy ahányszor ugyanilyen helyzetbe kerülünk rettegni fogunk. Elbizonytalanodunk és újra éljük a poklot. Az sem meglepő, hogy a gyerekek végtelen gonoszságra képesek, de miért? Nem, szó sincs róla, hogy szándékos és tudatos, bár van erre is példa. Mégis honnan jön ez a falkaszellem? Ha a szülőt kérdezzük, általános válasz: az övé biztos nem! És mit csinál ezután?  Támad!

Ritka az a helyzet, amikor azt hallani: „sajnos ettől féltem!”

Miért van az, hogy hárítunk, elnyomunk felnőttként, és nem látjuk gyermekeinkben önmagunkat, azt a káoszt, amiben élünk?

Nagypapám mondata erre a kérdéskörre életem végéig a fejemben lesz:

„úgy élj, cselekedj, hogy minden nap, amikor tükörbe nézel, ne érezd azt, hogy bárcsak ne tetted volna, mert egy idegen néz vissza!”

 


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


 

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A hárítás művészete

Balassa Rozi: Félreértelmezett szabadság

Balassa Rozi: Gyermekeink, akik nem értenek….

JúN 04

Imre Lili: A szurikáta

Forrás: greenfo.hu

Aki ismer tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Van egy kutyusom, hatéves, teljes „szerelemben” élünk együtt, mindent megadnék azért, hogy egészséges legyen, jól éljen, boldogan sok-sok farokcsóválással, nagy sétákkal, játékkal. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy minden állatot szeretek, de azt gondolom, ez erős lenne, mivel a csúszómászóktól egyenesen irtózom. A pókokat is inkább csak megtűröm, az éppen utamba kerülőket pedig igyekszem visszatessékelni a kertembe lehetőleg úgy, hogy közben ne kelljen hozzájuk érnem.

Mindezek ellenére azonban természetbarátnak tartom magam. Szeretem nézni a madarakat, rajongok a delfinekért, lovakért, farkasokért. Szeretem a Duna-partot, a tengert, a réteket. Nem vagyok hatalmas greenpeace-es, de odafigyelek a környezetem tisztán tartására, próbálkozom a szelektív hulladékgyűjtéssel, lekapcsolom a fölöslegesen égő villanyokat, elzárom a csapot. Az osztályomban kiemelt figyelmet fordítok környezetismeret órán is ezekre a témákra, a gyerekeket is igyekszem erre nevelni.

Szerencsésnek érzem magam,

mert a kisdiákjaim kifejezetten érdeklődőek és nyitottak erre a témára. Sokat kérdeznek és még többet mesélnek a tapasztalataikról. Voltunk már együtt vadasparkban, állatkertben, tartottam nekik trükkbemutatót a kiskutyámmal az állatok világnapja alkalmából, és azt gondolom, szuper intelligensen viselkedtek minden egyes alkalommal.

Mindezek mellett olyan ember vagyok, aki bármilyen megható állatos videón képes zokogni. Szabályosan ráz a zokogás, amikor azt látom, ahogy egy férfi magához vesz egy törött lábú őzikét, hogy ne essen a ragadozók áldozatául, majd miután segít neki meggyógyulni, visszaengedi a természetbe. Vagy a nagy kedvencem, amikor két férfi nevelget egy kisoroszlánt, és évekkel azután, hogy elviszik a szavannára, visszamennek meglátogatni őt. Az oroszlán a hegy tetejéről lerohan hozzájuk és a szó legszorosabb értelmében a nyakukba ugrik, ölelgeti, puszilgatja őket, mint egy nagyméretű kiscica.

Csakhogy nem is olyan régen, egy nagyon megrázó dolgot olvastam, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül. Egy vadasparkban elpusztult egy szurikáta. Itt lehetne méltatni, hogy az állatkertek, vadasparkok fenntartása vajon tényleg hasznos-e a vadállatok számára, vagy csak nekünk, embereknek jó szórakozás (Egyébként nekem meggyőződésem, hogy az utóbbi. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ahol tényleg törődnek az élőlényekkel, ott igyekeznek megtámogatni a fajfenntartást, ezzel is mentve a kihalás szélére sodródott fajokat).

Az igazi sokkot azonban az jelentette számomra, amilyen körülmények között elpusztult el ez a szegény kis állat.     

Aki járt már állatkertben tudja, hogy a legtöbb ketrecnél vannak figyelmeztető táblák. Legtöbbször az jön velünk szembe, hogy a ketrecekbe tilos benyúlni. Értelemszerű. Én ezt gondolom. Azonban ennek a kis szurikátának azért kellett elpusztulnia, mert egy látogató benyúlt a ketrecébe, és mivel ezt a szurikáta fenyegetésnek vélte, így megharapta a benyúló ujjat, aminek a gazdája gondolom reflexből a fájdalomtól vagy épp a meglepődéstől földhöz csapta a kisállatot.

A szurikáta azonnal elpusztult. És nemcsak ő, hanem a pocakjában fejlődő kiskölykei is, ugyanis vemhes volt. Emiatt pedig fokozott mértékben volt kitáblázva, hogy a ketrecbe szigorúan tilos benyúlni, mivel azok az anyaállatok, amelyek vemhesek fokozottan agresszívak lehetnek, hogy védelmezzék magukat és a családjukat.

Ez a történet belőlem mérhetetlen dühöt vált ki. Mindenki tudja rólam, hogy imádom a gyerekeket, senki sem feltételezi, hogy ez a dolog szándékosan történt.

De felvetődik bennem a kérdés, hogy régen nekünk miért nem kellett szólni, hogy ne nyúlkáljunk be az állatok ketrecébe? Miért nem kellett szólni, hogy ne rángassuk magunk mögött lácon a kutyánkat vagy épp a tehenünket egy autóhoz kötve? Miért nem kellett szólni, hogy ne belezzünk ki békát, ne kínozzunk macskát, kutyát, egeret?

Hova tart ez a világ? Állítjuk, hogy mi vagyunk a legintelligensebb faj a Földön, miközben az állatoknak kell szenvedniük és elpusztulniuk a mi nemtörődömségünk és hatalommániánk miatt? A tengerekbe öntjük a szemetünket, felborítva ezzel az ökoszisztémát. Kizsákmányoljuk a bolygónkat, megtámogatva ezzel a globális felmelegedést és a sarki jégsapkák elolvadását, ezáltal pedig fajok kihalását. Sportként tekintünk a vadászatra, csak azért, hogy az állatok fejét a falunkra tűzhessük, vagy azért, hogy elefánt agyarból készülhessen a vadonatúj kádunk a csilicsáré fürdőszobánkba. Kétszer kettő méteres kennelekbe kényszerítünk csodálatos vadállatokat, hogy a cirkuszban pénzért mutogathassuk őket. Kutyát ajándékozunk karácsonyra, hogy egy hónap múlva az út szélén kidobjuk őket a mozgó autónkból, vagy egyszerűen kihajítsuk őket a kukába.

Tárgyként tekintünk az állatokra, használjuk őket és az emberség jelét sem mutatjuk, amikor igenis tehetnénk valamit értük.

Továbbra is hangsúlyozom, nem ennek az esetnek a felelősét méltatom, de megkérdezném: Hogyha tényleg szuper fejlettek vagyunk, ha tényleg mi vagyunk a megtestesült intelligencia, akkor mikor jutunk el oda, hogy végre rányitjuk a szemünket erre a világméretű problémára, aminek végül nem csak az állatok, de mi is áldozatai leszünk?

Mikor kezdünk el törődni azokkal az élőlényekkel, amelyek nem tudnak kiállni magukért, melyek nem tudnak szót emelni az ellen a mérhetetlen zsarnokság ellen, amit mi képviselünk, és amivel napról napra gyilkoljuk le őket töm egesen?

Mikor fogjuk végre fel, hogy ők is érző lények?

Ennek a kis állatnak a halála számomra jelképes. Azt a viselkedésformát jelképezi, ami úgy vélem, lassan teljesen kiveszik az egész emberiségből. Ez pedig nem más, mint a törődés…             


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


 

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Boldog gyermekprogram?

Imre Lili: Az élet pókerasztala

Imre Lili: Minták