JúL 11

Röplabda – “Én még akarok adni…”

Forrás: iStock

Amikor két évvel ezelőtt belefogtunk az interjú készítés rejtelmeibe, már akkor tudtuk, hogy olyan embereket szeretnénk megszólaltatni, akik minden nap valamilyen értéket közvetítenek, mégsem készül velük mélyebb megismerést segítő beszélgetés. Ezért úgy gondoltuk, hogy Székely Gabriellával feltétlenül készítenünk kell egyet sport témában. Hogy miért? Nem feltétlenül a sportpályafutása vagy a nagyratörő tervei miatt, hanem mert olyan emberekkel foglalkozhat, akikkel nem mindenkinek van lehetősége a sport területén. Következzen az interjú:

Hogy fogalmaznád meg: ki vagy Te?

Testnevelő tanár és a Magyar Szervátültetettek Röplabda Válogatottjának edzője. Közösségi embernek tartom magam, aki mindenhol megtalálja a helyét. Az iskolában, a csapatoknál, a barátaim között, a munkában, mindenhol mozgatórugó vagyok. Sohasem nyugszom, mindig kitalálok valamit.

Honnan kezdted a sport-pályafutásodat?

Az általános iskola alsó tagozatára emlékszem vissza, amikor az utca összes gyerekét sorba állítottam, és sorversenyeket játszattam velük. Mindig versenyezni és nyerni, ez hamar el volt döntve nálam.

Gyermekkoromban röplabdáztam, nem voltam kifejezett tehetség, de lehettem volna jobb. Egy másik edzővel talán jobb alapokat kaptam volna. A sportkarrieremben az első „normális” edző főiskolás koromban volt, ott jött a „jé ezt így is lehet?” érzés.

Aztán testnevelő tanárként kezdtem el dolgozni egy általános iskolában.

Mikor derült ki számodra, hogy a testnevelés lesz a hivatásod?

Általános iskola 5-6. osztályában. Volt egy tanárom, aki szimpatikus volt, nagyon tetszett a kiállása, változatos órákat tartott, lenyűgözött. A gimis testnevelő tanárom mondta, hogy ne menjek tanárnak, hanem inkább orvosnak. Nem tudott lebeszélni.

Mitől kapsz inspirációt?

Attól, amit a teremben csinálok. Az, hogy valakinek nem megy, de a végén megtanulja. A „suta, két ballábas”, akiből a végére lesz valami. Nekem ez jelenti a legtöbbet.

Türelmes vagy ebben?

Nem mindig. Látom, kiben mennyi van. Akiben látom, hogy nincs érzéke hozzá, talán soha nem fogja megtanulni, és ahhoz képest mégis le tud tenni valamit az asztalra, az nagy dolog. Aki pedig képes rá, csak lusta, arra haragszom, hiszen viszonylag kis erőfeszítéssel tudna jobb lenni.

Minek vallod magad szakmai szempontból?

Elsősorban testnevelőnek, másodsorban edzőnek. Néha azt gondolom, hogy a pedagógiai érzékem fejlesztésre szorul, de mégis eredményes az, amit csinálok. Tudom, hogy egy átlagos pedagógus ezt nem így csinálja. Nekem még sokat kellene tanulnom, hogy be tudjam fogni a számat. Ám kettős érzésem van, hiszen talán mégsem baj, hogy ilyen szókimondó vagyok, mert azt gondolom egy versenyszituációban nincs mit gondolkodni. Amit érzek, amit gondolok, azt mondanom és csinálnom kell.

Szerinted más testnevelő tanárok, hogyan látnak Téged?

Talán úgy, hogy én mindig többet akarok. A mindennapi életben bánt, zavar, ha valaki legyint dolgokra.

Abban különbözöm, hogy még többet akarok adni. Ha látok valakit az osztályban és nagyon nem szereti, amit csinálunk, akkor meg kell vele szerettetni. És ezt nem akarom feladni. Pedig tényleg sokszor azt kellene csinálni, hogy hagyom, mit küszködöm azzal a gyerekkel. Pont egy ilyen táncoslábú kislány jött be tesi órára, tehetséges, ügyes, de semmit nem csinált meg. És látom, hogy mindig kibújik a feladat alól. Nekem mindig az a gondolatom felé, hogy „de ügyes vagy, és meg fogod szeretni”. Aztán addig csinálom, amíg végül megszeret valamit.

Megtalálod a kulcsot hozzájuk?

Azt gondolom, hogy igen. Baromira idegesít az, amikor arcot vágnak, és nem csinálják. Ez engem zavar, ezért utána megbeszélem vele, hogy képes rá, ügyes, higgye el. Ha ez nem megy, akkor egy kicsit elkezdem „gyalulni”. Mindenféle eszközt megpróbálok, és valamelyik eltalálja. Tudom, hogy egyikkel-másikkal emiatt tényleg olyan konfliktus helyzetbe kerülök, amiben biztosan tudom, hogy most egy hétig utál. Aztán elkezdjük a kapcsolatot újra építeni, utána odajön és megkérdezi, hogy jól csinálja-e. Igen, szuper jól csinálod, megveregetem a hátát. Elkövetkezik egyszer minden gyereknél. Egy gyereknél pont múlt héten volt egy éles vitám, aztán bejött ma, és sikerült neki megcsinálni azt, amit hónapok óta nem. Valahogy ők is változnak. Látják, hogy ha foglalkoznak velük, akkor ők is akarnak már a végén valamit. Pont most mutatott a férjem egy motivációs videót, aminek a lényege ez volt: érd el a másik emberben, hogy ő akarja. Ha csak Te akarod, az nulla.

Mi a különbség egy testnevelés óra és egy edzés között? Mást vársz el?

Nem, mindkettőnél azt várom el, hogy maximálisan megcsinálja, amit kérek tőlük. Talán az edzéseken kötetlenebb a kommunikáció a játékosokkal, szabadabb, mivel felnőttek. Ők is ugyanúgy kibújnak a feladatok alól, megtalálják a kiskapukat, akárcsak a gyerekek, de még többet tudnak teljesíteni. Az edzésben még az is benne van, hogy azért valamilyen eredményt akarunk előbb-utóbb elérni, tehát eredmény-központúbb. Az iskolában a cél csak az, hogy megszeresse a mozgást, és ha innen elmegy, akkor csináljon valamit.

Kapsz erről visszaigazolást?

Igen, sokszor. A régi tanítványok csak visszajönnek vagy a közösségi médiás felületeken látom, hogy az a kislány, aki kínlódott, hogy utál futni, most félmaratonokat fut, tehát valahol elindult. Jó, persze: van, aki nem, de a többség azért nem azt mondja, hogy hú de rossz volt, hogy tízszer fel kellett másznia a kötélre nálam egy tesi órán.

Miért nem dolgozol kizárólag edzőként?

Hamar elterveztem, hogy én ezt nem akarom. Elég rég már. Nem akartam nőként. Azt tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de azt, hogy egy felnőtt extraligás csapat mellett edzőnek lenni, nem gondoltam, hogy ezt kellene csinálnom, mert szerintem nem nőnek, családanyának való feladat. Ha az akartam volna lenni, akkor az lennék.

A gyerekeim kicsik, nem akarom őket arra beáldozni, hogy minden hétvégén meccsen vagyok és edzőtáborozok. Magamnak már bebizonyítottam azt az itteni csapatommal, hogy a nullából Országos Bajnokságon 4. helyezett lett a csapat, úgy, hogy nem leigazolt játékosok voltak. Meg tudtam mutatni, jó csapatot tudtam belőlük kovácsolni, de ezt egyesületi szinten, hogy valaki folyamatosan álljon ostorral a hátam mögött, és függjek azoktól a játékosoktól, azt én nem szeretném.

Mióta foglalkozol transzplantáltakkal (szervátültetettekkel)?

1999 május óta, tehát 20 éve.

Hogy jött ez a szál a képbe?

Volt egy tanítványom, az anyukája az akkori FONESZ-ban (Fogyatékosok Nemzeti Szövetség) dolgozott. Ott voltak tömörítve a siketek, a transzplantáltak, értelmi fogyatékosok és külön voltak a paralimpikonok. Felhívott, hogy a Szervátültetettek Világjátékán még soha nem indultak röplabdával, de kitalálták, hogy röplabdáznának Habár most van valami edző, de mégsem olyan jó, így kérleltek, hogy vállaljam el. Mondtam nekik, hogy miért nem. Húszféle indokot felsoroltam legalább. Amikor ezzel az egésszel találkoztam, akkor az jött le, hogy itt mindig meghal valaki. Beteg emberek, nagy felelősség, és hogy nincs is rá időm. Az akkori iskolás csapatommal sokat versenyeztünk. Aztán végül addig nyaggattak, hogy találkoztam az akkori elnökkel. Csak ültek velem szemben, ők elmondták, mit szeretnének, én meg azt mondtam, hogy nem. Ültünk tovább. Úgy megsajnáltam őket, hogy végül elvállaltam.

Az első dráma akkor ért, amikor beírtam a májusi kezdési időpontot. Elmondták, hogy ilyen, meg olyan ügyesek a csapattagok.  Amikor az első edzésre odamentem, kiderült, hogy még azt sem tudják, hogyan kell tartani a kezüket.

Aztán ugyanebben az évben a magyarországi Világjátékokon elindultunk, gondoltam majd lesz valami. Akkor 3-4 hónap alatt annyit értem el velük, hogy ki tudtuk játszani a három érintést. Olyan ütésszerű volt az ütés, de mégsem az igazi. Végül harmadikak lettünk életünk első világversenyén. Az nekem egy megdöbbenés volt. Ott szembesültem azzal, hogy hát itt azért nem azt várják a csapattól, mint amit én elgondolok a röplabdáról. De utána aztán lettünk jobbak, jobb rendszereket tudtunk játszani, pontosabb volt a játékunk, többet játszottunk, több játékos volt. A világban a hollandok a legnagyobb ellenfeleink. Ők alapképzésben kapják a röplabda képzést általános iskolától kezdve, így helyzeti előnyben vannak. Ezt nehéz felülmúlni. 

Mit jelent számodra a munka velük?

Nagy kihívást. Azért a 20 év alatt ért többször olyan sokk, hogy sírva mentem haza az edzésről. Főleg az elején, mert képzelj el olyan embereket, akik a sportot nem azért választották, mert gyerekkoruk óta szívesen sportolnak, és ebben látják a jövőt, hanem azért, mert adódott egy sajnálatos szervi probléma, ami miatt szervátültetettek lettek. Megtalálta őket egy egyesület, és felajánlotta nekik a sportolási lehetőséget. Olyan emberek, akik soha nem játszottak csapatban, akik alapból nem biztos, hogy értik a sport velejét.

Meg tudnád fogalmazni, hogy miben más akkor egy transzplantált sportoló?

A transzplantált sportolókat nem a klasszikus értelemben vett sportolóként kell értelmezni. Nem az óvodában kezdtek el sportolni, hanem egy sajnálatos betegség, esetleg egy hosszú várakozás és egy nagyon komoly műtét után. Majd ezt követte még egy hosszú időszak, ami arról szólt, hogy az új szervet befogadja-e a szervezete vagy kilökődik. Szóval ezek az emberek megküzdöttek az életért, így minden kicsi eredmény, amit elérnek, háromszorosan számít.

Itt nincs toborzás, megvan miből főzhetek. Itt az lesz élsportoló, aki kapott egy szervet és kedve is van csapatban mozogni.

A transzplantált játékosok betegnek tartják magukat?

Nem. A transzplantáltak között a röplabdások a csúcs, azaz akik nagyon jól vannak, azok röplabdázhatnak csak. Van egy rendezvény a transzplantáltak számára (Képzett Beteg Program), oda olyanok mennek, akik távol állnak attól, hogy elkezdjenek sportolni, de mindenkit biztatnak, hogy legalább gyalogoljanak, mert a szerv élettartama attól is függ, hogy mennyit mozognak. Azt mondjuk nem hiszem, hogy amit én a tornateremben csináltatok velük, az a szerv élettartamát növelné, inkább csökkenti. Egy egészséges embernek sem egyszerű 25 ütést megcsinálni. Megterhelés-pihenés, de amikor egy mérkőzést végig játszunk, az egy folyamatos megterhelést jelent számukra. Nálunk a világversenyen – mivel sok sportág van és összesen 6 nap – a röplabdát beteszik egy napra. Egy nap 5 meccset kell játszani, az két nyert szettre megy. Ha bénák vagyunk és csak 2:1-re nyeregetünk, azért a végére az sok szett. A felkészülésünkben is olyan tornákra járunk, hogy reggel kezdjük és este 18 óráig játszunk. Én már a pálya szélén szoktam elfáradni ebben. Sok!

Zömében milyen transzplantáltak vannak a csapatodban?

A legtöbb vese, de van tüdő, szív. Zömében fiúk vannak a csapatban. Itt azért szembekerülni egy-egy történettel nem egyszerű: egy sima vesetranszplantáció sem egyszerű, de ott van, ha nem sikerül, akkor mész vissza dialízisre. És élsz tovább. Egy tüdő, máj, szív ott vékony a határ, hogy mi lesz veled. Nincs több lehetőséged. Valamelyik sportoló jobban megbecsüli, hogy kapott új lehetőséget, de van, aki nem.

Veszítettél már el versenyzőt?

Igen. Az argentin világversenyre való utazás előtt két héttel halt meg az egyik játékosom, az erei felmondták a szolgálatot a sok gyógyszer hatására, és hátsófali szívinfarktusban halt meg. Azért az megdöbbentett, mert egy focipályán esett össze, azonnal meghalt.  Ez megeshetett volna a tornateremben is. Kicsit megijesztett. Volt még egy fiú, aki meghalt, ő rákos lett.

A csapattársak ezt hogyan dolgozzák fel egymás között?

Úgy, hogy nem beszélnek róla, max. 1-2 mondatot, nagyon magukba fordulnak. Van pszichológus, a csapat nagyrésze fiú, ők kemények, utána azért kibuknak.  Egy-egy mérkőzés után isznak egy picit, és elkezdenek lazulni. Akkor is maximum olyat mondanak, hogy „a szemét cserben hagyott minket” – amiben ott van a humorba fojtott mélység is.

Nőként hogy fogadnak el?

Nehezebben, de nagyon keményen tudok viselkedni, és ha muszáj, akkor én is ugyanúgy tudok káromkodni, mint ők, és megmondom nekik, amit én gondolok.

Fiúsítva vagy?

Igen. Így kezdtem. Gyerekként többet fociztam, fiúkkal nőttem fel, velük jobban megértettem magam.

Beleérzel a transzplantáltak helyzetébe edzőként?

Nem. Edzőként nem szabad. Amikor edzést tartok, akkor csinálja, nincs más választása. Ha hozzám fordul bármilyen problémájával, akkor megértő vagyok egy bizonyos határig. Egy olyan versenyzőmmel viszont nem vagyok megértő, aki cserben hagyja a csapatot… többet nem teheti be a lábát a terembe… volt, aki a világversenyre utazást is bevállalta, majd a cél előtt felállt. Mélységesen felháborít, ha valaki a vállalását nem teljesíti.

Hányszor van edzés egy héten?

Egyszer. Ez nagyon kevés. A transzplantáltak sportja úgy néz ki, hogy egy világversenyen nemcsak egy sportágban indulhatsz, így van, aki nemcsak röplabdázik. A röplabda nehéz, és csapatsport is, így kevés induló van alapvetően.

Mennyire fontos a transzplantált röplabdásoknak a díjazás?

Az érem fontos, igen, nyerni akarnak. Nagy küzdők. Képesek rá. Bár volt olyan, hogy kikaptunk a döntőben, utána félrevonultam és azt mondtam, hogy soha többet nem akarok látni úgy csapatot, hogy nem küzd. De volt olyan is, hogy a döntőben vezetett az ellenfél 4 ponttal, 12:8-ra, amikor már ott voltam, hogy az egyik lánynak eltört az ujja, a másik kórházban volt, a harmadik használhatatlan állapotban. A kispadon nem volt senki. Ott voltam, hogy szép teljesítmény, de nem cserélhettem. Lerendeztem magamban, hogy szép eredmény bármi legyen a végeredmény. A végén megnyertük, de ott olyan küzdelem volt a pályán, szinte meseszerű. Azt a pillanatot – így visszaemlékezve is – hihetetlen élményként éltem meg!

Ez volt „A nagy pillanat”?

Igen, amikor vége lett a mérkőzésnek, kint a pálya szélén megvártam azt a pillanatot, amikor leesik a labda és a csapat összeszalad.

Volt-e már olyan, hogy megbántad egy edzői döntésedet?

Persze, volt. A japán világverseny óta tudom, hogy egy cserét rosszul csináltam, soha senki nem vetette a szememre, de tudom, hogy nem úgy kellett volna. Mindenáron azt akartam, hogy mindenki pályára kerüljön, ha már 12-en eljöttek ilyen sok kilométert, legyen már  részese mindenki a sikernek. Ezen elment az aranyérem, ők meg nagyon örültek az ezüstnek. Még a szökőkútban is fürödtek .-). Rá két évre viszont már aranyat kaptunk!

Ezt akkor bevallottad nekik?

Csak egyvalakinek.

Szerinted egy transzplantált sportoló nagyobb küzdő egy jobb eredményért?

Akinek a személyiségében benne van, az igen. De nálam is van olyan, hogy néztem az egyik játékosom, és azt mondtam, hogy Jézusom…. Akinél látod, hogy küzd, az megy, az lép. Egyéniség függő. A küzdőbbek viszont húzni tudják a többit maguk mellé. Nem gondolom, hogy a szervátültetés változtatna a személyiségükön. Ami a legküzdelmesebb számukra, az maga a szervátültetés körülményei. Az egyik játékosom mesélte, hogy volt két napja a májátültetésig máj donor nélkül……vagy meghal és élt 16 évet. Ezeket végighallgatni nagyon nehéz.

Amikor az elején lementem tornákra, ott először mindenki elmondta, hogy mi történt velük. Tegnap egészséges, ma meg nem. Pici a határvonal…

Van lehetőséged szupervízióra?

Nincs. Csinálni kell a saját erőmből.

Az elmúlt évben jelöltek év edzője díjra, amit meg is kaptál. Szerinted mit ismernek el veled kapcsolatban?

Szerintem az eredmények mentén ismernek el.

Mások is tudnák ezt jól csinálni, itt most én kerültem ebbe a pozícióba, hogy ezt csinálhatom. Biztos, valahogy erre ráéreztem, hogy össze tudom őket kovácsolni és eredményt elérni. Ők is elfogadtak. De kesztyűs kézzel bánni velük, na olyat nem csinálhatsz. Nem azért rontja el a szervát valaki, mert nem figyel, itt nem lehet 100 fekvőt kérni büntetésből. Előbb-utóbb minden megy, egyszercsak megy.

Egyébként azt éreztem a díjátadón, hogy mit keresek én itt, nálam sokkal nagyobb, sokkal több mindent elért professzorok is kaptak díjat. De persze, örülök, ha gondolnak rám.

Neked mit jelentek ezek a díjak?

Jólesik.

Hogyan tudnád jellemezni a munkamódszeredet két szóval?

Következetes és minden eszközt bevetek.

Az ösztönöz, hogy egy újabb jó eredményt érjek el. Magamnak bizonyítani. Nem másoknak. Fontos, hogy képes vagyok rá, és hogy másokat is sikerélményhez juttassak, együtt elérni ezt. Mert az annyira jó! Jó az a pillanat, amikor beérik az együtt gyümölcse.

 

Ha megkérdeznénk a gyerekeket az iskolában, hogy ki az a Gabi néni, egy érdekes ívet tapasztalhatnánk. A tanítványok sokféle jelzővel illették: kemény, következetes, hangos, szókimondó… és elhangzik még valami, ami talán a legfontosabb: amit kér, azt ő is meg tudja csinálni.

Azt gondoljuk, hogy a felfogás, amit képvisel, jelen társadalmunkban kihalóban van, a sportban meg pláne. Elvehetetlen tőle, hogy minden szerepében a maximumra törekszik, és hogy számára mindenki egyenlő és mindenki mindenre képes!!! Az is biztos, hogy ha kivételt tesz, akkor nincs eredmény… és hogy ő még adni akar, és nem akarja feladni!

Köszönjük, Gabi az interjút, egy élmény volt számunkra!

 

Interjút készítette: Balassa Rozi és Somhegyi Dóri


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Eddigi sport témájú interjúinkat itt olvashatjátok:

Kézilabda – A közös játék öröme

Esztétikus gimnasztika – A sport és művészet ötvözete

JúL 08

Balassa Rozi: Szolgáltatás???

Forrás: Unsplash

Számomra mindig megfoghatatlan, kétértelmű fogalom volt ez a „szükségletek kielégítésére létrejött tevékenység”. Őszinte leszek…. soha sem éreztem úgy, hogy ebben a műfajban jól érezném magam. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik erre áldozzák idegrendszerüket, hogy napjaink türelmetlen, kicsit hisztérikus embertömegét kiszolgálják.

De!!! Ha már így döntöttek ezek az emberek, hogy a szolgáltatási ágban képzelik el életüket, akkor azt gondolom, hogy némi empátia jobbá tehetné a vásárlást. Persze én ezt is utálom. Miért?

Pont a hisztérikus tömeg miatt.

A lábamon áthajtó bevásárlókosarak miatt. A mindent összetapogató, megjegyzést halmozók miatt. Egyre inkább olyan érzése van az embernek, hogy szórakoztató központban van és nem bevásárolni. Bosszant, hogy az ilyen „minőségi” bevásárlásért óriásokhoz kell mennem, mert a kicsi barátságos üzletek megszűntek, pont nekik köszönhetően.

És amivel most szembesültem, hogy már az óriásokban sincs senki, aki kiszolgálna. Miért? Passz! Úgy gondolom, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a fizetés-zabáló multik milyen fizetést adnak alkalmazottaiknak. Hogy bürokratikus működésük az élettől is elveszik a kedvet. És nem csak az alkalmazottakét!

Szóval egy szép napon berohanva egy ilyen csodaboltba, ahová újságjuk csökkentett árakkal csalogatott, hihetetlen ajánlatokkal, sőt szinte ingyen adott műszaki cikkeivel. Én is rábuktam, mint gyöngytyúk arra a bizonyos orrváladékra! Úgy gondoltam naivan, hogy a pénzemért a csalinak megfelelően elégedetten távozhatok, nem nagy elvárással, úgy cirka 15 perc múlva.

És nem!

Természetesen a nem kis összeg két perc alatt tűnt el számlámról, amelyért mintegy fél évet küzdöttem, mint jól fizetett közalkalmazott.

De!!! És ez visszatérő szó, amely részemről indulatszóvá alakult át, mert itt hirtelen egy csapásra megszakadt az addig lendületes munka! Az idősebb kolléga ugyan kiállított számomra egy listát, amellyel igényt tarthattam volna kiszállításra, de ő nem ezen az osztályon dolgozott, tehát várjam meg a fehér inges urat. Feltettem – ma már belátom, hogy gyengeelméjű – kérdésemet:

”Hol találom?”

És ekkor megtudtam, ha sétálok fél órát, akkor majd egyszercsak visszajön. Éljen! És mire felocsúdtam értetlen mámoromból, ő kámforrá vált.

Máskor lehet, hogy röhögtem volna, de most inkább kényszeredetten vicsorogtam. Tehát sétáltunk… sokat… hosszan… és ekkor, 20 perc után feltűnt egy fehéringes, és férfi ember!!! Esküszöm megdobbant a szívem! Forróság öntött el, és rohantam, ahogy Hevesi Tamás mondaná, hogy ÉN LEGYEK AZ ELSŐ! És ekkor láttam meg, hogy több irányból sprintelnek ugyanígy a vásárlótársaim.

DE!!! sportkarrieremnek köszönhetően nyertem! És ekkor elhangzott a mondat a kolléga szájából: „akkor most kiírja a szállításhoz szükséges számlát, és fáradjak a GYORSPONTHOZ, ahol felvesznek a házhoz szállítási listára”.

A gyors szónál, már nem bírtam tovább, törvénytelenül felröhögtem….volna….., ha nem észleltem volna, hogy hitvesem arcán az a bizonyos ideg rángatózni kezd.

Tudtam, hogy nekem kell megfontoltnak, és nyugodtnak lenni. A helyzet komolysága nem tűrt halasztást! Hozzá teszem, ma már tudom, hogy hibázva tettem fel a kérdést: ”és hol van a gyors kolléga?” A „nemsokára jön” mondatra összerándult a gyomrom. Aztán a következő megjegyzés ténylegesen kiverte a biztosítékot: „Sétáljon egy kicsit, 15-20 perc!!!”

Felkészülve egy újabb futásra, küzdelemre, nem mozdultam 10 méternél távolabb. Kedvesemet nyugtatás okán elküldtem a kerti bútor osztályra sétálni, mivel ott  egy óra alatt egyetlen alkalmazott sem tűnt fel, így nem kellett attól tartanom, hogy vér fog folyni. És letelt a 20 perc, a kolléga megérkezett, szinte elrepült az a 1,5 óra.

A legrosszabb az volt, hogy vesztesnek éreztem magam.

Boldognak kellett volna lennem, hiszen lett egy mosógépem, hűtőm. Fejlődik a lakásom, könnyebb lesz az életem. De!!! Ez a vásárlás beleégett az agyamba, és soha a büdös életben, nem fogok ennél a cégnél vásárolni!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Vásárlásmánia buktatókkal

Somhegyi Dóri: Hónap dolgozója

Somhegyi Dóri: Kesztyűs kézzel bánni?

JúN 17

Check your batteries!

Forrás: Unsplash

….azaz ellenőrizzük az elemeket! Mi most pont ezt tesszük.

A Pontblog elindulása óta volt már alkalom arra, hogy alkotói válságba kerültünk. Most lemerültünk. Ennek azért is örülünk, mert van idő a megújulásra, a tényleges gondolatok közvetítésére, kiküszöbölve a „muszáj” írásokat. Vannak terveink, így céljaink, melyeket meg szeretnénk valósítani. Ahhoz, hogy

szívből tudjuk gondolatokat közvetíteni,

szükségünk van feltöltődésre, élményekre, bakancslistás tételek megvalósítására, elgondolkodásra a fűzfa árnyékában, nagyokat nevetni és élvezni az életet, révedezni a napfelkeltében és naplementében, hosszú órákat ülni a fotelban a kávénkkal a kezünkben, biciklizni, a szeretteinkkel lenni.

Egyszóval gyűjtögetni.

Szóval szerintünk a nyár erre való…..így ennek tudatában kevesebbet fogunk posztolni, azaz értéket közvetíteni.

Kedves Pontblog olvasók kérünk Benneteket, hogy úgy fogjátok ezt fel, mint egy elemet, melyek sokat adtak valamihez, most viszont szükség van arra, hogy újra fel tudjunk töltődni annak érdekében, hogy a jövőben minél többet tudjunk adni Nektek.

Köszönjük a megértéseteket!


Ha van kedvetek olvasgatni, akkor “nyárias” bejegyzéseinket itt találjátok:

Somhegyi Dóri: Kesztyűs kézzel bánni?

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Balassa Rozi: Hurrá, nyaralunk!

Somhegyi Dóri: Az elrugaszkodott vágyak receptje

Balassa Rozi: Amikor először ölelt át

Balassa Rozi: Nekem a Balaton…


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


MáJ 28

Somhegyi Dóri: 7290

Forrás: saját

Három hónapja vendég voltam egy coach vizsgán.

Akkor és ott, mintha mázsás súlyt pakoltam volna le. Elvarázsolt a kérdésözön, mert csak rám figyeltek. Majd észrevétlenül ráléptem az útra. És mintha eddig minden megoldatlannak tűnő, évek óta fejtörést okozó gondolatok rebbentek volna szerteszét a fejemből a teremben. Kinyíltak az ablakok, aztán az ajtók is. A saját lábammal tettem meg a lépéseket úgy, mintha minden a legtermészetesebb lenne. Mert igazából az is volt. Biztonsággal, nem tolakodóan, de kísértek. Utaztam önfeledten, magam mögött hagyva minden nyitott kérdést. Nem a problémára koncentráltam, hanem inkább arra, hogyan tudom magam jól érezni ebben a témában. Lépésenként, összesen nyolcban. Először azt néztem,  melyik állomáson állok, majd folyamatosan azt, ami ott messzebb vár rám. Tehát felemeltem a fejem, és nem vettem le a tekintetemet a célról. Folyamatosan emlékeztettem rá magam. Végül nyertem.

Önmagamba vetett hitet, büszkeséget, lendületet.

Nyolc lépésben, mintha eldőlt volna a nyolcas, végtelenbe ment át nálam a határ. Hogy miről is van szó? A futáshoz való viszonyomról. Egy régebbi írásomban már olvashattatok róla. A célom annak elérése volt, hogy önmagamért fussak és ne más valaki miatt.

Tehát három hónapja akkor ott, történt valami….. Azóta futok. Kérdés nélkül. Aztán elmentem lábvizsgálatra és megvettem életem első futócipőjét, majd amikor már jobb idő lett, életem első futószerkóját és beneveztem a Tihanyi Félmaraton 7 km-es távjára próbaképpen.

A három hónapos felkészülési időszakban sokat tanultam magamról. Maga az élmény, hogy erdőben, hol mókusokkal, hol kutyával, hol csak pusztán önmagammal futok magam felé fordította a fókuszt.

Rájöttem, hogy a világ összes problémájával vétek futni……

élvezni kell az adott perceket, amit az évszakok adnak az erdőnek és azzal nekem. Élvezni a pillanatot, a jelent, amiért tényleg nagyon hálás vagyok! Mint ahogy azt is megtanultam, hogy képes lennék a világ végére is elfutni, mert csak én kellek hozzá, meg a futócipőm.

Pár nappal ezelőtt elérkezett a tihanyi futóverseny ideje. Minden kérdés és izgalom nélkül vetettem bele magam életem első ilyen rendezvényébe, melyre félmaratont futó barátnőm is elkísért. Sőt. Együtt futottuk le a 7,8 km-es távot. Újra több és még több tanulás érkezett a futásomba. Úgy indultam neki, hogy gondolkodás nélkül képes vagyok megcsinálni. Egyedül a napsütés elég durva hatása viccelt meg utam során. Összességében óriási élmény volt!!!! Az érem, amit a nyakamba akasztottak, érdekes módon nem hatott meg. A célom az volt, hogy önmagamért fussak be úgy, hogy nem szeretném, hogy bárki várjon és drukkoljon nekem. Hogy miért? Mert úgy gondolom, hogy

ez az én diadalom kell, hogy legyen saját magammal szemben.

Azt hiszem, ez akkor ott, azzal, hogy lefutottam és megérkeztem a célba, megvalósult!

Azon viszont elgondolkodtam, hogy a kapott érem miért nem jelenti számomra ugyanazt, mint másoknak. Amikor itthon ránéztem a rajtszámomra, akkor kaptam meg a választ. Azért, mert az érem nem azonosít. 7290. Somhegyi Dóra….ez áll a rajtszámon. Hogy miért vagyok büszke egy „papírdarabra”? Mert nem tucat.

Ez jelképezi számomra azt az áttörést, merészséget, akarást és hitet, amit elértem önmagammal szemben a futáson keresztül.

Ez vagyok én. Somhegyi Dóri.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Fut a Dóri!

Balassa Rozi: Amikor először ölelt át

Somhegyi Dóri: Helló, hívtál, itt vagyok!

MáJ 27

A lángra gyúlt lány: A magyar oktatás

Forrás: Pixabay

A magyar oktatás

Ők oktatásnak hívják,

Mi börtönnek nevezzük.

A tanokat, miket naponta ismétlünk.

 

 

Alkánok és alkének, földmozgások, festészet, sokszögek és elmélet.

“Kelleni fog ez az életben”

Mondják ezt nekünk minden héten.

 

Én csak úgy vélem:

Tudom már, hogy a csiga hímnős-e vagy sem.

Megtanultam azt is szépen, hogy a dimetil-keton oldódik-e vízben.

 

A kérdéseim is könnyűek és tisztelettel teljesek:

Ha bemegyek a boltba és megkérdem ugyan már mennyit ér egy üveg dimetil-keton, felelnek? Vagy inkább kinevetnek?

 

És én tényleg röstellem, hogy összekevertem:

Lánchegység-e vagy gyűrődött még régen?

De azt elmondja nekem, hogy merre induljak, ha a pihenő helyem dél-keleten pihen?

 

Azt is tudom, hogy a hüllők keringési rendszere más, mint a halaké,

S a kérdés itt is szerény:

Honnan tudjam, hogy a kezem eltört-e vagy csak megrepedt?

 

Matematika, te drága Isten,

Ígérem, hogy kiszámolom néked, hogy ha felállok a Gellért hegyre, a híd teteje milyen szögben esik nékem.

Annyit kérek cserébe, hogy ha levelet kéne feladnom vidékre,

Meséld el, hogy hogyan bélyegezzem.

 

Én tényleg köszönöm a rendszernek, hogy tudok másodfokú függvényt számítani.

Csak épp elfelejtik mondani, hogy az egyetemen mégis, mi hogy fog működni.

 

Végezetül tiszteletem, mert annyi mindent tanítottak eme börtönben,

Igaz az élethez semmi, semmi támpontom nincsen!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

A lángra-gyúlt lány: Örömeim és csalódásaim a sportban

A Lángra-gyúlt lánytól: Fiúk versus lányok?

MáJ 22

Somhegyi Dóri: Felejthetetlen

Forrás: Indrek Kask

A múlt héten Bakuban jártunk a Ritmikus Gimnasztika Európa Bajnokságon. Miért? Mert érintettek voltunk szülőként.

Biztos kérdésként merül fel mindenkiben, hogy lengethettük-e a magyar zászlót? Válaszom igen. Drukkolhattunk-e állva, amíg ment a gyakorlat? Neeeeem. Feltehettük-e a lábainkat az előttünk lévő szék támlájának tetejére? Neeeeem. Lengetheted a zászlót, de nem rakhatod fel a lábad és egyébként a gyakorlat közben üljél le, hogy mások is lássanak 😊. Hogy torkunk szakadtából drukkolhattunk-e? A válaszom igen, igen, igen! Soha ekkora élményben nem volt részem. Legyen az a drukk a sajátjaink vagy más nemzet tehetséges sportolója felé.

Életemben először hallottam az azeri himnuszt zenei kíséret nélkül a megnyitón és most tekintsünk el attól, hogy mi az államforma. Lenyűgöző volt, hogy az egész csarnok egyszerre alkotott valamit számomra. Nem tudom miről szólt, de éreztem a

szabadság, a bajtársiasság és az összetartozás érzését.

Libabőrös lettem…. örök élmény lesz számomra!

Hogy mi az, amit kaptam az Európa Bajnokságtól? Befogadást. Annak felismerése, hogy más nemzetek ugyanúgy drukkoltak más ország sportolóiért, gyakorlataiért, mintha a sajátjuk lenne, felemelő. Itt már nem az a lényeg, hogy csak a saját országod sportolóinak drukkolj, hanem minden egyes sportolónak, mert nagyon nagy dolog az, ha valaki kijut ide és kiáll a szőnyegre. Ez a verseny a

kitartás és a tényleges munka diadala, melyet minden nemzet helyezéstől függetlenül elismer.

Az, hogy a magyar junior válogatott milyen teljesítményt ért el kétféleképpen nézhetjük. Önmagukhoz képest mindenféleképpen a maximumot teljesítették annak tudatában, hogy a háttérben volt olyan tényező, ami hátráltatta őket a szereplésükben. Ha a nagy egészet nézzük, akkor azt láttam, hogy a „nagyhatalmaknak” feltűntek a magyarok a kanyarban. És ez okozhat nem alaptalan gondolatokat….. vagy inkább érdekeket másoknak.

Annak ténye, hogy kijutottak a magyar juniorok az EB-re, azt senki nem veheti el tőlük. A teljesítményük, a 9 hónapnyi munkájuk alapján kerültek oda. Mely mögött számtalan lemondás áll. Lemondás az iskolai létről, lemondás a közösséghez való tartozás érzéséről, lemondás a hétvégékről, a barátokról és a családról is. Lemondás a wellness hosszú hétvégékről, lemondás a pihenésről, kikapcsolódásról, lemondás a gyermeklétről. Lemondás a napfényről, merthogy egész nap teremben edzenek. Lemondás két évszakról, a síelésről, a szánkózásról, a tavasz ébredéséről, a biciklizésről, a sokáig alvásokról.

Lemondás egy olyan nemes célért, ami nemcsak az önmegvalósításukat adja, hanem egy nemzet büszkeségét is.

Senki nem veheti el tőlük…… hogy nemzettől függetlenül a szurkolók becsülik a munkájukat, ezt mutatja az a számtalan autogram osztás (ami számukra is meglepő volt) és fotózkodási kérés, amit napokon keresztül adtak a lányok a szurkolóknak. Külső véleményektől függetlenül mondom……

SENKI nem veheti el tőlük a tényleges munkát és azt, ami már megtörtént!

Felejthetetlen volt számomra az Európa Bajnokság minden pillanata, hiszen büszkeséget éreztem a lányom, a csapat és a hazám iránt!!!! Leírhatatlan az érzés…..hálás vagyok, hogy a részese lehettem!


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Nekem ezt…

MáJ 13

„Mindenik embernek a lelkében dal van…”

Forrás: Hibbey Kinga

„…….. és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Babits Mihály eme sorokkal fogta meg a zene lényegét.

Mindig tudtam, hogy gyógyír tud lenni bármire. De azt, hogy kórházi körülmények között, alig egykilós kisbabáknak milyen segítséget tud adni a zene jótékony hatása, soha nem gondoltam volna. Elmentem Rábaközi Rita zeneterapeutához beszélgetni, majd meglátogattam a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban (rövidítve: Veszprémi Kórház) önkéntes munka közben. 

Hogyan mutatnád be önmagad?

Nem tudom, soha nem fogalmaztam meg. Talán azt mondanám, hogy egy nagyon átlagos zenepedagógus, zeneterapeuta vagyok, aki délelőtt Ringató foglalkozást tart piciknek és hetente kétszer-háromszor vállal egy kis önkéntes munkát a Veszprémi Kórház PIC (Perinatális Intenzív Centrum, azaz koraszülött intenzív) osztályán.

Számodra mit jelent zeneterapeutának lenni? Miért csinálod?

Mert hiszek a zene gyógyító erejében, amin keresztül nyomot hagyhatok a világban. Felemel, megerősít és önbecsülést ad. Mert engem is gyógyít.

Akkor érzem jól magam, ha körülöttem az emberek jól vannak. Szeretek másokat egy magasabb fordulatszámra felemelni vagy egy magasabb energiaszinten megtartani. Nekem ez adja a boldogság érzését.

Miért énekelsz koraszülött intenzív osztályon?

A Te hangodat ismerem Alapítvány által elindított program keretén belül csinálom a koraszülött babáknak való éneklést, ami arról szól, hogyan használjuk gyógyításra a zene jótékony hatását.

A program 2014-ben indult el, majd Hazay Tímea alapította meg az alapítványt 2017-ben. Először az I. sz. Női Klinikán kezdett el dolgozni, aztán folyamatosan csatlakoztak országszerte a PIC osztályokkal rendelkező kórházak. 2015-ben csatlakoztam önkéntesnek azért, hogy átadjak valamit a tudásomból, amin keresztül segíteni tudok.

A Te hangodat ismerem szóösszetételben a „Te” kinek a hangját tükrözi?

Nem az én hangomat jelöli, mint zeneterapeutáét, hanem az édesanya vagy/és édesapa hangját.

Ha idő előtt születik meg egy baba, meg kell teremteni számukra azt a mesterségesen generált legideálisabb külső állapotot, ami a legjobban hasonlít az anyaméhben történtekhez. Fizikailag ezt adja meg az inkubátor, ahol ugyanolyan a hőmérséklet, mint az édesanya pocakjában.

Ezt az állapotot lelki oldalról csak az édesanya közelsége tudja megadni. Ha meg tudjuk azt valósítani, hogy a koraszülött baba ott van az édesanya mellkasán kenguru pozícióban, ahol hallja a szívverését és még azt is, amit addig hallott amíg bent volt a pocakban, akkor ez a koraszülött kisbaba fejlődését pozitívan befolyásolja. Gyorsabban fejlődnek tőle, jobban esznek és úgy éli meg a kisbaba, mintha egy kicsit még bent lenne. Ennek fontosságát szeretném átadni az édesanyáknak.

Mi volt az első gondolatod, amikor először lépted át a PIC küszöbét?

„Megérkeztem. „És az az érzés, „de jó, hogy itt lehetek és hogy segíthetek”.

Fontos azt tudni, hogy a PIC osztályon dolgozó orvosok és nővérek a „főnökök”, mert az az első, hogy a baba testileg jól legyen. Az, hogy lelkileg jól van-e vagy sem egy kisbaba, az már jobban múlik rajtam, meg az édesanyán.

Felemelő volt, amikor először láttam műszeren, hogy igen, a légzés helyreállt, és a normális tartományba ment vissza a zene hatására. A kezdetek nem voltak egyszerűek, mert sok előítélet volt mindenkiben. Aztán a műszereken adott jelzések oldották ezt. Nagy segítségem, hogy a zene közegén keresztül tudom megszólítani a babát és az édesanyát, így egy jobb állapotban tudom őket hozni és tartani.

Mi történik egy PIC osztályon az önkéntes munkáddal kapcsolatosan?

Itt gyakorlatilag a 24. héttől menteni kell a kisbabákat. Találkoztam már szép kimenetellel is és találkoztam olyannal is, akit 6 hónap után kellett elengedni. Egy koraszülött intenzív osztályon lenni alapvetően egy stresszes állapotot jelent. Van olyan szülő, aki próbálja mutatni, hogy bírja ezt a helyzetet és érzelmi megterhelést, aztán megérkezek gitárral a kezemben és egyből előkerülnek az érzelmek.

Úgy működik, hogy odamegyek a szülőhöz és bemutatkozom, megkérdezem zavarom-e. Megvárom, hogy engedélyt adjanak. Kétféle lehetőség van: nem lehet még kivenni a babát az inkubátorból, vagy már igen.

Ha nem lehet, akkor meg szoktam kérni az anyukát – természetesen a megfelelő egészségügyi eljárások után (kézfertőtlenítés) -, hogy nyissuk ki az inkubátor ajtaját. Megkérem, hogy csak tegye rá a kezét a babára, hogy érezze és úgy énekeljünk. És akkor elkezdünk egy Zsip-zsupp-ot, a Tente baba tente-t…. érintgetjük a babát a zenével. Ha ki lehet venni a kisbabát, akkor kenguru pozícióban csináljuk ugyanezt. Anyukák szokták mondani, hogy nem tudnak énekelni, nem szeretnek, mert nincs hangjuk. Erősítem bennük, hogy az ő hangját ismeri a legjobban, ami a leggyönyörűségesebb a babájának.

Volt olyan élményem, amikor egy apuka felháborodottan jött be az intenzívre, hogy akkor most azonnal bemegy a PIC-re, mert sírt a gyereke az inkubátorban. Ezután együtt mentünk be. Megkérdeztem, hogy nem gond-e ha maradok és zenélek egy kicsit a gyerekének? Azt válaszolta, hogy nyugodtan………az első sorok eléneklése után, mint a záporeső, úgy sírt az apuka az inkubátor mellett. Ott omlott össze és borult rá az inkubátorra a szemem előtt. 

Mi az, amit magadból tudsz a szülőknek és babáknak adni?

Szeretetet. Mindig úgy állok hozzá, hogy őszintén, tiszta szívvel jöttem, szeretnék segíteni. Abban az időben, amíg velük vagyok, ott vagyok, csak rájuk figyelek, ami tőlem telhető, azt megteszem. Figyelek az intuícióimra. Hiszem és vallom, hogy olyankor nem én beszélek….ezt kapom! Kapok valami erőt.

Egy baba hogyan tud rezonálni a hangokra?

Az édesapa hangjára sokkal intenzívebben reagálnak a 28. hét alatti babák, mint az édesanyáéra. A 28. hét után ez megfordul. Ezért éneklek egyszerűbb dallamokat, kéthangos, lágy, lassú ütemű kis altatódalokat.

A zenére való rezonálást a gépek mindig mutatják (pulzus, légzés). Ha ott van a szülő, ha nem, a  műszerek mutatják, hogy jobban van. Aktívan figyelem a babák reakcióit. Van olyan, hogy a lábuk megmozdul, mintha taktust ütnének. Ezzel jelzik, hogy jól vannak. Olyan is van, hogy felém fordul a baba, aztán egyszer csak elfordul, na akkor elég neki. Apró reakciókat kell nézni. 

Amelyik babának magas a pulzusa, ott lassabb zenékkel, lejjebb tudom vinni a pulzust. Amelyik babának pedig alacsony, ott pörgősebb zenével tudom emelni a pulzusszámot.

Van olyan is, hogy egy baba nem akar szopizni. Az Egyél libám egyél már dal szokott erre bejönni, abba a tempóba kell beállítanom a ritmust, ami a babának a legjobb. Ha még a nevét is belerakom a dalba, még erősebben csinálják. Megtanulnak ritmusra szopizni.

Ki volt a legkisebb baba akinek énekeltél?

Több 680 grammos babának énekeltem, akik aztán hazamehettek egészségesen.

Meg tudnád-e azt fogalmazni, hogy a Te felelősséged meddig tart ebben a segítő szerepben?

Ha valami olyan érzelmi reakciót, megnyilvánulást érzékelek, látok, mint például a depresszió tünetei, azt kötelességem a pszichológus felé, a helyi védőnők felé jelezni.

A felelősségem az, hogy úgy álljak fel az inkubátor mellől, hogy azt érezzem, hogy a szülőt nem hagytam a mélyponton. Természetesen nem tudom teljesen kihozni abból az érzelmi állapotból, de ha valamit megindítottam benne, akkor reményteljesen hagyom ott. Azért azt tudni kell, hogy a remény hagyással is vigyázni kell, mert minden esetben tisztában kell lennem annak a babának az egészségi állapotával. Erre egy példa: az egyik édesanyának mondták, hogy valószínűleg Down szindrómás a gyermeke, és ilyenkor jön a kérdés az édesanyától, hogy „Ugye Te nem látod úgy?” Ilyenkor azt tudom mondani, hogy várjuk meg a vizsgálati eredményeket és hogy nagyon szép ez a kisbaba és akkor is büszke lehetsz rá, ha Down szindrómás. A gondolati közvetítés lényege ebben a helyzetben, hogy ez a kisbaba itt és ebben a pillanatban a lehető legjobban érezze magát. Fontos az itt és most megélésének átadása.

Mi volt a PIC-en töltött legnehezebb pillanatod eddig?

A legnehezebb pillanatom egy olyan beteg kisbabánál volt, akinél szóltak a nővérek, hogy ha bejönnek a szülők, elbúcsúznak tőle és lekapcsolják már a gépekről. Fájdalmasan érintett. A szülők kérése az volt felém, hogy a Három angyal ringat el altatót énekeljük el együtt neki.

Még most is megérint……. Valahogy akkor, ott a Jóisten adott annyi energiát, hogy akkor nem, utána viszont zokogtam.

Szerinted meddig tudod ezt az önkéntes munkát csinálni?

Nem tudom. Időtlen. Amíg van olyan belső erőm és motivációm, hogy ezt tiszta szívvel csináljam. Sokat gondolkodtam ezen. Felajánlották, hogy jöjjek főállásba. Azt mondtam, hogy nem szeretnék. Ehhez a munkához belső elköteleződés kell, amit csak szabad akaratból lehet csinálni.

Szerinted egy PIC-en dolgozó orvos, nővér tudja, hogy miért csinálod ezt az önkéntes munkát?

Nem tudom.

Zeneterapeutaként mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed?

Az élmény nem a koraszülött intenzív osztályhoz kapcsolódik. Egy kómás fiú esete volt. Annyit kell róla tudni, hogy 18 évesen egy agyműtéten esett át és ebből a műtétből (bár az orvosok sikeresnek mondták a műtétet) nem ébredt fel. Sokáig Budapesten kezelték, majd a Veszprémi Kórházba került.

Beszélgettem telefonon az édesanyával, hogy mégis milyen dalokat énekelt neki, amikor kisgyerek volt, próbáltam hozzá valahogy kapcsolódni. Mert nem tudhattam, hogy ő a műtét után milyen szintre került. Lehet, hogy egy hároméves gyerek, lehet, hogy egy tíz éves gyerek szintjére került. Bíztam abban, hogy ő valahol ott mélyen „bent van magában, csak valamiért nem jön ki.”

Amikor először mentem hozzá, az orvosok és a főnővérek egy vállrántással elintézték, hogy jöhetek, de úgysem fog történni semmi, mert a gépek is azt mutatják, hogy nincsenek funkciók. Bementem és köszöntem neki, hogy itt vagyok, jöttem hozzád és most el fogom neked énekelni a Bóbitát. Természetesen semmi reakció nem volt. A harmadszori éneklésnél két könnycsepp gördült le az arcán két oldalon. Nem hitték el az orvosok.

Hetente kétszer-háromszor jártam be hozzá és a srác egyre több reakciót mutatott. Fokozatosan jött a javulás. A közös hitből aztán egy kórházi team munka lett.  Így ébredt fel egy évnyi éneklés és gondozás után. Jelenleg rehabilitáción van Budapesten, egyedül öltözik, fürdik, újra beszél. Nagyon szép élményeim voltak vele kapcsolatban.

Gyakorlatilag volt egy srác, akiről már mindenki lemondott, a zene által újjászületett és újra az lehet, aki volt. Felemelő, hogy ennek a részesévé válhattam.

Hogyan tudod feldolgozni az önkéntes munkád során ért hatásokat?

Mind az alapítvány, mind egy nagyon jó barátnőm, aki szakmabéli, rendszeresen segít a feldolgozásban. Addig szeretném ezt csinálni, amíg tiszta szívvel, örömforrásként van jelen az életemben.

A Te hangodat ismerem Alapítvány hogyan támogatja a munkádat?

Szupervíziót ad és továbbképzésekre juthatok el. Sok előadás és tanulás-képzés van mögötte. Eszközbázist fejlesztünk. Így mindig magasabb szintre kerülhetünk szakmaiságban is. Ha valaki szeretné ezt a pici és fiatal alapítványt támogatni, azzal a mi szakmai munkánkat támogatja, azt, hogy minél többen legyünk és minél több eszközzel (gitár) tudjuk jelen lenni a piciknél a kórházakban. Jelenleg így már hárman dolgozhatunk önkéntesként a Veszprémi Kórházban.

Úgy gondolom, hogy minden embernek fontos, hogy legyen egy sportja, egy nyelve, egy hangszere. Amibe tudunk kapaszkodni, bármikor. A zene érzékenységre is nevel. Nem divat napjainkban a klasszikus zene, de a tapasztalat az, hogy mindig van értelme visszanyúlnunk hozzá.

Hogy miért is fontos a zene? A kórházi látogatásom során bizonyosodtam meg róla. Tényleg láttam, amint egy gitárpengetést követően az 1170 grammos koraszülött baba pulzusa elkezdett felfelé „kúszni”. Mint ahogy azt is láttam, hogyan nyugszanak meg tőle. Sőt, azt is, hogyan lesznek képesek a nehezen evő babák a ritmus segítségével szopizni.  A zene hatása lélekemelő. Mind a babáknak, mind a szülőknek, mind pedig azoknak az önkénteseknek, akik eme nemes tevékenységet végzik hetente több alkalommal. Köszönöm, hogy személy szerint részese lehettem az élménynek! Ritának nagyon köszönjük a gondolatait, és hogy nyilatkozott a Pontblognak, amely által még több értéket közvetíthetünk!

Ha valaki szeretné felajánlással támogatni az alapítványt, akkor itt van mód rá:

Alapítvány neve:

A TE HANGODAT ISMEREM ALAPÍTVÁNY A KORASZÜLÖTTEKÉRT ÉS A KISGYERMEKES CSALÁDOKÉRT

Számlaszám: 64400116-30111411-51100010 (B3 TAKARÉKSZÖVETKEZET)

Bővebben az alapítványról:

http://www.atehangodatismerem.hu/

 

Az interjút készítette: Somhegyi Dóri


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Eddigi interjúinkat itt olvashatjátok:

A varrás, mint örömforrás

Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

Na de ki az a Gyuri?

MáJ 04

Somhegyi Dóri: Öt perc

Forrás: Pexels

Vajon kinek mi jut eszébe az öt percről? Van akinek az, hogy „valakire rájött az ötperc.” De simán lehet egy ötperces fájás :-D, öt perc az órán vagy egy ötperces tojás is. Gondolom mindenkinek más. Az „én ön percem” definiálását az alábbi történetem segít megérteni. Elmesélem 😊.

Azzal kezdődött, hogy ki kellett nyitnom egy ajtót, ahol megpillantottam egy rejtett kart. Meghúztam. Nem ment könnyen, és mivel nem éreztem nagy ellenállást, így vártam. Nyugodtan konstatáltam, hogy tényleg nem történik semmi. Még egyszer meghúztam a kart, hallottam egy pattanást. A tekintetemmel egyenes vonalban vettem észre a horizonton, hogy kiemelkedett valami a síkból.

Mintha a NASA űrközpontjában lennék!

Megnéztem. Tényleg működik. Ezek nem vicceltek. Már mások is mondták, hogy érdemes ezt kipróbálni.  

Nos, találtam egy rést, amit, hogy jobban szemügyre tudjak venni, hát leguggoltam. Az volt a célom, hogy mindenáron feltárjam, mi is van a rés mögött, hiszen fura vagy sem, de a további boldogulásom múlhat rajta. Gumikesztyűt húztam, nehogy nyomot hagyjak magam után. Megláttam egy újabb kampót a sötétben, majd a mutatóujjamat használva elkezdtem oldalra fordítani. Tisztára mint egy James Bond filmben. Többször próbálkozásra egyszer csak engedett…..

…kitágult a horizont!

A rendszer áthatolhatatlanságát csodálattal néztem, éreztem ahogy átjár a 007-es érzés. Elkezdtem lépésről-lépésre szemügyre venni a rendszer darabjait. Megörültem, amikor találtam egy darabka eszköznek tűnő tárgyat, ami tökéletesen segített abban, hogy a feltárt területet még jobban szemügyre tudjam venni.

Azt hiszem ekkor kezdtem el először oldalra tekinteni. Meglepődve láttam, hogy figyelnek….. többen is. Gondoltam hol zavar az engem, semmi törvénytelen nincs abban amit csinálok. Végülis James Bond is akciózott fényes nappal, nem? Miért baj az, ha az ember kíváncsi? Soha senki nem mondta, hogy nőként nem foglalkozhatok ezzel, bárhol is legyek a világban! Közben éreztem az idő rohanó lépteit. Sietnem kellett. Miután a szempárok sokasága sem zökkentett ki a komfortzónámból, így újra az elém táruló rendszerrel kezdtem el foglalkozni. Kisvártatva megtaláltam amit kerestem. Teljes erőből (ujjfehéredésig) elfordítottam egy menetes részt, amit utána lassan, óvatosan tettem le a földre. De tényleg óvatosan, nehogy valami nyomot hagyjak magam után. Majd letekertem a nálam lévő műanyag doboz tetejét és egy ún. nedves közeg biztosításával járultam hozzá ahhoz, ami talán segíthet az életem hátralévő részének boldogulásában.

Ezt kerestem! Küldetés teljesítve.

Miután jól végeztem dolgom, elégedetten tekertem vissza a menetes részt. Diadalittasan szüntettem meg a feltárást, majd a kis rést is. Egy kattanás és újra a régi értelmezésben láttam mindent. Majd levettem a gumikesztyűt és a nyomokat rohamos gyorsasággal eltüntettem.

Nemhiába! Volt értelme annyit tanulnom, volt értelme egyszer-egyszer megnézni, hogy más hogyan csinálja. Hurrá világháló adta tudás :D. Gondolatban megveregettem a vállamat bátorságomért és a talpraesettségemért.

Ebből az öntömjénezésből hirtelenjében az a tény zökkentett ki, hogy komoly kérdőjelek érkeztek a körülöttem álló emberek vizslató tekintetéből. Nem értettem. Tényleg nem. Miért fura az, hogy egy nő egy barkácsáruház parkolójában olajat önt az autójába? 😀  Na hát így jutott nekem öt perc hírnév 😊, ami még azelőtt soha nem adatott meg 😊. Dóri vagyok, 007-es vagyok, híres vagyok :-D.

Ha öt percre is, de az :-D.


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Időmérő

Máramarosi Gréta: Életteret, de kinek?

Somhegyi Dóri: Kispesti NCIS

Balassa Rozi: Hol szúrtam el?

Somhegyi Dóri: Szösz

áPR 09

Balassa Rozi: Szemét

Forrás: Unsplash

Gondolom mindenki tudja mi a szemét fogalma. Viszont azt nagyon sokan nem tudják, hogy ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs is lehet… legalábbis eddig ezt gondoltam. Nemrég eljött számomra a felismerés, hogy ezt rosszul tudom.

Szóval egyre többen érzik azt, hogy a szemét kincs. Másnak. Különben mi mással lehetne azt a jelenséget magyarázni, ami minden percben szembejön velünk Budapesten, a védett területeken, kirándulóhelyeken, az utcán és sorolhatnám? Hogy miért?

Mert sokan érzik úgy, hogy gondoskodniuk kell lakóhelyem kincsesbányaként történő üzemeltetéséről!

Mert mi a fenével magyarázhatnánk azt a jelenséget, hogy mi egyszerű ott élők, akik régen még hajtottak a „Tiszta udvar, rendes ház” szlogenért, táblácskáért, most minden héten más szemetét szedjük az utcáról?

A kertbe behajigált sörös dobozokból lassan napkollektort készíthetünk. Az is felmerült már, hogy az utca végébe lerakott autógumikból – ami egyébként természetvédelmi területen van – esetleg paintball-pályát hozunk létre, nem törődve azzal, hogy közben a természet pusztul, hiszen adományozónk boldog, mert nála így tuti rend van!

Az már meg sem lepett minket egyszerű halandókat, hogy egy komplett ülőgarnitúra díszelgett az utca végében, szemben a csodálatos budai panorámával. Nem kis büszkeséggel említem meg, hogy még a Szabadság-szobor is látszik ebből a nézetből. Az adományozó úgy gondolta valószínűleg, hogy mindenki kényelmes kilátói élményét így alapozhatja meg. Büszke vagyok rá! Az önfeláldozására főleg, hiszen most gondolom új bútort kellett vennie szegénynek. Milyen kellemetlen lehetett, hogy a köz érdekében időt-energiát nem kímélve kihozta hozzánk e becses, enyhén viseltes, foszlóban lévő az 1960-as évek divatját képviselő ülőalkalmatosságát. Sőt arra is odafigyelt, hogy mindezt a gumik mellé helyezze… Gondolom, tette mindezt azért, hogy a gumikat kreatívan virágokkal borítsa be, esetleg muskátlikkal, amelyek majd lágyan omlanak le, eltakarva a kb. 40-50 abroncsot…..

Ha ez így megy tovább, pályázni fogunk Budapest legkreatívabb kilátója címére.

Ja hogy nincs ilyen? Hát legyen!

Különben mi értelme lenne ennek a töménytelen adományozási hullámnak, ami beteríti az országot? A cím elnyerése érdekében szomszédainkkal karöltve – azt a töménytelen használt pelenkát, egy házibuli emlékét megőrző műanyag tányér-evőeszköz kombót, megmaradt étel- ital maradékot (melyet elleptek a rovarok, rágcsálók), illetve egy vitát kiváltó hányást tartalmazó zacskót is – „szívesen” takarítunk el minden mocskot. A baj leginkább a gyakorisággal van! Minden héten van újabb adományozó! Nevezzük most már nevén őket:

BUNKÓK, akik újra és újra megjelennek.

Szeretném megemlíteni számukra, hogy van szemetes.

Sőt! Van INGYENESEN használható szemétlerakó-hely! Van olyan, hogy tisztelet az ott lakóval szemben. Van olyan, hogy rendszeretet. Van olyan, hogy kulturáltság…. És folytathatnám, hogy az a viselkedésforma, hogy mások életét keseríted meg a szemeteddel, az milyen hiányos neveltetésre utal. Amilyen a felnőtt-minta, olyan a gyermeki megnyilvánulás. Már meg sem lep, amikor azt látom, hogy egy kirándulócsoport mocskot hagy maga után, hiszen már nem kell! Persze, hiszen az elkövetkező időben úgy sem jön arra!? Hogy az utcán orrát kifújó ember el is dobja a zsebkendőt!? Hogy a gyorsétteremből távozó menet közben étkező utasok hogyan dobálják ki a szemetet az autóból!? Ja, és a csokipapír sem fér bele a gyerekek zsebébe, feltűnésmentesen csúszik ki a kezükből, és senki sem szól rájuk!?

Gondolom valakik megunták, hogy állandóan panasszal éltünk ezekkel az egyénekkel szemben, ezért most kamerák lepték el a környéket és láss csodát! Ennyi csuklyát viselő autóst még sosem láttam annak előtte, és mindnek mocskos, olvashatatlan rendszáma van.

De miért is lepődünk meg ezen? Hiszen már amikor adományozott, akkor is névtelenül tette,

így a továbbiakban sem szeretné kilétét felfedni, de abszolút jóindulatú tevékenységét sem akarja felfüggeszteni. Pedig mi szeretnénk őket megismerni, mert így csak Szemétként hívhatjuk őket!

Kedves Csuklyás szemetelők! Ez a tábla készül számotokra (sajnos nem saját ötlet, hiszen több helyen látható):

„Nem szemétlerakó-hely! Az intelligens ember nem szemetel, a többieknek meg egyenesen tilos!!!”

Hátha célba talál az üzenet egyszer….


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: A tolerancia napjainkban

Imre Lili: A szurikáta

Somhegyi Dóri: Értéktelenül?

Máramarosi Gréta: Életteret, de kinek?

MáR 26

Balassa Rozi: Farkasok között

Forrás: Unsplash

Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért érzem nap mint nap azt, hogy egyre vadabb az élet. Mi az a sugallat, ami sokaknak azt diktálja, hogy taposs el mindenkit!? Tépd meg, marcangold szét! És amikor túl vagy ezen, akkor élvezd a műved és légy elégedett!

Tény, hogy a munkám miatt sok olyan emberrel találkozom, akinek a viselkedése számomra vállalhatatlan és szánalmas. Tényleg nem emberhez méltó. Egyre gyakrabban szembesülünk már gyerekeknél is, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyre többször hangzik el a beilleszkedésre képtelen, szociálisan retardált, „önző gyerek” jelző.

Tényleg ez a normális?

Tényleg azok a gyerekek a fehér hollók, akik a régi értelemben véve rendben vannak? Persze felmerül a kérdés, mi a normális? Hát egy biztos; nem a bántalmazó, a trágár, a kegyetlen. Minden nap felmerül ebben a szakmában, hogy mi volt a jobb? A csendben figyelő, kicsit poroszosan küzdő vagy napjaink nyitott és érdektelen gyereke? Az, aki naponta vágja oda, hogy jogai vannak, és minden felnőtt, ha tanár akkor meg pláne hülye? Vagy akiben még él a tisztelet és ha nem is ért egyet, ennek nem ad hangot vagy burkoltan érzékelteti a felnőttel, hogy rossz irányba tart a kapcsolatuk?

Rémisztő, hogy van (egyre több) olyan gyerek, aki mondjuk önmagát neveli. És ebben az érzéketlen világban farkassá válik. Miért?

Mert akkor nyer! Félnek tőle, tehát hiszi, hogy tisztelik.

És azok, akik nap mint nap hajbókolnak előtte, túlnövik és ellene fordulnak. Ő is prédává válik, és nincs kihez fordulnia, mert már mindenkit megmart és nem bíznak benne. Egyre több fiatalt csak a buli, a pia, a közös „érdeklődés” tart össze. Félelmetes, hogy mire képesek egy perc figyelemért. A mámorító érzésért, hogy most minden róluk szól, akár jó, akár rossz értelemben véve.

És mi felnőttek mit csinálunk? Egyre többen nézzük vergődésüket, tárjuk szét a kezünket, hogy ez várható volt! Egy gondolat nem fogalmazódik csak meg;

“Mit kellene csinálni?”

Nem hiszem el, hogy ennyi genetikailag problémás gyerek született volna az utóbbi időben. De abban biztos vagyok, hogy a rendszer nélküli nevelés kártékony. Mert egy fejlődő személyiség, anélkül, hogy támpontot kapna, elveszetté válik ebben a társadalomban. Mi sem haltunk bele, hogy voltak feladataink. Nem haltunk bele, amikor megkérdezték, hogy mit, mikor és hol csinálunk és hogy beszélgettünk. És ami fontos; próbáltunk együttműködni!

Megkérdeztem egy apukát, hogy miért nincsenek szabályok a fia számára, akit 12 éves korára, csak “Rém” néven emleget mindenki. Meglepő módon olyan ellenmondásba keveredett önmagával, amit szerintem azóta is fontolgat: „Egyszerű, nem akarom, hogy olyan gyerekkora legyen, mint nekem! Pedig tök jó volt! A szüleim szigorúak voltak, de következetesek. Kaptam pár taslit, de megérdemeltem! Szerettek, és hálás vagyok nekik.”

A kérdő tekintetem zavarba hozta, és gyorsan hozzátette: „De belőle lesz valaki!”

Hát mélyen elgondolkodtató, hogy mit fed a “valaki” kifejezés. Vagy arról van szó, hogy a sok félrenevelt gyerek annak köszönhető, hogy az embertelen viselkedés lehet megoldás a „valaki státusz” elérésére? Vagy tényleg ennyi felnőtt érzi, hogy ő értéktelen, és senki?

A baj az, hogy gyermekeink tükröt tartanak elénk.

Ők az újabb sikertelenségünk igazi bizonyítékai. Az egyetlen olyan dologban, ami minket is jellemez – amire egész életünkben büszkék lehetnénk -, ha ekkorát bukunk, akkor mi lesz a végén az összegzés? És még egy nagyon fontos gondolat: ezt nem háríthatjuk másra. Mindenki lehet hibás, de mindenki továbbáll, és újabb hatások jönnek, újabb emberek, akik felteszik a kérdést: „Neked nem volt gyerekszobád?”


TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.


Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Felelősségvállalás nélküli élet

Balassa Rozi: Teher alatt vagy búra alatt?

Somhegyi Dóri: Határvédelem

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??