NOV 19

Somhegyi Dóri: Nekem ezt…

Forrás: Ulrich Faßbender

A lányom pár hónapja bekerült a junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatottba. Bár tartottam a válogatottságtól, hiszen nem sok információm volt róla, mégis öröm és büszkeség töltött el, hiszen egy óriási elismerést és lehetőséget kapott, hogy az álmait megvalósíthassa. De vajon mit is jelent a válogatottság? Nekem ezt jelenti:

Arra a megállapításra jutottam, hogy nemcsak az eredményed, tehetséged elismerése, hanem tinédzserként az emberi hozzáállásod elismerése is az adott helyzethez, konfliktushoz és annak megoldásához. Továbbá az edződ elismerése, hogy annak idején rátalált a személyiségednek és testi adottságaidnak megfelelő edzéstechnikára, koreográfiára, aki ránevelt a mélyebb minőségi munkára.

Válogatottság az, amikor minden egyes nap úgy kelsz fel, hogy a fáradtság és erős fizikai fájdalom ellenére is akarod. Amikor előbb mész be edzésre, hogy gyakorolj még, hiába jöttél el sírva előző nap az edzésről, hiába éktelenkednek a talpadon méretes vízhólyagok, hiába van tele a lábad véraláfutással és hiányzik a bőr mindkét térdedről,

hiszen ebben a sportban látod önmagad kiteljesedését.

Amikor már hálás leszel a kézsúlynak, hogy ott van a kezeden, hiszen tudod, a teljesítményedet növeli, így érted történik és nem ellened. Elköteleződést jelent amellett a sportág mellett, amihez a kitartásod vezetett.

Csak akkor a tiéd, ha kizárólag a saját álmaidat szeretnéd megvalósítani, és nem más álmait kergetni vagy megfelelni más elvárásainak. A válogatottság komoly belső önismereti munkát takar. A válogatottság szorgalom önmagaddal szemben, hogy mindig jobbá és nyitottabbá válj. Erős pszichés hadviselés önmagaddal, a csapattal és az edzőkkel szemben egyaránt. Itt minden egyes nap túl kell lépned önmagadon, hiszen az erőn felüli teherviselést csak alázattal lehet csinálni, máshogy nem működik. A válogatottság kemény szakmai együttműködés egy közös célhoz való eljutásban a tehetséggondozáson keresztül.  Megtiszteltetés, felelősség, csapatmunka.

A válogatottságban nemcsak a gyermeknek és az edzőknek, hanem a szülőknek is fontos szerep jut. A szülők összefogása, támogatása, közös kommunikációja nélkül ezen gyerekek nem juthatnának el oda, ahova szeretnének. A válogatottság képes kinyitni és elmélyíteni a szülő-gyermek kapcsolatát.

A szülők együttműködése és pozitív hozzáállása nélkül NINCS válogatottság!

A válogatottság képes az inspirációra, hiszen ettől tudják tovább lökni magukat a teljesítőképességük határán túlra. Ezek a gyerekek naponta dobnak be valamit, hogy miért lesznek képesek újra és újra megcsinálni a gyakorlatot 8 órányi edzés után is.

A válogatottság RANG.

Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol, hogyan gondolkodik ezzel kapcsolatban. Van, aki azt mondja, hogy elvettük a gyermekkorát, van aki azt mondja, hogy miért hagytuk, hogy tönkre tegye az életét, van aki azt mondja, hogy egy fizikális roncsot csinálunk belőle. Ezt gondolják azok, akik soha nem gondoltak még bele abba, hogy mit tennének akkor, ha a gyermekük szeretné megvalósítani az álmait úgy, hogy tehetsége is van hozzá.

A szülő álomfelelős….a saját gyermeke álmaiért, támogatásáért!

Kedves junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatott! Büszkék vagyunk Rátok!!!, hiszen a válogatottság RANG. Annak a RANG-ja, hogy Magyarországot képviselhetitek úgy, hogy közben az álmaitokat valósíthatjátok meg! Mert a válogatottság magas szintű elismerés úgy, hogy közben álmaitok kikövezett útját járhatjátok!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Nem karosszék

Somhegyi Dóri: Szövetség

Somhegyi Dóri: Éppen akkor…

NOV 15

Somhegyi Dóri: Magamutogató

Forrás: Unsplash

Nálunk is beindult a továbbtanulásos rémálom. Iskolák nézegetése, folyamatos mérlegelés, hogy mi lenne jó a gyereknek. Iskolák tömkelege kínálja magát tálcán a középfokú oktatásban. Mi is elmentünk ezen a héten egy gimnáziumba körbenézni, melynek első állomása a 45 perces szülői tájékoztató volt. Elsőre ingerküszöböt talán meg sem mozgató, majd 30 percet követően ingerküszöböt teljesen átlépő élményben volt részünk. Leírom mi történt 😊.

Egy kissé túlmozgásos, önbizalomhiányos, legalább 40 éve a közoktatásban mozgó igazgató köszöntötte a jelenlévő kb. 100 embert. Lazának tűnő, de annál gázabb poénokkal próbálta tarkítani kommunikációját. 5 perc bemutatkozás után, ami kizárólag az ő erényeiről és szuper pedagógiai módszereiről szólt, szó szerint belökött egy 18 éves lányt az étkező közepére (aki mint kiderült a DÖK vezetője a suliban), aki felkészületlenül, megszeppenve állt a 100 szempárral szemben. Az igazgató noszogatni próbálta olyan demotiváló szavakkal, hogy „nem igaz, hogy nem tudod”, „mondd már a diákéletet” „nem hiszem el, hogy nem tudsz semmit” stb., de a lány nem bírt megszólalni. Van ilyen. Blokk, hidegzuhany talán ilyen érzés lehetett úrrá rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy neki nem szóltak, hogy jönni kell beszélni a nyílt napra és most váratlanul érte. Miután már kellemetlen volt a jelenet, az igazgató megszólalt:

„na gyorsan húzzál órára, mert most nagyon csúnyán beégtél” –

és akkor a szülők felé elmondta, hogy így van az, amikor valaki nem készül, az megszégyenül. Ekkor volt az első pont, amikor a lányommal egymásra néztünk.

Végignéztük, hogy egy tanár megszégyenít egy diákot!

Ez nem vicces. Még akkor sem, ha viccesen, nevetve mondta el ezt az igazgató és a jelenlévő többség vele együtt nevetett.

Ezt követően a felkészületlen iskolai vezetők tájékoztatóját kellett meghallgatni, amely során a felszólalókat az igazgató mindig félbeszakította. Azt gondolta, hogy vicces módon, de egy idő után már tényleg tiszteletlen volt, sok esetben erőfitogtató.

Majd ezután az igazgató újra kiállt és elmondta, hogy a tolerancia nagybetűs az iskolájukban, hogy nemre, fajra, vallásra való tekintettel sincs diszkrimináció. Példálózott, hogy a suliba ugyanúgy jár kínai, zsidó, homoszexuális, tanulási nehézségekkel küzdő és sérült gyerek is, akik felé toleranciával és tisztelettel fordulnak. Majd a következő mondat hagyta el a száját:

„Azért beszélek egy kicsit össze-vissza, mert olyan vagyok mint egy autista”.

Na ez volt az a pont, amikor egymásra néztünk újra a lányommal, és egyszerre mondtuk ki, hogy nem maradunk a bemutató órákon.

Tényleg nem gondol bele abba egy igazgató, hogy amit gondol az iskoláról ténylegesen azt is képviseli-e?

Hogy nem látja, hogy nincs semmi kontrollja ebben? Ez olyan, mint egy vállalati működés. Ez egy lenyomat a piacon. Most ez esetben az oktatási intézmények piacán. Hiába van egy hitvallásom, ha szöges ellentettjét lehet tapasztalni. Ez iszonyatosan nagy hátrány…ez nem tűnt még fel senkinek??????

Tudjátok mi volt a legszomorúbb? Az, hogy rajtunk kívül talán még két szülő tekintetében láttam azt a megdöbbenést, ami a miénkben is volt. Arról már nem is beszélve, hogy az igazgató által kommunikált szülő-gyerek-pedagógus fontos „szentháromságában” elfelejtették megkérdezni a jelen lévőket, hogy van-e kérdésünk…..

 


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Az én képem és az énképem

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

NOV 13

Máramarosi Gréta: Elkezdődött…

Forrás: Pixabay

Nem tartozom azon felnőttek közé, akik már nyár elején azt várják, hogy elkezdődjön a tanítás. Azt gondolom, hogy nyáron lehet igazán ismereteket szerezni, kinyitni egy gyermek szemét a nagyvilágra, könyvet olvasni, moziba járni, és ott vannak a nyaralások, kirándulások és megannyi lehetőség az

örömteli ismeretszerzésre, a látókör bővítésére.

Egy tartalmas nyár után aztán szeptemberben ez az egész kör bezárul, szinte nem marad más, csak az iskola és a tanulás, na és az ezt kísérő stressz. Megkezdődik a felnőttek és gyermekek szorongása…. meg tud-e felelni a követelményeknek? Milyen jegyet hoz haza? Hatványozottan igaz ez a pályaválasztás időszakára. Miközben nézem a kamasz korban járó unokám, unott, kedvetlen arcát amikor hazajön az iskolából, szívem szerint a neves magyar pszichológus szavait idézném neki :

„Sz@rd le az iskolát!”

Én is tudom, hogy az igazán okos gyerek nem kitűnő tanuló, a kreativitás szinte kizárja a színötös bizonyítványt. Azt is tudom, hogy a nagyon jó tanuló gyerekek semmivel nem lesznek boldogabbak, sikeresebbek, mint az okos, de „problémás” hármasok. Hiába tudom, hogy Einstein megbukott matematikából…..de a magyar iskolarendszerben a lazulás nem megengedett ….

Itt a gyerekeknek nem öröm az ismeretszerzés, nem tanulnak játékosan, a rendszerből hiányzik a hibázás lehetősége. Én úgy látom, hogy fásult, megkeseredett tanárok tanítanak kimerült és fásulttá váló gyerekeket.

Ebből az elegyből viszont nem jön ki jó eredmény.

Ha egy gyerek már szeptember első hetében azt hallja, na téged aztán sehová vagy csak egy gyenge gimnáziumba vesznek fel, akkor annak a kamasz gyereknek bizony elmegy a kedve a tanulástól.  Kérdem én: ha már azon nem tudunk változtatni, hogy ne napi 8-9 órákat üljenek a gyerekek az iskolapadban,

könyörgöm, legalább motiválni tanuljunk meg, mert az nem kerül pénzbe!

Az általános iskola 7-8. osztályának arról kellene szólnia – ha már a többi nem arról szól -, hogy felkészítse a gyereket az első megmérettetésre. Ne csak tudással vértezze fel, hanem

magabiztos fellépéssel, önmagában, képességeiben vetett hittel és önbizalommal.

Ne azt bizonyítsuk be neki napi szinten, hogy mit nem tud, hanem erősítsük abban, amiben ügyes, amire építkezhet. Engem nagyon elszomorít, amikor örömtelen, gyomorfekélyes, vagy stressz szindrómás tizenéveseket látok, mert meggyőződésem, hogy ennek nem szabadna így lennie.

Hát igen….. én azt várom, hogy vége legyen az iskolának, hogy megmutathassam az unokáimnak, hogyan dolgozik egy fazekas az Őrségben, hogyan élt egy kitelepített család, vagy milyen volt az élet a recski táborban. Hogy elvigyem őket Abdára, ha csak egy rövid szakaszon is, de bejárjuk Radnóti útját. Sétáljunk a Fertő tó partján, beszélgessünk a közelmúlt történelméről, hogy jó könyveket olvassunk, gyönyörködjünk a Budai várban. Hogy közös élményeken keresztül mutassam meg nekik a történelmünket és hogy Petőfi verseket olvassunk a Tisza partján.

Mert ez számít igazán.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

 

Imre Lili: Minták

NOV 06

Balassa Rozi: Férfias játékok?

Forrás: Pexels

Biztos mindenki találkozott már azzal a problémával, amikor valakit feministaként aposztrofálnak azért, mert más a véleménye, habitusa, mint a társadalmilag elvárt álláspont.

Azonban egy dolog biztosan van, ami kortól, társadalomtól és feminizmustól független, azaz nem változik: a játék. Nem tudom miért, de a férfiak bizonyos hányada mindig kerít erre időt. Játszanak, ahol lehet, és amikor lehet és akkor is, amikor nem. Kedvenc játékuk mindennapi megfigyelésem szerint az autóvezetés. Amihez természetesen csak ők értenek….

Persze azt már megszoktam, hogy egy nő sosem tanul meg vezetni az ő világlátásukban, és ennek okán, mi nők vagyunk a fekete lyuk számukra. Épp ezért már nem küzdök, nem harcolok, hogy meggyőzzem őket elméletük hézagosságáról. Már csak messziről figyelem „játékaikat” az úton. Nem állítom, hogy szórakoztató a játéknak ez a formája, főleg amikor tragédia a vége… De az évek alatt sokat változott a habitusom, és nyugodtabban dolgozom fel, amikor letolnak, nem engednek ki vagy éppenséggel leordítanak. Sokszor csak bárgyú mosolyommal tudom jelezni, hogy igen, biztosan én vagyok az a hülye, aki akadályozza őket az abszolút szabálytalan közlekedési moráljukban….

Tehát mit csinálok? Lehúzódom…

mert nem akarok „játékos” lenni ebben a „játékban”.

Ezzel a fajta „játékkal” csak egy gond van: senki sem kérdezi, hogy van-e kedved hozzá. Játszanod kell és kész! Beszarsz és kész! Remegsz és kész! Reméled, hogy ezzel az epizóddal egy-két évre letudtad a megaláztatást, de nem.

Szeretném egyszer megértetni ezekkel az autóvezetőkkel, hogy mindenki számára van lehetőség habitusa szerint játszani. Olyan igazi férfiasat. Mire gondolok?

Hát arra, hogy lehet mindenki úgy igazából bátor a saját területén.

Mint például az ejtőernyőzés, falmászás, forma 1. és még folytathatnám. Hiszen gondoljunk bele, milyen szép a férfias feszülő izom, főleg egy meredek sziklafalon felfelé 😊. Vagy például egy küzdősport kipróbálása, legalább egyenlő feltételekkel… És sorolhatnám.

Szóval kedves uraim! 50 km/órás szakaszon továbbra sem fogok 80 km/órával száguldozni, sőt nem előzök beláthatatlan helyen és nem csusszanok át a halványpiros lámpán sem! Igen, mert normális autóvezető vagyok! És már csak azért sem, mert FELELŐS vagyok a gyermekeimért, és nyugodtan akarok hazaérni és nem egy elmeroggyantként!

És azért leírom még megvédve azokat a férfiakat akik NEM ebben a „játékban” élik ki magukat, hogy mélységesen becsülöm azokat a férfiakat, akik nem agresszióba fojtják a feszültségüket. Mire gondolok? Hát kérem szépen azokra az

igazi, bátor, felelősségteljes férfiakra,

akik udvariasak, és akik életszemléletükben és a sportban is bizonyítanak. Tehát konkrétan az életük minden területén.

Szóval kedves „játékosok” az utakon! Fura lesz számotokra, de az utakon autóvezetők vannak, akik vagy férfiak vagy nők. És mint minden emberi kapcsolódásban a tisztelet a fontos, ezért a lényeg a TISZTELETBEN van és nem mások lealázásában!

Ha ez így nem érthető, akkor leírom máshogy:

Azon gondolkodtatok már, hogy a szájon kiömlő agresszió, az elfojtás jele? Tisztában vagytok azzal, hogy az autó mérete fordítottan arányos a férfiassággal? Sőt. Tudjátok mi zajlik ilyenkor a szervezetetekben? A vérnyomásotok emelkedik, ami jó melegágya egy jó kis stroke-nak vagy bármilyen szívproblémának? Megéri?

Tehát még egyszer: a lényeg a TISZTELETBEN van! Ez így érhető most már?


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Nem értem….

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

OKT 31

Somhegyi Dóri: Tágra zárt szemek

Forrás: Unsplash

Ez a szóösszetétel jutott eszembe pár hete, amikor nemcsak a környezetemben, hanem a saját bőrömön tapasztalva is olyan méltatlan esemény történt, amihez igazából se nekem, se a környezetemben lévőknek túl sok köze nem volt, mégis rajtunk csattant.

Sokat és sokszor írtunk már az internet, így a közösségi média veszélyeiről, arról, hogy a nyilvános, felelősséget nélkülöző, önmagát fel nem vállaló létezés igencsak veszélyes nemcsak a gyermekekre, hanem ránk felnőttekre nézve is.

Lassan elgondolkodom azon, hogy van-e értelme bármely közösségi portálon véleményt nyilvánítani „ismerős” körben. Az adott vélemény egyáltalán nem sértő másra nézve, mégis a másik oldalon azt gondolják, hogy az. Erre egy magyarázatot tudok adni:

mindenki azt hallja meg, amit a szívével lefordít magának.

Szerintem vegyük a közösségi média alapjait. Ha valaki kitesz a közösségi portálon a saját neve alatt egy képet, egy mondatot, egy megjegyzést (vagy bármit), azzal képviseli azt a világot, amit ő gondol róla.

A közösségi oldalak rákfenéje, hogy hozzá lehet szólni az egyes posztokhoz, tehát a bejegyzés írója kiteszi magát annak, hogy mindenki úgy értelmezze azt a posztot, ahogy az ő gondolatisága, szemléletmódja ezt engedi.

Azaz fel kell, vagy inkább fel kéne vállalnia azt,

amilyen reakciók érkeznek egy-egy ilyen megjelenő saját posztra, hiszen tudható az is, hogy más emberek más  világlátással rendelkeznek.

Tehát ha hozzászólóként egy kérdést feltevő bejegyzésre választ írok, akkor ha tetszik, ha nem, azt tiszteletben kell tartani (amennyiben az nem sérti más személyiségi jogait). Nem kell reakcióként negatív kommentet írni, nem kell tagelni, nem kell sértegetni, nem kell lealacsonyítani.

A vélemény az vélemény. Hiszen itt nem a másik megértése a cél.

A közösségi felületek nem erre valók.

A másik megértése kizárólag személyesen tud megtörténni, hiszen ily módon sokkal több esély van arra, hogy megértsük a másik gondolkodásmódját. Azt gondolom, hogy elsősorban 

önmagát nem tiszteli

a bejegyzést írója, azt követően pedig azokat az „ismerősöket” nem tiszteli, akik nap mint nap látják ezeket a negatív irányú posztokat.

Nem az a megoldás, hogy „akkor ne kommentelgessünk, és akkor nincs baj!” Nem lehet azzal kihúzni magunkat, miután nyilvánosan megszégyenítettünk valakit (tageléssel és diszkriminatív hozzászólással), hogy privát üzenetben azt írjuk, hogy bocs.

Elgondolkodtatok már azon, hogy mi az amit elkövettetek és mi az, amit nem? Milyen súlya van ennek nemcsak másra, hanem saját magatokra nézve is? Szerintem legyetek bátrak és hozzátok meg a saját döntéseiteket. Önmagatok mellett….

 

Ez a bejegyzés egy vélemény. Nem irányul senkire és senki ellen. A bejegyzéssel nem célom megbántani senkit és megsérteni bárki személyiségi  jogát.

 


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

 

Máramarosi Gréta: Arctalanul

OKT 27

Imre Lili: A szabadelvű nevelés gyermekei

Forrás: Unsplash

Hetedik éve dolgozom pedagógusként. Tavaly ment felsőbe az első osztályom, akiket hat-hétéves koruktól kezdve vittem végig. Tudtam, hogy ez az év teljesen más lesz, mivel a „nagy” negyedikeseim után…. az első évfolyam hatalmas változás, ami sokszor nehéz és megterhelő is egyben. De én mégis kicsit izgalommal telve vártam ezt az évet. Hogy újra picik lesznek, bújós, kedves kis óvodások, akik még rácsodálkoznak a világ dolgaira, akik még csillogó szemmel hallgatják a meséket.

Azonban olyan mélyrepülés volt ez az első hónap, hogy gyakorlatilag a pedagógus „párommal” csak a fejünket kapkodtuk.

Előrebocsátom, hogy senkit nem akarok bántani, vagy bírálni, egyszerűen csak totálisan meg vagyok döbbenve azon, hogy hova tart manapság a világ, ezen belül is a gyereknevelés.

A gyerekek nem hogy nem tudják magukévá tenni az iskolai szabályrendszert, de igazából abszolút hidegen is hagyja őket. Erre még azt mondom, hogy „ovisok”, „kicsik még”, „nehéz nekik”, „majd megszokják” stb.

A kérem, köszönöm, bocsánat szavak, mint olyanok gyakorlatilag abszolút ismeretlenek számukra…

Hogy a szeretnék helyett, csak az akarok működik… Mindenről kialakult kritikájuk van, amit üvöltve közölnek a felnőttel hatalmas duzzogások közepette… A szidásra a hangos vinnyogva sírás a válasz, és hogy egy-kettő gyerek megállás nélkül hazudik bele az ember képébe, az elkeserítő.

Tudom, hogy velem is baj van, mert sokat várok. Valószínűleg kicsit türelmetlen is vagyok. De az, hogy a húsz gyerek közül három köszöni meg a reggelit, amit leteszek elé, az számomra siralmas.

A legelkeserítőbbek egyike az alábbi párbeszéd volt köztem és a kis elsősünk között:

-Megbántottál, olyat tettél, ami nekem nagyon rosszul esett. Mit kell ilyenkor mondani? 

-Tanító néni! Még nem tanítottad meg, hogy ilyenkor mit is kellene mondanom…

Tényleg itt tartunk? Hogy hat év alatt anyának és apának nem volt ideje megtanítani otthon, hogy ha valakit megsértesz, vagy valami olyat teszel, amit „nem szabad”, akkor illik bocsánatot kérni?!

A másik jelenség, amikor a gyerek a szó legszorosabb értelmében az orránál vezeti a szülőket. Amit ő elmesél, az úgy van. Hiába nézem végig a két szememmel, és állítom az ellenkezőjét, hiába vagyunk bent az órán ketten pedagógusok, akik láttuk a szituációt. A gyerek áldozat, kirekesztett. Mert szegénnyel nem játszik senki, mert nem elég, hogy megállás nélkül provokálja a többieket, de utána még le is tagadja és hazudik is.

Nem véletlenül írom azt, hogy hazudik. Nem ferdít. Sunnyog, tagad és hazudik. Ha tettenérjük akkor pedig toporzékol. De nem akárhogy, a szó legszorosabb értelmében visít, hogy mindenki hallja, hogy őt milyen igazságtalanság érte.

Mi pedig nem tehetünk mást, beírunk a tájékoztatóba. Lejjebb tesszük a gyereket a magatartás táblán. Tudom, demotiváló, beskatulyázza a gyereket, nem szabad lejjebb tenni, aláírom… még úgy sem szeretem, hogy mindig megadjuk a lehetőséget, hogy vissza is lehessen jutni. Kérünk szépen, könyörgünk, követelünk, ultimátumot adunk és lehetőséget. A szülőnek érthető módon igénye van rá, hogy visszajelzést kapjon, a gyermek iskolai viselkedéséről. Próbálkoztunk már „betétlapokkal”, volt már mosolygós fej, szomorú fej, ahol alulról indultunk felfelé, a mesekastélyban is másztunk már felfelé. Volt itt már minden hét év alatt. Most éppen a virág szirmain vándorolgatunk ide-oda.

De az idén jutottunk arra az álláspontra, miszerint ezekkel csak és kizárólag magunkat szórakoztatjuk.

A gyerek hazaviszi a kiszínezett virágát, anyu és apu konstatálja, hogy az a szirom mondjuk kék, ami a kevésbé jót jelenti. Aztán másnap megint kezdődik előről minden.

Mérhetetlenül fárasztó. Igazi szélmalomharc. Pedig én esküszöm, hogy annyiszor próbáltam szépen kérni és kedvesen mondani. Annyiszor adtam még egy lehetőséget. Próbáltam nagyon halkan, próbáltam keményen, határozottan és következetesen. De semmi eredménye. Vagyis ez nem igaz, mert van: az, hogy a munkatársnőm sírva jár munkába, és mindketten ott tartunk, hogy csak túléljük a mai napot. Csak elteljen ez a hét. Csak jöjjön végre a szünet. Közben pedig hétfőtől péntekig felváltva panaszkodunk, hogy kinek melyik testrésze fáj éppen az állandó idegfeszültségtől. Nekem a fejem és a torkom szokott, neki a gyomra. Kínlódunk. Pedig neki három tinédzser gyereke van, azt sem lehet mondani, hogy nem edzett a témában…

Ezek persze kirívó esetek. Szerencsére van az ellenkező véglet is, az udvarias, tüneményes, ártatlan “igazi kisgyermek”. De két-három hasonló viselkedésű gyermek éppen elég ahhoz, hogy napi szinten tönkre vágja azt a munkát, amit végzünk, és megkeserítse az osztály mindennapjait és bomlassza a közösséget.

A szülők miért nem akarják megérteni, hogy egy iskoláztatás csak akkor működik, ha a pedagógus anyával és apával egy irányba húz?

Ha a füle botját sem mozdítja, amikor segítséget kérek vagy egészen egyszerűen megmagyarázza, hogy nincs igazam, akkor mit vár? Tudom, egy kicsit legyek nyitottabb, csak egy hangyányival fogékonyabb az ő gyerekével szemben. De neki van otthon egy, nekem meg van az osztályban huszonegy. Hogy várhatja el? Ha ő annyit sem segít, hogy megtámogat vagy, hogy legalább elgondolkodik azon, amit hall tőlem? 

Leszögezem: nem a gyerekre haragszom.

A gyerek hoz egy mintát. Amit otthon lát, hall, azt teszi ő is, és azt engedi meg magának, amit otthon megengednek neki.

Nem az óvoda a hibás, ha egy gyerek szociálisan totálisan analfabéta. Ugyanis ebben a szenzitív időszakban, ameddig a gyermek az iskolába kerül a nevelés legfontosabb színtere a család.

A gyerek élete lesz sokkal nehezebb később, amikor új közegbe kell(ene) beilleszkednie, hogyha előtte nem találkozik az alapvető normákkal, és fogalma sincsen az alkalmazkodásról.

Én boldog és egészséges lelkületű gyerekeket szeretnék tanítani betűkre, számokra, a tudás szépségére. Nem harcban állni nap, mint nap, hogy neveljem más gyerekét helyette.

Mert én aztán igen-igen kevés vagyok, ha egyedül próbálok evezni a szabadelvű nevelés viharos óceánján…         

   


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Imre Lili: Az utánpótlás nevelés lépfenéje – a modern kori egyenlőség elve

OKT 15

Balassa Rozi: Hogy az a…..

Forrás: ovdmagadblog.hu

Gondolom mindenkinek volt olyan napja, amikor csak ez a mondat jutott az eszébe. De mi van akkor, amikor nap mint nap úgy gondoljuk, hogy kinézett minket magának a sors?

Nem tudom, hogy aki nem allergiás érti-e, de ez az ocsmány kór átlagosan 1-2 hónapot  biztosan elvesz az életünk, minden egyes évéből. Hát most úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt! „Nem, nem veszek be gyógyszert”! Hogyan? Hááááát úgy, hogy

felkészítem az elmémet a győzelemre.

Ezt a gondolatot egy nagyon híres celeb közösségi médiás bejegyzéséből tettem magamévá. Na, nekifutottam.

Mindennap mantrát mondtam……

éreztem, hogy velem van az erő!

És csodák-csodájára, a kellő időpontban ugyanúgy megfulladtam, mint eddig! „Ezt a baromságot!” És hányan hisznek ezeknek a cikkeknek….hát persze, hiszen ő a celeb!

Na ekkor ért el először a „Hogy az a” érzés, és ez még csak a kezdet volt. Az első át nem aludt éjszaka után, sikerült csendesen leesnem a lépcsőn éjszaka, hiszen nem kelthetem fel a családot azzal a kis gondolatfoszlánnyal, hogy a fulladás elkerülése végett bóklászva, félkómában elvétettem a lépcsők számát…. Tehát magamba fojtva a jajszót, keresgéltem az orrsprayt, amit persze  egy celeb tuti nem használ, hiszen módosíthatja a hangját….

A hajnali szürkületben tehát megkezdtem a hadműveletet: egy csendes spriccelés következtében gyengéden szemen lőttem magam, és hirtelen elgondolkodtam, hogy hol is van az orrom….. illetve tudok-e majd sminkelni reggel, vagy így, hogy kifolyt a szemem, már úgy sem segít rajtam a kozmetika? És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy talán van még egy kis időm aludni. Igaz csak ülve, de ALUDNI! Kíváncsi vagyok a celebünk jól alszik-e 😊? És siker! 2 órás forgolódás után, belezuhantam az alvás gyönyörű tudatlanságába. Ekkor szólalt meg az ébresztő hangja! És megszállt újra a „Hogy az a” érzés…

Első gondolatom ezután, tehát a második 😊: kizárt, hogy kinyissam a szemem! És milyen csodálatos a megszokás, hogy tudom csukott szemmel is, mi merre van a lakásban! Kitámolyogtam a konyhába, közben kecsesen lerúgtam a jobb lábam kisujjáról a körmöt, leöntöttem magam kávéval, ami persze forró volt, és egyszerre éreztem azt, ahogy a torkomra tapadt orrspray ízével vegyülve undorító íze van a kávémnak….szóval egyszerűen felemelő volt. Ekkor már félhangosan mormoltam ugyanazt a mondatot…

Gondoltam éljünk a megszokásnak, tehát kedvesen felkeltettem gyermekeimet….. rám néztek, és a jeges rémület látszódott az arcukon. De jobb is volt így, mert amikor a tükörbe néztem, még boldog is lehettem, hiszen az arcuk alapján sokkal  rosszabbra számítottam.

Ó és ezt követően a fogmosás semmihez sem hasonlítható felemelő érzése 😊 következett, amely által nyitott szájjal legalább 2 perc levegőhöz jutva végre a fittség érzése szállt meg. Majd elgondolkodtam, hogy ha egész nap nyitott szájjal dolgoznék feltűnne-e valakinek? Vajon a nem alvás, a nyitott száj és a sántítás alapján milyen kategóriát képviselnék az erősebb nem szemében? Meglepő kérdés 😊. És nincs miért kérdés.

Egy igazi nő, mindig nő lesz.

Tehát ezek után felöltözve, kiperdültem serdülőim elé, feltéve a kérdést, jól nézek-e ki? Elnézőbb gyermekem halvány mosollyal, csak annyit mondott: „Hát neked ez is jól áll!” Keményebb  serdülőm felemelvén tekintetét, hozzátett jókedvemhez: „Ezt vedd le!” Éljen!!!! Hurrá!!!!! Az életemért küzdök és még szarul is nézek ki? Induljon a B-terv! Megbíztam kritikusabb gyermekem, hogy segítsen választani, és igen, ő megtalálta az igazit! Lehet, hogy azért, mert ő látott 😊. Hiszen nem ömlött könny mind a két szeméből felváltva vagy egyszerre. Majd félmosollyal odavetette: „Sminkeljelek is?” :-D.  

Még csak két óra telt el az ébrenlét állapotában és már utáltam az egész napot! Élén a celebbel, aki legyőzte vagy kamuzta a kórt, amely milliók életét teszi tönkre. Persze tudom, erre az egész hercehurcára csak egy kérdés létezik: Ki a hülye? Én!!!!! hogy csináltam magamnak egy: „….hogy az a napot!”


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Turbulencia a belvárosban

Somhegyi Dóri: Urban legend

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Balassa Rozi: Kommunikációzás?

Somhegyi Dóri: Összeesküvés elmélet

SZE 20

Somhegyi Dóri: Az ügy

Forrás: Unsplash

Mélyalvás, talán éjjel fél 2 környéke lehetett. Egy intenzív rossz álomból próbálom magam kiszedni, még zakatol bennem az élmény, hevesen ver a szívem és a testem sem akar engedelmeskedni. Még mély állapotban, de konstatálom, hogy nagyon ki kell mennem a mosdóba. Valahogy az álom újra és újra visszahúz, a rossz érzés, a szájszárazság letaglóz. Erőt veszek magamon és ebben a gyenge érzékelésemben zsibbadást érzek az egész bal lábamban. Oldalra fordultam és pislogtam a sötétben, mint a mesebeli nünüke…ki tudja miért?

Kiültem valahogy az ágy szélére, és fura, de tudomásul kellett vennem, hogy a testem tényleg nem akar engedelmeskedni. A sötétben, mint egy idióta mereven néztem előre, széttúrt-szétzilált állapotú hajammal és akkor arra gondoltam, hogy most a családom ilyen állapotban tuti megijedne tőlem. Sőt még a szomszédok is 😊 – Dóri a bénalábú kertvárosi szörnyszülött…. Ezen derültem egyet, mindeközben a szükség egyre jobban hatalmasodott el rajtam. Így minden meggondoltságot mellőzve felálltam…de csak a pillanat egy töredékére, mert a következő képem az volt, hogy négykézláb állapotban vagyok az ágyam mellett. Nagyon konkrétan elzakóztam az éjszaka kellős közepén!!! Az elzsibbadt béna bal lábam galád módon ezt tette velem. Biztos ott röhög most rajtam, hogy levett a lábamról, mi? Hiába az önbizalom és az akarat, na a bal lábam nem akart engedelmeskedni. Érzékelve nyomoromat – és tök jó, hogy ezt se a férjem se a családom nem látja -, kicsúszott a számon a nem a legszebb magyar szavak egyike. Sajgott a jobb térdem, hiszen a bal lábamban folyamatosan hangyák rohangáltak ide-oda mindenféle indok nélkül. Kész, tudomásul kell venni, hogy a bal lábam tojik a nyomoromra. Felnéztem és a férjem éppen horkolva a másik oldalára fordult. Ő semmit nem látott és jobb is, hogy nem tud az én kis ügyemről. Még a végén megkapom, hogy öreg vagyok már és tehetetlen, kábé ilyen lesz majd az öregek otthonában is.

Egyértelmű és rapid stratégiát kellett alkotnom,

hiszen sietnem kellett a mosdóba. Négykézláb megfordultam és mint egy 8 hónapos csecsemő, így baktattam a mosdónk felé. Eszembe jutott, hogy jó, hogy még nincs rajtam pelenka, bár ez csak idő kérdése….:-). Első akadály: csukva van a hálószoba ajtónk…..két lábon, helyesebben csak egyen (a jobb lábamon), hiszen az engedelmeskedett csak egyedül, nehezen, de kinyitottam az ajtót. Már csak pár négykézlábas lépés választ el a mosdótól. Megálltam és megkönnyebbülve néztem rá a fajanszra. Úgy éreztem, hogy soha nem örültem még ennyire egy vécének, bár amikor ez megfogalmazódott bennem, megint feltettem a kérdést magamnak, hogy tényleg normális tagja vagyok-e a magyar társadalomnak. Egy klotyónak örülni????? Aztán végül sikerült elfoglalnom a helyet, miközben a bal lábam is elkezdett magához térni. Először több hangya, majd már csak egy-kettő futkosott a lábszáramon…na gondoltam, jó ha az egész boly elmegy végre innen…….utálom a betolakodókat 😊, aztán elkezdtem aggódni, hogy még a végén az elmeállapotomra hivatkozva lefújom magam hangyairtóval :-D.

Miután végeztem, két lábon, hangyamentesen visszamentem az ágyamba és elaludtam. 

Az embernek a saját nyomorát nézni a saját szemüvegén át és azon röhögni a világ legkettősebb érzése: felemelő és letaglózó egyben.

Olyan igazi, hamisíthatatlan lábról levevős 😊.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A dugóban is boldogan

Somhegyi Dóri: Miért kell utazás közben almát rágcsálni?

 

Somhegyi Dóri: Összeesküvés elmélet

 

SZE 13

Somhegyi Dóri: Értéktelenül?

Forrás: Unsplash

Újabb projektbe kezdtem. A nemrég kiselejtezett könyveket (amiről korábban be is számoltam), megunt ruhákat, hátizsákokat, iskolatáska rakást most már muszáj volt kezelnem a garázsunkban. Gondoltam, a könyvek tényleg jó állapotúak (mert számunkra már hozzáadott értéket évek óta nem adott), melyek egy része még egyetemi vagy főiskolai tanulmányainkhoz is kellettek. Mivel szeretek jót tenni, így felhívtam a kerületünkhöz tartozó könyvtárat. Meglepően azt a választ kaptam, hogy nekik ugyan nem kell, mert se tárolni nem tudják, se érdeklődés nincs rá, még ingyen sem!?!?!?!

Korunk tényleg ezt a trendet diktálja? Ennyire nagy a baj? Én úgy nőttem fel, hogy

a könyvek értékesek,

már a puszta jelenlétük a nappaliban is pozitív hordozó erővel bír. Mikor ment el a világ egy olyan irányba, hogy a könyv értéktelen, míg a tabletek és a telefonok felértékelődtek?? Visszaemlékszem a gyerekkoromra, amikor a nagyiméknál hosszú ideig álltam és néztem a könyvek gerincét, máig emlékszem az ódon, méltóságteljes illatukra. Sőt, a következő sarkon lakó Feri bácsiéknál külön könyvtár is volt, imádtam oda járni. Ha nem is olvastam, de azoknak

a könyveknek történetük volt, tisztelet vette őket körül.

A gondolatkavalkádot követően visszaráztam magam a való világba és feltettem magamnak a kérdést: az unokáink majd mire fognak emlékezni? Mit fognak látni? Lehet, addigra már könyvespolc sem lesz? Tehát nemrég selejteztem ki egy regiment könyvmennyiséget, amelyeket úgy gondoltam, hogy másoknak értékes lehet, hiszen teljesen jó állapotúak. De nem kellett senkinek. Tudjátok mi lett a vége? Mivel nem találtam olyan szervezetet, akik segítettek volna ebben, hát egy nagyobb szelektív hulladékgyűjtő állomáson landoltak….sajnos…

A másik érthetetlen és furcsa tapasztalásom a megunt ruhákkal, táskákkal és iskolatáskákkal kapcsolatosan volt. Felkerestem a tőlünk nem messze lévő gyermekotthont. Azt a választ kaptam, hogy nincs szükség se a ruhákra, se az iskolatáskákra így szeptember előtt. No az meg hogy lehet? Tudomásul vettem és elköszöntem a telefonban. Megint kérdezem. Milyen világot élünk????

Hova vigyem a ruhákat? Gyűjtőkonténerbe? – ahonnan tudjuk, hogy a jobb darabok egy jobb turkálóban fognak landolni, ahol eladják? Mint ahogy az is felfoghatatlan, hogy a szelektív hulladékgyűjtő udvarban járva szomorúan és belül tomboló érzésekkel vettem tudomásul, hogy az általam pár napja bevitt könyvek csatasorrendben kiállítva eladók!!!!!!!

„Miazatyaúristenvanitt?”

Ha valamit ki akarok dobni, akkor azt azért viszem, hogy ki legyenek dobva és ne legyenek újra hasznosítva. Vagy ha mégis, akkor nem az a minimum, hogy megkérdezik, megtehetik-e? No és akkor most mondom, hogy erre is van már külön „maffia” szakosodva…..no comment.

Ezek szerint az jár jól, aki csukott szemmel és lehajtott fejjel megy tovább?????…..hiszen egy valamire való jóérzésű embert erre „nevel” ez a rendszer és felfogás??? Nem érzem fair-nek….

Indítványozom, hogy a szelektív hulladékgyűjtő állomások működjenek úgy,

mint a GDPR.

Hadd egyezzek már bele, ha akarom. Ha pedig nem, akkor azt tartsák tiszteletben! De akkor úgy legyen!!!!

És akkor újra kérdezem egyre hangosabban: milyen világot élünk???? Hol vannak az értékeink? Hol van a tartásunk, a neveltetésünk? ….milyen világot élünk????….


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Egyik legfontosabb erényünk…

Balassa Rozi: Mi az a szakasz?

Somhegyi Dóri: Urban legend

 

SZE 10

Somhegyi Dóri: Örülök, hogy…

Forrás: Unsplash

A múltkori bejegyzésemet követően kaptam egy érdekes kérdést 😊. „Érdekelne, hogy ha a jó dolgokra koncentrálsz és az „elegem van” helyett az „örülök, hogy” lenne a kezdet, akkor milyen hosszú lenne az írásod? 😊”

Mivel nagyon motivált a kihívás, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy ilyet is, hogy a mérleg két oldala pariban legyen egymással. Meg kell, hogy mondjam, sokkal örömtelibb volt megírni, mint ennek az ellentettjét. Hát akkor lássuk:

Örülök,

hogy van családom.

Örülök, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre bármikor számíthatok.

Örülök

a csendnek, a békének. A napoknak, amikor süt a nap.

Örülök,

hogy a világon vagyok.

Örülök

az értelmes feladatoknak, amivel értéket lehet teremteni és szemléletet formálni.

Örülök,

hogy van kutyánk és így minden napunkat be tudja aranyozni.

Örülök,

hogy vidéken nőttem fel és hogy 3 nagyon jófej testvérem van.

Örülök

a genetika rám eső részének.

Örülök

minden egyes nap, amikor a gyerekeimre nézek.

Örülök

amikor a szomszédaim minden reggel mosolyogva üdvözölnek.

Örülök

a kudarcoknak, hiszen azok tanítottak és motiváltak.

Örülök

mások hibáinak, hiszen jó tanítóim voltak, általa lett erősebb az önbecsülésem.

Örülök

a negatív embereknek, hiszen kuriózumnak számítok közöttük.

Örülök,

hogy különbözök.

Örülök,

hogy fel merem vállalni a véleményemet.

Örülök,

hogy segíthetek más embereknek emberileg és szakmailag egyaránt.

Örülök,

hogy tudok mások sikerének szívből örülni. 

Örülök,

hogy megtanultam hallgatni.

Örülök, 

hogy képessé váltam arra, hogy odaforduljak másokhoz és meghallgassam őket.

Örülök

a szembenézésnek, a lényeglátásnak.

Örülök,

hogy mindig hallgatok a belső hangomra.

Örülök,

hogy vannak egészséges korlátaim.

Örülök, hogy megtanultam mi a tisztelet.

Örülök mások bizalmának…megtisztelőnek érzem.

Örülök és hálás vagyok, hogy nem eszközöm a rosszindulat, az áskálódás és a bosszú.

Örülök, hogy nem vagyok haragtartó, hiszen önmagamat rövidíteném meg vele.

Örülök a mosolyoknak, a gyerekmosolyoknak, az apró dolgoknak.

Egyszerűen örülök 😊.

És nagyon fontos, ki ne hagyjam: VILÁGBÉKE 😊.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Somhegyi Dóri: Fricska

Somhegyi Dóri: 40