Létezik-e egészséges gyerek sport nélkül? Őze Beátával beszélgettünk.
4Forrás: volleyballisliife.tumblr.com
Amikor eldöntöttük, hogy egy sorozatot indítunk olyan sportolókról, akik ragaszkodnak sportágukhoz és a „kiöregedés” után is edzőként tovább dolgoznak, úgy gondoltam ez a nekem való terep, mivel saját tapasztalatom van a versenysportban és az edzői munkában egyaránt.
Első interjúalanyom a témában Őze Beáta a Fradi kézilabda serdülő-, junior- és ifi-válogatott egyik reménysége volt, játszott Olaszországban és kiemelkedő NBI/B-s csapatokban. Nem hagyta abba a kézilabdát, miután megvált a profi-léttől. A sport mellett több diplomát szerzett (testnevelő tanár, olasz tanár, rekreáció szakos edző, felsőfokú edzői végzettség), és ugyan szerinte nem tudatosan, de mégis pedagógussá vált. Napjainkban hihetetlen energiákat mozgat meg a Fradi élsportjában és a Pénzügyőr kézilabda csapatainál NBI/B szintjén.
Bea olyan gondolatokkal gazdagított a beszélgetésünk során, amelyek eszembe sem jutottak volna azelőtt. Meglepődve tapasztaltam azt is, hogy nincsenek szabályok arra vonatkozóan, hogy ki és miért választja ezt a pályát. A legfontosabb az, hogy belső indíttatásból történjen a választás, hiszen ez egy hivatás, a buktatóival, élményeivel és mindennapi vívódásaival együtt. Következzen akkor az interjú:
Ki vagy te?
Őze Beáta vagyok, pedagógus.
Pedagógus? Nem edző?
Nem, elsősorban pedagógus! A lényeg számomra az, hogy minél több egészséges embert neveljünk, és hogy önmagukhoz képest kihozzuk belőlük a maximumot! Mert nem az a lényeg, hogy sportolókat neveljünk, hanem inkább olyan embereket, akik a társadalom boldog személyiségei lesznek.
Mikor és miért pont a kézilabdát választottad?
Nem volt más választásom. Oda vittek le edzésre, ahova a nővéremet, és innentől sodródtam az árral…. ugyanakkor örültem, hogy ez a sport van az életemben. Egyébként nem voltam ügyes…
Nem voltál ügyes?
Nem. Teljesen átlagos képességű gyerek voltam. Végtelen szorgalommal, kitartással, és alázattal. De ahogy egyre több sikerélmény ért, újabb és újabb bizonyítási vágy vitt tovább a sportban.
Szerinted mire tanított Téged a kézilabda?
Fegyelemre, eltökéltségre, beilleszkedésre, alázatra.
Miért egy csapatsport trenírozása mellett tetted le a voksod?
Én mindig azt láttam, hogy az egyéni sportoló ugyan egyedül áll a dobogón, de mégis magányos. A csapat együtt adja át egymásnak az energiát és a boldogságot, így a személyiségük is jobban fejlődik a közösség által.
Edzőként mi a fontosabb a nevelés vagy a sport?
Mindenképpen a nevelés. Főleg, amikor látom, hogy itt van jó helyen, és ez kell ahhoz, hogy valaki ne csússzon szét főleg kamaszkorban.
Van idő erre a nevelésre az állandó rohanás közepette?
Erre mindig figyelni kell, és időt kell szánni. A nagyoknál, az ifjúsági korosztálynál ez jobban megoldható. A kicsiknél, a család mindig meghatározóbb. Együtt kell élni, lélegezni a csapattal ahhoz, hogy elfogadják, amit kérünk és elvárunk tőlük. Észre kell vennünk, amikor baj van. Észre kell vennünk, amikor a gyerek arcán látszik, hogy egyedül van és segítségre van szüksége. Igen…. egy rohanó, változó világban élünk, de ha elvárok valamit, azt csak úgy tehetem, ha észreveszem a rezdüléseiket is.
Ha ennyire fontosak a gyerekek, miért nem akartál soha iskolában testnevelést tanítani?
Mert ide, az edzésekre nem kényszerből jönnek a gyerekek. Azért vannak itt, mert ez érdekli őket és ezért tenni akarnak. És nekem is megvan a lehetőségem, hogy nem kell, hogy mindenáron tanítsam azokat, akik nem idevalók, még akkor sem, ha ez nem igazán pedagógus megállapítás. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az a területe, amelyben sikeres lehet, és az nem kell, hogy a kézilabda legyen.
Szerinted van egészséges gyerek sport nélkül?
Az egészséges gyerek mozog, tehát mozgás nélkül nincs egészséges gyerek. Nem látom, hogyan lehetne mozgás nélkül egészséges.
Állandó dilemma a szülőknek a tanulás. Szerinted feláldozhatja egy gyerek a tanulást a sportért?
Nem!!!! Kell, hogy mindig legyen másik út. Gond, ha egy sérülés megtöri, és nincs más, amiben jól érezheti magát egy gyerek.
Változott valami a kézilabdázásban ahhoz képest, ahogy te nevelkedtél?
Igen. Úgy gondolom, hogy jelenleg inkább zsoldosokat nevelünk. Megváltozott a kiválasztás (számít a súly, a brutalitás, a gyorsaság), egyre több olyan tudományos kiválasztó módszert használnak, amely által kiszűrik a játékosokat (inkább zsoldosokat), ami helytelen véleményem szerint, hiszen teljesítménykényszeren alapul. Ez már nem a hűségről és a játék szeretetéről szól. Régebben sokkal jobban előtérben volt a hűség és az összetartás. A motiváció iránya is átformálódott. A mostani profi sport sajnos elcsúszott az anyagiasság felé. De nem is ez a baj, hogy ez így van, hiszen ebből élnek a sportolók. A baj inkább az, hogy mindezt mennyiért teszik.
A Testnevelő tanári szak választás az életedben tudatos döntés volt?
Nem….. én igazából sosem akartam gyerekekkel foglalkozni. Nem vonzott 18 évesen ez a dolog, azt sem tudtam, mi akarok lenni. Az élet hozta úgy, hogy az ELTE-re jelentkeztem, tehát ebben a választásban biztos, hogy a sportmúltam dominált inkább.
Miért szakítottál a profiléttel?
Papírforma szerint akkor lett elegem a versenyzésből, amikor kijutottunk a Brazíliában rendezett Junior VB-re, majd jött egy levél a szövetségtől, hogy sajnos nincs pénz a kiutazásra. Ez mindenképpen meghatározó volt, de… amikor a gimnázium után, csak edzésből állt az életem, rájöttem arra, hogy senkit nem érdekel, hogy mi van velem. Ha nem ment úgy játék, ahogy kellett volna, senki nem kérdezte meg, hogy mi a baj. Senkit nem érdekelt, hogy hogyan élem meg a kudarcaimat, senki nem mondta el, hogy miért nem kerülhettem pályára, hiszen ugyanúgy napi 5 órákat edzettem, mint a többiek. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ha ennek vége lesz, mi lesz velem? Nem tanulhattam, nem kirándulhattam, nem mehettem az osztályommal, és még sorolhatnám. Akkor jöttem rá, hogy csakis én tehetek azért, hogy a dolgok változzanak. Ez elvitt abba az irányba, hogy nekem kell tennem magamért, így elmentem Olaszországba játszani. És itt jöttem rá arra, hogy semmihez sem értek a kézilabdán kívül, és sokakkal ellentétben ez nem lehangolt, hanem arra ösztönzött, hogy lépjek a saját érdekemben. Egy év külföldön töltött profi játék után hazajöttem, és tanulni kezdtem. Tovább játszottam, de akkor már nem konkrét fizetésért.
Gondot okozott vagy nehéz volt feldolgozni azt, hogy Olaszországot követően szakítottál a profi sportolással? Bántál meg valamit?
Nem volt gond, valószínűleg a személyiségem nem fogadta el, hogy belenyugodjak, hogy abból áll az életem, hogy napi átlag 4 órában dirigáljanak nekem és ennyi az életem?
….de nincs hiányérzetem. Azt bántam meg, hogy még itthon a kézilabda mellett nem tanulhattam, mert akkor lehet, hogy másképp alakul az életem. Hirtelen egy olyan világban találtam magam, ahol nem én voltam a fontos, hanem az eredmény. 3 évet csak edzettem…ha mellette szerezhettem volna bármilyen végzettséget, valószínű elfogadtam volna a feltételeket. Ha valaki elmondta volna a 3 év alatt, hogy mennyi idő még az egy fiatalnak, hogy profi csapatba kerülhessen …..akkor lehet, hogy más lett volna. Folyamatosan áldozatot kellett hoznom. Senkit nem hibáztatok, mert a sport erről szól…. de ez késztetett arra, hogy döntsek.
Nem érzed ellentmondásnak, hogy Te ugyanezt várod el a tanítványaidtól?
Én nem teszem a tanítványaimra ezt a terhet, sokkal inkább a szülők teszik ezt már kiskorban a gyerekekre. A nagyoknál (ifik), akikkel dolgozom, már tudatosult, hogy miért játsszák ezt a játékot. Nálam nem fordulhat elő, hogy nem engedem el kirándulni vagy szalagavatóra őket, mert a kézilabda fontosabb……azért játszanak, mert szeretik! A Pénzügyőrnél az NBI/B ifi csapattal dolgozom, amit nagyon szeretek, ők már inkább csak “szerelemből” játszanak.
Nem okoz számodra gondot, hogy nem csak profi szinten játszó csapatnál dolgozol a nagyokkal?
Nem. Sokkal egészségesebbnek tartom, mert még vannak céljaik ebben a sportágban (mint például fejlődni, pótolni a hiányosságokat) és ez nem a fizetésért történik. Nem a megszállott edző kategória vagyok, aki felrobban a pálya mellett. Igen, lehetnek hibák, de az az én dolgom, hogy ezeken javítsunk, együtt. Egy dolgot nem tűrök, ha abban a 60 percben nem tesz meg a sportoló mindent a becsületes helytállásért. A becsületes helytállás alatt azt értem, hogy a játékos a képességei szerinti legjobb teljesítményt nyújtsa ott és akkor, amikor kell. Ha nem megy a játék, akkor is szakadjon meg a többiekért és az eredmény érdekében. Mindig lehet jobb, de fontos, hogy becsülettel tudjunk a végén kezet fogni az ellenféllel.
Mire vagy a legbüszkébb az életedben?
Mindenre, amit elértem. A családomra, természetesen a gyerekeimre, még ha mindennap egy komoly harc velük, hiszen serdülők. A csapataimra, az eredményeimre, és mondhatnám, hogy a tanulmányaimra is, de az szükséges volt ahhoz, hogy most azt csinálhassam, amit szeretek.
Sikeres embernek tartod magad?
Igen, büszke vagyok arra, amit elértem, állandóan tanulok és a fejlődés határozza meg az életemet.
Van hitvallásod? Ha igen, akkor mi az?
Ezt nehéz így összefoglalni… Én úgy érzem, hogy egyre inkább nem az a fontos, hogy profikat neveljek ki, hanem hogy azok a gyerekek, akik tényleg szeretik a kézilabdát, élvezzék és szeressék a játékot. Számomra is sok kaput nyitott ki a sport, a játék, amely a későbbiekben irányt adott az életemnek. És ez nem a profi sportot jelenti, hanem azt, hogy örömet okozott.
Mindegyik naptáram elejére azt az idézetet írom fel, amit Dubecz tanár úrtól (Dubecz József a Testnevelési Egyetem edzéselméleti tanára volt) hallottam: „Az edző állandóan konfrontálódik saját magával is, hogy az etikai normába belefér-e az, amit a sportolóval csinál, természetesen az eredmény érdekében. Minden edző maga dönti el, hogy mi az az etikai norma, amit a játékosával tesz, egy jobb cél érdekében”. Mindig ez jut eszembe, amikor végiggondolom, hogy egy kényszerítő eszközt adott esetben megéri-e alkalmazni, hogy növeljem egy játékos teljesítményét, azon az áron, hogy a személyisége sérül. Ez utóbbi nem az én eszköztáramhoz tartozik, inkább elfogadom, hogy egy kollégám keményebb eszközökkel többet hoz ki a sportolóiból.
Ha visszagondolsz a sportpályafutásodra, hogy értékeled ilyen távlatból?
Én szerencsésnek érzem magam. Az a véleményem, hogy életem során minden gond egy újabb megoldás felé vezetett.
Ha újra kezdenéd, más sportot választanál?
Talán sífutó lennék. Azért, mert az a legegészségesebb sport, legalábbis így tanították a főiskolán. Csend és a természet ölel körbe, de gondolom, ez a nyugodt személyiségemből is ered. Tudom, ez most viccesen hangzik, és te is nevetsz, de én az az ember vagyok, aki „elvan” a gondolataival. Nyugalomra vágyom, és a természetre. Szükségem van “énidőre”. A sportnak az a lényege, hogy flow élményünk legyen közben… ezért húzod fel a cipődet minden kézilabda edzésen.
Szerinted ha van flow (felszabadultság érzése, a tökéletesség élménye), mindenki megszerethet bármilyen sportot?
Szerintem nem. Amikor elkezdtem edzősködni, azt hittem, hogy mindenki imádni fogja a kézilabdát. De nem! Van olyan, aki alkalmatlan az összetettsége, fizikai képessége miatt az adott sportágra.
A szakmámban fontos az őszinteség. Ezzel megadom a lehetőséget egy gyereknek arra, hogy egy másik sportágban sokkal eredményesebb legyen. Általában a szülők erőltetik a gyerekekre a sportágat, ezt látom. A gyerekekkel szemben talán könnyebb ez….. ők érzik, ha nincsenek jó helyen.
Hogyan élnéd meg, ha a Te gyerekeid más sportágat választanának?
Valószínű, hogy nehezen viselném….. még a játékosaimnál is nehezen viselem, hiszen akkor minek tett bele ennyi energiát az elmúlt években. Ez egy korhatár nélküli sportág. Nekem is csak az a bánatom, hogy most már nem tudok úgy és annyit mozogni amennyit akarok, amennyit régen tettem a flow érzéséért. Sajnos a rohanó élettempó és a sokféle tevékenység mellett le kellett mondanom erről.
Úgy éreztem ennél a válasznál, hogy ez egy jó zárszó lehet. Egy sportoló mindig sportoló marad. Ez egy létforma. Beának az a fontos, hogy hisz abban, amit csinál, és állandóan képzi magát, hogy jól csinálja azt, amit vállalt. Nem mellékesen, két gyermeke ugyancsak a kézilabdában látja a jövőt.
Az interjút követően beszélgettem szülőkkel és tanítványokkal. Megkérdeztem tőlük, hogy szerintük mi jellemzi legjobban Beát. Egy 10 és egy 16 éves tanítvány, majd egy 40 év körüli szülő ugyanazt mondta róla: „Tök jó fej!”
Interjút készítette: Balassa Rozi
Forrás: saját
Amikor fél éve elhatároztam, hogy a közeljövőben interjút szeretnék készíteni egy BMW-s vagy egy Audi-s autóvezetővel, akkor nem gondoltam még azt, hogy egy szép márciusi napon leülök egy kávé mellé bárkivel is beszélgetni ebben a témában. Egy volt mentoráltam jelezte felém, hogy hát ő pont most vásárolt egy BMW márkájú autót.
Hogy miért érdekel ez a téma? Mivel annyiszor találkozom a fenti két autómárkához tartozó vezetőkkel az utakon, hogy szívesen megkérdezném tőlük, vajon mi mozgatja őket a vezetői szokásaikban. Szeretnék a fejükbe látni, megérteni őket, látni a mozgatórugóikat és másként látni, láttatni őket vagy akár megcáfolni az előítéleteket velük kapcsolatban.
Zoli kiváló alany volt erre a beszélgetésre, amit ezúton is köszönök neki. Akkor íme az interjú bárdolatlanul és szókimondóan:
Darabos Zoltán vagyok, 28 éves, egy jólelkű, empatikus, egyenes személyiség, akiben meg lehet bízni, akire lehet támaszkodni, akár ha baj van, akár ha egyszerű segítség kell.
Vendéglátásban dolgozom, felszolgálóként kezdtem, azt tudom mondani, hogy végiglépkedtem a ranglétrán, jelenleg F&B menedzser vagyok egy szállodában. Egyébként voltam felszolgáló, főpincér, teremfőnök és supervisor is.
Azért jelentkeztem, mert friss autótulajdonos vagyok, és akkor itt ki is mondanám a márkanevet, hogy egy BMW tulajdonos vagyok, és egyúttal szeretném megcáfolni a sztereotípiákat. Egyrészt remélem, hogy véleményemet érvekkel alá tudom támasztani, másrészt kíváncsi vagyok a kérdésekre.
Szerintem a rossz idő miatt is betudható, hogy pont most vált ez a téma érdekessé, hiszen mindenki egy kicsit feszültebb, frusztráltabb az utakon, ilyenkor mindenki autóba ül, és ilyenkor tényleg előjön, hogy a nagy autómárkák, illetve azok, akik ilyen autókkal járnak, egy kicsit „pofátlanabbak, bunkóbbak” az utakon, és kihasználják az autóik adottságait és bevágnak mások elé.
Egy 3-as BMW, 320i, egy régebbi típus, E46-os, 2000-es évjárat, nem mai darab, de az utakon még mindig megállja a helyét.
Első körben a német gyártó cég. Nagyság és kényelem.
Gyerekkori álmom volt, hogy legyen egy ilyen autóm, most sikerült ezt beteljesíteni. Viszont tudtam azt is, hogy nem engedhetek meg magamnak egy csúcs kategóriát, tehát nem a legújabbat fogom megvenni.
Kiskoromban, amikor tévéztem és a matchboxokkal játszottam a barátaimmal, akkor mindig a BMW és a Mercedes autókkal játszottunk. Tetszett a formája, a típusa. Még egy extra szempont volt, hogy emellett jól is „menjen”.
Gyerekkoromban, 6-7 évesen volt szerencsém igazi BMW-ben ülni. Akkor még az a megmagyarázhatatlan életérzés fogott meg, hogy jó benne lenni. Kényelmes, szép nagy autó, elektronikus. Fura volt látni a kijelzőt, átlagfogyasztás mérőt. Ezek akkor extra különlegességnek számítottak. A mai világban mindez már apróság, de akkor ezek fogtak meg.
Mindenféleképpen jó érzés, mert egy álmom valósult meg. Úgy állok ehhez, hogy ez csak egy tárgy, így érzelmileg nem kötődöm hozzá, de mégis egy jó érzés társul hozzá a beteljesült álmom miatt.
Ami nagyon különbözik más autókhoz képest, hogy minden kézre esik. Elég messziről járok dolgozni, és tényleg a szabadság érzése járja át az embert: szól a zene, nincs senki az utakon, nem hallod a motor zúgását, csak a zene szól, teljesen ki tudsz kapcsolódni. Kényelemben vagy, pihensz, miközben munkába tartasz.
Egy kicsit igen. Ez a sajátom, ezt én teremtettem meg magamnak, de ez persze nem az önzőségre utal, mert bármikor kölcsönadom bárkinek.
Nem. Semmiféle bizonyítási vágy nincs bennem. Lakótelepi gyerek vagyok. Amikor ott először „megjelentem” vele (nem én voltam az első, akinek lett a telepen), akkor összenevettünk a barátaimmal, hogy milyen jó, hogy mindannyiónk gyerekkori vágya szinte egyszerre teljesült, valósult meg.
Nem, ez csak egy autó. Egy tárgy. Használati eszköz.
Bár vezetői pozícióban dolgozom, de nem emiatt tartanak vagy tartom magam vezetőnek. Lehetne bármilyen autóm, attól függetlenül ugyanúgy végezném a munkámat. Inkább nagy multicégeknél érzem ezt. Sokan azért vesznek nagy autót, főleg fekete és ezüst színben, mert ezzel pozícionálni szeretnék magukat kifelé. Az üzleti tárgyaláson domináns, ha valaki ilyen autóval jelenik meg. Kifelé azt mutatja, hogy tehetősség van, egy jó üzlet sülhet ki a dolgokból, miközben ez csak egy tárgy. Ha én megyek valahova, akkor az autót leteszem egy parkolóban, nem kérkedek vele. Kényelmi használati tárgynak tartom.
Kétfelé, külső és belső képre szedném ezt a kérdést. Külső kép: egy nyakláncos, karkötős, kopasz, borostás izomagy, aki ha kiszáll az autójából, szinte lerántja magáról az autót. Belső kép: egy pofátlan, bunkó, nagyzoló, nagyképű attitűddel rendelkező ember. Szerintem ezt gondolja egy átlagember.
Is-is. Előítélet, mert sok kollégám, amikor meghallotta, hogy ilyen autóm lesz, betett egy csoportba. Amit velem szemben azért máshogy kezelnek, de a kategória egyből megvolt. Megalapozott is, mert ahogy látjuk, sok ember él olyan eszközökkel (pl. bevágni a másik elé, kihangosító nélkül telefonálás stb.) a BMW-jével, ami által ez kialakult.
Leginkább a 2005-ös évek táján jött be szerintem a köztudatba, amikor már nem számított új autónak. Akkor nyugatról jöttek be az autók, és még fele áron hozzá lehetett jutni a 3-4 éves autókhoz. Valószínűleg onnantól a fedélzeti komputer és az extrák miatt sok olyan ember részesítette előnyben ezt a márkát, akik alapvetően is „másabb kaliberűek” voltak. Az autók zöme elsőkerékmeghajtású, míg a BMW hátsókerék meghajtású, ezért télen mindenki kicsit játszik vele. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem próbáltam ki, de szigorúan csak parkolóban. Ha kikapcsoljuk a kipörgés gátlót, akkor igenis jó érzés vele driftelni. Emlékszem, 2004-ben a kipörgésgátló kikapcsolása sok balesetet okozott az utakon…..gyorsultak és akkor történtek a bajok.
Vicces érzések, mert azért vezettem már azelőtt egy jópár autót, főleg más márkákat. Én csak nevetek ezeken. Mivel több autót vezettem, ezért ebbe a hibába nem szeretnék beleesni, mint a nagy átlag. Azok, akik pofátlanul besorolnak, záróvonalon átmennek…. erre gondolok. Én nem tartom magam ilyen autósnak. Inkább úgy vagyok vele, hogy ez mindig sofőrfüggő, nem pedig autófüggő. A tapasztalatom alapján, barátaim ugyanezen jellemzők alapján vezetnek, mint én. A nagy átlag ezzel visszaél. Ezért is van az, hogy minden ilyen autóst rangsorolnak, ha neki ilyen autója van, akkor biztosan bunkó, nem kedves és hasonlók.
Sok kollégámban megvolt az, hogy szúrkálódtak, mint például: „Mikor teszed ki a könyököd? Mikor leszel kopasz Te is? Hú, akkor most még jobban elkezdesz edzeni?”
Ezeket nap mint nap megkapom, sőt családtagoktól is. Nővérem a legjobb példa, aki a mai napig ezzel szívja a vérem: „Te is olyan leszel! Te sem használod az indexet!” De ezek inkább csak kóstolgatások, amik nem bántanak. Nevetek rajtuk, mert tudom, hogy én nem ilyen vagyok.
Van. És használom is :-D. Legelőször ezt kaptam meg egy fényképen, hogy „ugye tudod, hogy mi ez a kar?” Igen, tudom és használom is.
Tudomásom szerint nincsenek ilyen problémáim.
Van nyakláncom, de nem fuksz. Alkalmakra szoktam felvenni. Egy szolid, ballagásra kapott ezüstnyaklánc, amit a pólóm alatt hordok :-9. Tehát nem szoktam kitenni.
Igen, edzek, de nem az autó márkája miatt. A saját egészségem megőrzése érdekében. 12 évig fociztam, azt abba kellett hagynom. Emiatt kellett egy olyan sport, amit egyénileg is tudok végezni, mindamellett még az egészséges életvitel is meg tud maradni.
Van. Használom is. Alapból a telefont ellenzem vezetés közben. A kihangosító alapfunkció az autómban, de azzal, hogy azt valaki nem használja, nagyon nem értek egyet. Bármely autó sofőrjénél látom, hogy a szájához teszi a telefont (nem a füléhez), szerintem ez balesetveszélyes, és a rendőrök helyében én erre jobban odafigyelnék. Betiltanám.
Csendes, békés, nyugodt autóvezetőnek tartom magam. Nem minden körülmények között, de nem is vagyok hétvégi sofőr, aki 40-el megy. Azt mondanám, aki a forgalommal együtt tud haladni különösebb probléma nélkül.
Nem várom el, de érdekes módon megvan az emberekben a tekintély, a sztereotípia, a beidegződés. Nincs extrán feltuningolva az autóm, mégis akarva akaratlan előzékenyebbek az autómmal szemben. „Ha nem engedem be, úgyis megelőz.” – gondolják. Miközben nyugodt vezető vagyok, időben sorolok be, időben kiteszem az indexet. Nem várom el az előzékenységüket, mégis megkapom.
Saját magamról azt tartom, hogy egy meghatározó személyiség vagyok. Mindig is valamiért, valamiben kiríttam a többiektől. Ez mind a sportban, mind máshol megmutatkozott, mindig máshogy álltam az élethez.
A sportban csapatkapitány voltam, húztam a csapatot, felnéztek rám. Most a jelenlegi munkahelyemen vezető pozícióban dolgozom, valamilyen szinten itt is felnéznek rám, itt is megvan bennem ez az attitűd, mentalitás….. de ha autómárkát kellene nézni, akkor még mindig azt mondom, hogy ez tényleg csak egy kényelmi használati tárgy.
Empatikus vagyok és megbízható, mindennapi feladatom a bizalomépítés. Egyenes vagyok, konkrétumokra támaszkodok, gyakorlatias embernek tartom magam. Tehát mindent saját tapasztalataimból, illetve más tapasztalataiból tudok felépíteni.
Szerintem egyenesség, precizitás, pontosság, ezeken a pontokon látok összefüggést.
Szerintem nem. Ezt jó lenne másoktól megkérdezni, de szerintem nem. Mindenkit hazavittem már a munkahelyemről egyszer, mert volt egy olyan bátor kijelentésem, ha egyszer lesz egy autóm, akkor mindenkit hazaviszek. Ez már a kollégák 90%-ánál teljesült. Szerintem ugyanaz az ember maradtam, aki azelőtt voltam.
Több ilyen interjút kellene készíteni minél több emberrel, mert én most egy más szintet képviselek.
Amit mindenkinek tudok tanácsolni, hogy egyszer üljön be egy ilyen autómárkába, és próbálja ki, vezesse. Én még autóválasztás előtt sok autóba ültem be, és most mondok neveket: Mazda, Opel, Honda, Merci. Viszont tényleg a kényelmi funkciók és az életérzés fogott meg ebben az autóban. Szerintem, ha mindenki egy kicsit átülne a másik oldalra, és 10-20 kilométeren keresztül vezetné a másik autóját, akkor megértené, hogy miért vannak ezek az érzések.
Nem. Úgy érzem, hogy alapból más dolgok fontosak számomra.
Vannak.
Többnyire igen. De makacs is tudok lenni.
Azt, hogy próbáljuk megszüntetni a sztereotípiát, és mindenki bizonyítsa be a másiknak, hogy olyan autós, mint a többi. Ugyanúgy képes használni az indexet, ugyanúgy be tud sorolni, használni a kihangosítót, hogy ezek az előítéletek megszűnjenek. Csak azért, mert egy ilyen autó van alattunk, – tény és való, hogy egy kicsit komolyabb, mind motorikusan, mind felszereltségben egy átlagos autóhoz képest –, de ne éljünk ezzel vissza. Lehet használni, de olyan helyeken, ahol az engedélyezett is: autópálya, különböző versenypályák, de ne az utcán, a városban tesztelgessük ezt.
Remélem, hogy egy kicsit más szemlélettel állnak ehhez az autómárkához, és hogy nem mindenkiről fogják azt gondolni, hogy „bunkó BMW-s” . Lássanak a kormány mögé is, nem biztos, hogy mindenki kopasz-fukszos izomagy, hanem lehet, hogy egy normális ember ül mögötte, akinek pont egy ilyen autó volt a gyerekkori álma.
Most, hogy ismerem Zoli gondolkodását, érveit, érzéseit a BMW márkával kapcsolatban, egyből feltettem a kérdést magamnak:. Miért baj az, ha valakinek vannak céljai (vagy álmai) és azokat meg is valósítja? Zoli gondolkodása arra sarkall ezután, hogy tényleg a kormánykerék „mögé nézzek”, és ne törjek egyből pálcát mások felett. Szóval előítélet off.
Egy biztos, még nem végeztünk ezzel az interjúsorozattal, ugyanebben a témában újabb jelentkezőket várunk, hogy még jobban megismerhessük a másik oldal gondolkodását!
Zoli, mégegyszer köszönjük a gondolataidat!
Interjút készítette: Somhegyi Dóri
Nem mindennapi hitvallás Attilától, aki még mindig egyszerű vidéki gyereknek vallja magát. Olvassátok :-).
7Forrás: Albert Attila
Interjú Albert Attilával
Amikor megkaptam azt a lehetőséget, hogy beszélgessek Attilával, vegyes érzések öntöttek el. A lehetőség úgy szólt, hogy „úgyis érezni fogod, miben különleges, mert nem megfogható az, amit csinál”. De akkor is……mit fogok kérdezni? Miért és miben lehet érdekes? Mivel soha nem találkoztunk, honnan kezdjem a beszélgetést és a végére hová érkezzek? Lehet-e közös témánk? Létrejöhet-e egyáltalán közös hang? Sok-sok kérdés kergetőzött a fejemben. És aztán eljött a pillanat. Egy kávézóban találkoztunk. Egy rendkívül nyitott tekintetű ember érkezett, bár testbeszédéből áradt az érdeklődés, mégis egy kicsit olyan érzésem volt, hogy most én is vizsgázom. Egy óránk volt, mert a határidőnaplója percre pontosan működik. Szóval ennyi időnk volt, hogy jó benyomást tegyünk egymásra, és hogy feltegyem a kérdést:
Ki vagy te Albert Attila?
Ha nagyon egyszerűen kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy az az egyszerű vidéki fiúgyerek vagyok, akit minden reggel felkeltettek, aki kint a földeken dolgozott a család többi tagjával együtt. Mert amit megtermelsz, azt eszed. Ez a nevelés meghatározta az egész életemet, és nem bánom, hogy a gyerekkorom következetesen kemény volt.
Mivel foglalkozol?
Nem tudom ezt megfogni, hiszen van egy munkaköröm, amit én alakítok, és én osztom be az időmet. De nyilván ez nekem több. Azáltal, amit csinálok a mentoráltjaim képessé válnak használni azt, ami bennük van. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy képesek erre, és én csak segítséget, irányt adok nekik, de jó, hogy amikor véget ér az együttműködésünk, talán többek lesznek, és pozitív érzéseket és célt találnak általam.
Meg tudnád fogalmazni ezek tükrében, hogy pontosan mivel foglalkozol?
Egy biztosítótársaság kiemelt inkubátor-programjának vagyok a projektmenedzsere, lelke ha így fogalmazhatok. A program célja a vezetővé (menedzserré) válás elérése, mely egy kétlépcsős tehetséggondozás második állomása. Ez a munka tréningeket, csoportos és egyéni coaching beszélgetéseket is rejt magában. Az a képem ezekről a beszélgetésekről, hogy fejleszthetek általuk. A fejlesztéshez szükséges az, hogy legyen önismeret és legyen jövőkép, hisz ezek nélkül nem lehet elkezdeni a közös munkát. Az önismeret a jelen, a jövő az a kép, amit el akarunk érni, én pedig e kettő között lévő lépcsősort segítek megtenni másoknak.
Ezt a lépcsősort Te dolgozod ki vagy ez egy tanult folyamat átültetése?
Erre tök egyértelmű a válasz. Adott egy erdő és van egy macsétánk, amihez megkapom a célpontot. A cél tehát megvan, az út nincs, rám vár ennek az útnak a kialakítása. Én ebben mozgok otthonosan.
Tehát Te dolgozod ki?
Igen. Sok helyről inspirálódok, de azt szeretem, ha ez saját folyamat.
Mi történik, ha nem hat az az inspiráció amit átadsz? Milyen egy olyan emberrel leülni beszélgetni, aki nem, vagy nehezen motiválható?
Ez is egyfajta eredmény. Info arról, hogy az illető zárva van. Számomra a kommunikációnak óriási jelentősége van. Mindig annyit ér, amennyit a másik felfog belőle. Ha látom értelmét, akkor megpróbálom másképp átadni, úgy, hogy értse. Ha szándékosan süket maradt a füle, akkor nem fog érteni belőle semmit. Ez nem baj. Ilyenkor az adott folyamatot nyugodtan tudom lezárni.
Mennyire érzed egy-egy ilyen beszélgetés feleslegességét?
Sohasem felesleges. Kapok egy jelzést, amely előrevetíti a kapcsolatunkat. Könnyebb a viszonyulás és a közös nevezőre hozás a továbbiakban.
Hogy viseled a kudarcot egy ilyen esetben, ha ez kudarc egyáltalán?
Nem venném ezt kudarcnak. Nem kezelem külön a győzelmet és kudarcot, ez is egyfajta tapasztalat. Ha azt érzem, hogy megértette a partner, de tudatosan ellenáll, akkor én ebből a szituációból felállok és kilépek. A mérce egyszerű, ha én beletettem azt, amit tudok és ez a válasz, akkor nem én vagyok az embere. Ha úgy érzem, hogy tehetek még hozzá, akkor teszek.
Hány emberrel dolgozol együtt?
Kb. 70-80 megbízott partnerrel és egy állandó kollégával dolgozom szorosan együtt.
Szerinted folyamatosan tudod őket motiválni a munkád során?
Ez egy nehéz pálya. Amikor egy csoportot elindítok, az egy hosszabb folyamat. Ennek során esnek ki emberek. Úgy gondolkozom erről, hogy mindenkinek van esélye, de ha kiesik, az egy fontos hatás a benn maradókra nézve is. Ha kiesik, azért esik ki, mert nem megfelelően tette a dolgát, és aki a programban marad az megerősítést kap, hogy jól teszi a dolgát.
Ez nem kegyetlenség azzal szemben, aki kiesik? Te hogyan éled meg a feléd irányuló negatív hatásokat?
Én úgy gondolom, hogy lehetőséget adok és ezzel bizalmat is. A másik fél eldöntheti, hogy szeretne-e élni ezzel. Ha én mondom, hogy ez nem működik, az általában egy tiszta helyzet. Két lehetőség van erre. Például ha nem teszi bele az energiát. Vállalkozói szférában ez azt jelenti, hogy adósságot halmoz, tehát veszteséget termel. Tehát nincs értelme folytatni, sokszor helyette kell meghozni a döntést. A másik ág például, amikor beleteszi az energiát és mégis eredménytelen. Ezekben az esetekben lehet, hogy rövid távon fájdalmas ha elválunk, de középtávon már megtérül, ha más pályát talál és ezáltal válik sikeressé, boldoggá. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a kapcsolatom ezekkel az emberekkel nem romlik feltétlenül, sőt amikor helyükre kerülnek bennük a dolgok (hogy mi miért történt), kifejezetten jó kapcsolattá válhat. Hiszen nem a munkájukat vesztik el, csak más pályán folytatják tovább, mint üzletkötők. Persze volt olyan is, akivel az elválás óta nem tudunk egymásról.
Rohantál ide és tudom, hogy időre mész tovább. Ahhoz képest, hogy Te osztod be az idődet, kissé feszítettnek tűnik az életed. Jó ez neked?
Igen, én ezt szeretem. Jó úgy kelni, hogy pontosan tudom, hogy mikor és hova megyek, hiszen én terveztem így. Van egy egyszerű matekom és ez adja meg, hogy hány százalékosan élek.
Akkor elmondhatod magadról, hogy 100%-osan éled az életed?
Nem, szerintem ez most csak 80%. Én hiszek a saját hármas egységemben. Ez a munka, család és a hobbi hármasa. Nem szabadna, hogy az én egyensúlyom szempontjából bármelyik prioritást élvezzen. A munkának az a feladata, hogy megteremtse azokat a körülményeket, amelyekkel a másik kettő is működik. Fontos számomra, hogy ezen belül is építsek valamit. A család adja azokat az élményeket, amire vissza fogok emlékezni majd 15-20 év múlva, vagy épp az utolsó pillanataimban…. Ezekhez az élményekhez meg kell hagyni a teret. Ha a munka mellett köteleződsz el, akkor az élményektől veszed el a teret. A hobbi – esetemben a sportolás és a kerti munka – feladata pedig a regenerálódás. Ez arra való, hogy újra építsd magadat, hogy bírd a munkát és a további feladatokat otthon.
Mióta sportolsz?
16 éves koromig 1. osztályú szinten fociztam. Sajnos kiderült egy sportorvosi vizsgálat során, hogy olyan szívritmus zavarom van, amiért akkor nem vállaltak az edzők a felelősséget, hogy játszhassak. Így ért véget a sportkarrierem, de érdekes, hogy ez a változás egy nagyon fontos úton indított el.
A sport nagyon sokat jelentett nekem, de ami az igazi alapot jelenti, az a gyerekkorom. Tudtam, hogy a őseim úgy éltek, hogy reggel szó szerint a Nappal keltek és vele is nyugodtak le. Mindig volt cél. A tanulás felé fordultam, amikor már a sportban nem lehettem eredményes. Az egyetemi vizsgákra úgy tanultam, hogy 3 napot eltöltöttem valamivel és 2 napot tanultam. Ekkor éreztem úgy, hogy az a 3 nap feleslegesen telik. Ezek után úgy terveztem meg a heteimet, hogy annyi vizsgám legyen, hogy max. fél napom legyen, ami kiesik. Ez azért volt izgalmas, mert a teljesítményem ennek hatására emelkedni kezdett. Mindennek volt értelme. Az ötöd évet úgy végeztem az egyetemen, hogy ismételtem, mert nem akartam katona lenni. Ebben az időben volt olyan időszak, amikor harmadik nyelvet is elkezdtem tanulni, 3 bajnokságban vettem részt és 16 tárgyat vettem fel egyszerre, sőt emellett kezdtem el biztosításokkal is foglalkozni. Ezután Budapesten kezdtem el dolgozni, miközben nappali tagozatot végeztem Pécsett. Ez egy nagy határkeresés volt az életemben, amely a mai napig jellemez.
Ebben a tempóban a betegséged nem akadályozott?
Nem. Sajnos már 20-21 éves voltam mire kiderült, hogy ez a szívritmus zavar karbantartható, így semmiben sem akadályoz, de ekkor már sportkarrierről nem lehetett beszélni.
Aki ennyire tudatos, mint Te, hogyan élte meg ezt az „elfecsérelt” időt? Nem bántott ez?
Nem tehettem róla. Régen megtanultam már. Ez ugyan egy más történet, de aputól megkaptam a magam pofonját vagy seggre verését, és meg kellett tanulnom, hogy ha én voltam a hibás, ez nekem járt. Ha nem, akkor kezelnem kellett ezen a ponton saját magamnak. Így a lelkiismeretem irányított ebben. Ez a betegség velem született, nem tehettem róla. Egy percig sem bántott, mert amíg tehettem, mindent megtettem. Egy ponton vége lett, és az én lelkem tiszta volt. Emellett egy csomó élményben volt részem, kisfilmek a fejemben, tornák, érmek, amikor a döntő 11-est berúgom és a csapattársaim a nyakamba ugranak. Ezeket az élményeket senki nem tudja elvenni tőlem!
Ha téged így neveltek, Te hogyan neveled a gyerekeidet?
Vannak olyan dolgok, amikkel nem értek egyet. Például én a gyerekeimet nem fogom bántani. És nem csak fizikális értelemben. Tőlem a mentális bántás is messze áll, bár biztosan sikerült már ilyet tennem szándékomon kívül! Rettentő fontos számomra például az, hogy beszélgessünk egymással, ami nekem ritkán adatott meg.
Mi a fontosabb ezek tükrében az EQ vagy az IQ?
Azt gondolom, hogy az ember mindennap az érzelmei szempontjából néz tükörbe. Ilyen módon számolunk el önmagunkkal. Ugyanakkor tudom, hogy két ember érzelmi ütközése óriási interferenciát tud okozni. Ha én is érzelemből közelítek a másik felé és a másik fél is felém, ez mindkettőnknek csőlátást okoz, ezért nincs közös tér. Tehát igyekszem IQ-ból kezelni. Én kezdeményezek, egyből kezelem a dolgokat és már a következőt oldom meg.
Kaptál már visszajelzést, hogy mások milyennek látnak Téged ebben a tudatos magatartásban?
Igen. Érdekes, hogy egyik interjúztatásom alkalmával – aznap 7 interjúm volt egymás után, ami fizikális és mentális fittséget feltételez – úgy jöttek ki tőlem az emberek, hogy jól érezték magukat beszélgetés közben. Legalábbis egy ott dolgozó kolléga ez látta rajtuk. A kolléga ezt kérdezte Tőlem: „Hogy van az, hogy mosolyogva jönnek ki Tőled az emberek és Te sem vagy elfáradva?” Ennek az a nagyszerűsége, hogy teljesen különböző EQ-jú és mentális állapotú emberek jöttek ki így tőlem, és én sem fáradtam el, mert azt éreztem, hogy tudtam valamit adni a beszélgetés által nekik. Ezért szeretem csinálni.
A beszélgetések során mennyi a tanult, és mennyi az ösztönös rész?
Az fontos, hogy nincsenek előre elvárt válaszok, amikor felteszem a kérdéseket. Ezért érzem jól magam a beszélgetésekben. 20%-ban használom a lexikális felkészültségemet, 30%-ban a tapasztalataimat, a többi ösztönből jön. Az ösztönös rész figyelemből és intuícióból tevődik össze.
A tárgyi tudás szerinted felesleges?
Fogalmazzuk úgy, hogy az értékek nem tanulhatóak, azok kialakulnak. Az értékrendje mindenkinek sajátos. Ez dönti el, hogy kivel mennyire tudok együtt rezonálni. Vannak óriási tudással rendelkező emberek, akiket tisztelek a tudásuk miatt, de pont nem érdekelnek emberként, mert az értékrendjük számomra nem megfelelő. Nyilván engem is ugyanígy megítélhetnek mások, és ez így rendjén is van. A kíváncsiság eredményezhet tudást, sőt tisztelet is.
Azzal tudok együtt működni, akit tisztelek. Elsősorban mint embert, aztán mint nőt/ férfit, az ebből adódó szerepeiket az életben. Csak ezeket követően gondolok valakire munkatársként. Ha az első három szinten nem adom meg a tiszteletet, akkor munkatársként nem kérhetek tőle semmit.
Akkor nem kategorizálsz sohasem? Nem különbözteted meg az embereket?
Alapvetően nem, mert nem tehet arról, hogy honnan jött, csak az számít, hogy hova érkezett. Nem szabad ilyen értelemben kategorizálni. Ebben az esetben, hogyan tudnád megmagyarázni napjaink divatszakmáit? És azt, hogy már bárki foglalkozhat ezekkel, még akkor is ha nem hiteles?
Az egyik dolog, amit nem szeretek, amikor egy ilyen ember szaknyelvvel dobálózik, hogy a hitelességét bizonyítsa. Vannak tanult coachok, akik egy tanult sorrenddel járnak el. És van például egy barát, aki sokkal többet fejleszt rajtad, mint az, aki tanulta, hogyan kéne ezt csinálni. Vannak, akik zsigerből érzik mit kell csinálniuk és ez működik. Kell, hogy működjön a kémia, mert alakítjuk egymást. Ha jönnek a kérdések és kialakul a rendszer, akkor működik. Ez ilyen egyszerű. Csak az számít, ki mit hoz ki abból a csomagból, amije van.
Így a beszélgetés végén, most, hogy fogalmaznád meg, ki vagy te?
Még mindig egy egyszerű, vidéki fiúgyerek vagyok. Aki arra törekszik, hogy mindenki számára érthető legyen az az érték, amit közvetíteni szeretnék, úgy, hogy közben nem akarom a világot megváltani.
Van egy mondás, valahogy így hangzik: „Az az igazán jó előadó, aki 3 percben is el tudja mondani az előadásának mondanivalóját.” Arra törekszem, hogy ilyenné váljak: egyszerűvé, érthetővé. A másik fontos dolog számomra a vidéki ember felfogása, miszerint: „A föld művelést, az állat ellátást igényel.”, azaz minden nap tenned kell azért, hogy élj és elérd a célod. A hétvége az ünnep, de mindennap tenned kell a dolgod. Ez a neveltetés segít abban, hogy minden egyes nap tegyek a haladásomért. Fontos, hogy az időmet a lehető leghatékonyabban használjam ki, de én dönthessem el és választhassam ki minden esetben, hogy merre menjek tovább. Kell, hogy legyen jó opció.
Mi van ha az általad eltervezett lépcső leszakad?
Mindig van választás, ha kicsi is, de van. Ez egy érdekes, izgalmas történet…
Amikor visszahallgattam a beszélgetésünket, bekövetkezett az, amitől egy kicsit tartottam – hiszen fogalmam sem volt ki az az Albert Attila – „túl könnyen ment” az interjú. Valamit elronthattam. Pedig mindenki egy olyan alanyt szeretne első interjúra, mint Attila. Fesztelenül, nyugodtan beszélt önmagáról és a munkájáról. Nem kellett sok kérdés, csak apró gondolatok, és így összeállt egy izgalmas és egyértelmű élet története. Miért érdekes és megfoghatatlan a munkája? Mert gondolatokat teremt, problémát old meg, motivál, embereket koordinál, olyan értékeket erősít meg másokban, mint a család, a tradíció és a kölcsönös tisztelet.
Nem sztár, nem híresség és mégis… egy ember a világból, aki felépítette önmagát, miközben nem vesztette el a hitét abban, hogy a kommunikáció hegyeket mozgat, a kapcsolatok erősítenek és a cselekedeteinknek van értelme. Pedig csak egy egyszerű vidéki gyereknek vallja magát.
Azt kérdezték tőlem, hogy miért olvasná el bárki is ezt az interjút, hiszen a magyar interjúk százai – tisztelet a kivételnek -, „sztárokról” szólnak. Hát egyszerű a válasz. Igaz, Attila nem sztár, hanem „csak” egy emberségben és őszinte kommunikációban hívő ember. Miért lehet ez érdekes mások számára? Mert ebben a hamis értékeket közvetítő és követő társadalomban, az egyre gyengülő értékrend közepette, stabilan hisz abban, amit csinál, így hiteles abban, amit képvisel. És ami az interjú legfontosabb üzenete számomra: Te, Én, Mi….. bármelyikünk lehetne Attila. Egyszerűbben: példakép. Mert Ő az. Csak rajtunk múlik.
Interjút készítette: Balassa Rozi
Forrás: Fehér György
Az életünkben vannak furcsa és mégis meghatározó találkozások. Nekem pont egy ilyen találkozásban volt részem nem is olyan régen.
Fehér György A kemény fiúk is sírnak néha című könyvének kéziratát egy barátomtól, Dóritól kaptam, aki azt kérte a kötet elolvasása után, hogy mondjam el a véleményemet a műről. Persze azonnal nekiláttam a könyvnek, majd napokig a fejemben zakatolt a kérdés: „Na de ki az a Gyuri?” Ki az az ember, aki ilyen őszintén és fájdalommal tud írni? Ki az az ember, aki napok óta a fejemben él, aki szinte beköltözött az agytekervényeimbe?
A könyv egy emberi kapcsolatról szól, arról, hogyan éljük meg és dolgozzuk fel az elutasítást. Az író nagyon tömören, szinte már tárgyilagosan fogalmaz meg érzéseket. Pár nappal később Dóri megkérdezte, hogy szeretnék-e találkozni a szerzővel? Gondolkodás nélkül mondtam igent.
Akkor még semmit nem tudtam Gyuriról, persze rákereshettem volna a neten, de nem akartam. Ott állt a metró kijáratánál….azonnal feltűnt kisportolt alakja, laza testtartása, rövid, tüsi haja, de ami igazán vonzotta a tekintetemet, az a szemében megcsillanó csibészség és a szája körül játszó kedves mosoly. Azonnal tudtam, hogy őt keresem.
Pillanatok alatt választottuk ki a beszélgetés helyszínét és rendeltük meg a kávénkat. Két perc múlva már úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást, csak úgy lazán, minden kötöttség nélkül. A teljesség igénye nélkül, következzen a beszélgetés:
Ez az első regényed?
Igen is meg nem is. Sport témában önállóan, és másokkal közösen jelent meg már több, nagyobb lélegzetű írásom is.
Életrajzi indíttatású a könyved?
Igen, az első mondattól az utolsóig. Amit a könyvben leírtam velem történt meg, illetve történik még most is.
A két férfi szereplő közül melyik vagy Te? A mentős vagy az öngyilkos?
Mind a kettő én vagyok. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor mentősként dolgoztam, szerettem ezt az időszakot is, de egy kicsit a másik férfi szereplő is én vagyok.
Értsem ezt úgy, hogy megfordult a fejedben az öngyilkosság gondolata?
Fogalmazzunk úgy, hogy volt olyan, hogy egy üveg itallal álltam egy 10 emeletes ház tetején… talán nem azért, hogy leugorjak…Talán csak azt akartam, hogy kiszellőzzön a fejem és szűnjön meg a fájdalom…. Aztán volt olyan is, hogy késő este kocsival mentem a rakparton és arra gondoltam, ha most átszakítanám a korlátot és a Dunába hajtanék, megszűnne ez az iszonyatos fájdalom és kín, ami belülről emészt.
A könyv, amit írtál egy elsöprő szerelem története?
A szerelem tényleg elsöprő volt, de a könyvem inkább egy érthetetlen szakításról szól.
Hogyan lehet egy szakítás érthetetlen?
Úgy, hogy akkor szakítottunk, amikor a legjobban éreztük magunkat a kapcsolatban. Nem volt előjele. Előző nap még közös programokat szerveztünk, mindenki azt mondta rólunk, hogy fantasztikus összhang van közöttünk. Bemutatott a családjának, majd másnap közölte, hogy vége.
Csak így, minden előjel nélkül?
Igen, én most sem értem, és a kérdéseimre nem kapok választ. Hónapok óta keresem az okokat, de nem találom. Talán ezért nem tudom elengedni sem. És ha elengedni nem tudom, nem megy a továbblépés sem.
Valaminek lennie kellett, hisz már nem vagytok együtt. Szerinted mi az, ami elvezetett ideáig?
Talán olyan apróságok lehettek, amiket én igazából nem tartottam problémának.
Mondanál erre példát?
Őt zavarta, hogy én állandóan készpénzzel közlekedem, mert nincs bankkártyám. Vagy ha kedves voltam vele, ajándékot vittem neki, azt önzetlenül tettem, nem vártam ellenszolgáltatást. Vagy például, hogyha lemondta egy közös programunkat, akkor én elfogadtam, és nem tettem megjegyzéseket. Figyeltem arra, hogy nekem ne kelljen megfelelnie. Feltettem már a kérdést, hogy ez elég ok-e egy szakításra? Talán igen….mert mást nem tudok magyarázatnak….
Ez azt jelenti, hogy azóta sem tudtátok megbeszélni?
Nem, egy idő után már alkalom sem volt rá, én is bezárultam a magam világába. A szakítás utáni életem első négy hónapja színtiszta vegetálás volt. Egy dologra figyeltem csak, hogy a munkámat elvégezzem. Napjaim és éjszakáim nagy része öntudatlan alkoholmámorban teltek. Az első napokban, úgy reagáltam mint mindenki más, úgy csináltam mint akit nem is érdekel. Aztán jött a fizikai fájdalom, az elviselhetetlen szorító érzés a mellkasomban. Igen…. és jött az ivás.
Nem vagyok rá büszke, de négy hónapig szinte nem józanodtam ki. Volt olyan, hogy elmentem elintézni valamit, várni kellett és a várakozás ideje alatt leittam magam. Délelőtt 10 órakor már használhatatlan voltam.
Hogyan sikerült kijutnod ebből az állapotból?
A barátaim és kollégáim segítettek, amikor már a fizikai leépülés jelei jelentkeztek. Elkezdtem fogyni, és akkor a barátok megálljt parancsoltak. Javasoltak egy szakembert is, aki nagyon sokat segített. Odafigyeltek arra is, hogy újra elkezdjek enni. Szóval nem hagytak magamra, azóta is fogják a kezem!
A családod tudott segíteni?
Mögöttem, nem áll hagyományos értelemben vett család. Édesapámat 18 évesen ismertem meg, két éve volt a temetése. Anyám és nevelőapám nevelt, de maradjunk annyiban, hogy nem volt ez egy minta család. Anyám oldaláról három, édesapám oldaláról két testvérem van, de nem tartjuk a kapcsolatot. Sőt, utóbbi kettőt nem is ismerem. Édesanyám alkoholista volt, nevelőapám pedig fogalmazzunk úgy, hogy rossz útra tért. Tizenkét évesen kerültem be a Cseppkő utcai Gyermekotthonba, és az életem minőségi fordulatot vett. Elkezdtem tanulni (addig bukdácsoltam és csavarogtam), fél év alatt szinte a legjobb tanuló lettem az osztályban. Emellett sportoltam, nem is rosszul. Egyetemet végeztem. Igenis büszke vagyok arra, hogy az egyetemi diplomám mellett három, egymástól független szakmám van, több lábon állok. Ha valamilyen oknál fogva holnap megszűnne a munkahelyem, akkor sem esnék kétségbe, akkor is lenne mit csinálnom, akkor is meg tudnék élni. Persze, volt olyan időszak az életemben, amikor se lakásom, se munkám nem volt, még éheztem is, de mindig voltak barátaim, akik segítettek. Mert az otthonnak köszönhetően igazi barátokra leltem. Olyan barátokat szereztem, akik nem az otthonban éltek, hanem a Rózsadombon, kivételes körülmények között. Van egy társaság az ottani srácokból, majd 30 éve barátok vagyunk, és azt hiszem, ez éltünk végéig így lesz. Mindig számíthattam rájuk, és ők is mindig számíthatnak rám. Bármelyikük bármikor hívna, azonnal indulnék, hogy segítsek neki bármiben.
Elmondhatod azt, hogy nehéz életed volt?
Hát azt nem mondanám, hogy szokványos, de kivételes életem volt. Én nem haragszom senkire. Úgy érzem, ha nem így történnek velem a dolgok a múltban, akkor más ember lettem volna és egyáltalán nem biztos, hogy jobb lett volna.
Most 43 éves vagy. Gondolom, nem a könyvben említett lány volt az első szerelmed. Volt már tartós kapcsolatod?
Valóban nem a könyvben említett lány volt az első szerelem. Nem, nem az első volt, de nekem úgy tűnt, ez az igazi. Nem ez volt az első szakítás, de ez volt a legfájdalmasabb.
A könyv megírása, egy kicsit az öngyógyításról is szól?
Igen, úgy kezdődött, hogy elkezdtem leveleket írni a lánynak, amiket egy általam kreált e-mail fiókba küldtem. Ezek a levelek képezik a későbbi regény alapját. Eleinte nem gondoltam, hogy ebből regény lesz, aztán egy idő után, hat nap alatt született meg a regény. Néhány barátom azt javasolta, legyen hosszabb, de szerintem ebben benne van minden.
Most már kapható a könyv. Hogy látod, milyen a fogadtatása?
Vegyes. Sokan gratuláltak, másoknak kevésbé szimpatikus és van, aki megbántódott.
Azért írtad, hogy bántsál vele másokat?
Nem, dehogy! Ez eszembe sem jutott.
Akkor mégis miért írtad?
Valóban része ez annak a folyamatnak, amit öngyógyításnak hívnak, másrészt meg akartam mutatni, ha egy férfi sír, az nem feltétlenül a gyengeség jele. Harmadrészt talán a legfontosabb üzenete a könyvemnek az az, hogy ha bajban vagy, kérj és főleg tudj elfogadni segítséget!
A könyv megszületése azt bizonyítja, hogy a fájdalom, a szenvedés, a veszteség nem feltétlenül negatív, romboló erő, hanem komoly érzelmi, tapasztalati tőke, amiből az ember később meríteni, építkezni tud. Segít az életet nagyobb keresztmetszetben látni, jobb önismeretre tanít, fejleszti az empátiát és serkenti az önkifejezést. Mindenki maga dönti el, hogy a fájdalmat kamatoztatni akarja-e vagy tehetetlenül elmerül benne. Mi a véleményed a fenti gondolatról a Te esetedben?
Lehet, furcsa lesz, amit mondok, de ez a történet teljesen megváltoztatta az életem, másként látok dolgokat. Elkészült egy 45 perces, amolyan motivációs előadás. Fontos kiemelni, hogy nem vagyok pszichológus, nem akarok megmondó ember lenni. Egy vagyok azon rengeteg ember közül, aki legalább egyszer megzuhant. Nagy szavak, de ezzel az előadással a saját példámon keresztül akarok segíteni az embereknek. Azoknak is, akik ezt a zuhanást nem vallják be, akik igazi macsónak mutatják magukat. Elmondani, hogy bár ott és akkor rossz, de mindenkinek meg kell élnie a zuhanást azért, hogy teljes életet tudjon élni. És a saját példámon akarom elmondani, hogy miért fontos odafigyelni a társainkra, miért fontos segíteni, miért fontos segítséget kérni és elfogadni azt!
Az időnk gyorsan elrepült, Gyurinak és nekem is mennem kellett. Hazafelé emésztgettem a hallottakat. Ismét hatalmába kerített ugyanaz az érzés, amit a könyv elolvasása után éreztem, hogy annyira tömény és magával ragadó volt ez a beszélgetés, hogy idő kellett, míg összeálltak bennem a dolgok.
„Na, de ki az a Gyuri?” – tettem fel ismét magamban a kérdést.
A válaszom nemcsak magamnak, hanem mindenkinek:
Fehér György sportújságíró, író, a foci szerelmese, egy „kemény férfi”, akit elhagyott a szerelme. Egy jóképű harcos, aki képes küzdeni, kifejezni és megmutatni az érzelmeit. Aki férfiként mer sírni és aki életében nem először fogadta el a feléje nyújtott segítő kezet. Ő „A Gyuri”.
Interjút készítette: Máramarosi Gréta
A könyv megrendelhető az alábbi linken: itt
Ütős írás egy tizenéves fiataltól....azt hiszem nem kell kommentálni.
3Forrás: Pixabay
Egyszer, úgy kb. tíz évvel ezelőtt kezdtem el sportolni. Volt egy ember az edzésen, aki vigyázott rám, akitől a becenevemet is kaptam. Az első pillanattól kezdve mindig csak a becenevemen hívott. Ezt az embert szerettem, bálványoztam, tiszteltem. Mondhatom, hogy a szüleim után Ő volt az, akire azt mondtam, hogy olyan akarok lenni, mint Ő. Sok-sok évig ennek az embernek a keze alatt tanultam mindent, amit a sport ezen ágáról tudok. Csakhogy egy szép napon azt gondolta, hogy én úgysem leszek profi, ezért átrakott egy másik edzőhöz. Szó nélkül, magyarázat nélkül tette ezt. Gyakorlatilag eldobott, mint egy botot. Én még ezek után is védtem, amikor mások bántották, úgy, hogy Ő ezt nem tudta. Védtem, mondván, hogy rossz napja van…de amikor már egész héten a másik edzővel kellett edzenem, kicsit rosszul esett. De hamarosan minden megváltozott. A régi edzőm nem köszönt vissza, amikor én köszöntem neki. Többé semmit sem kérdezett tőlem. Én próbáltam pozitívan állni hozzá, mindig azzal mentettem föl, hogy biztosan nem hallotta, amikor köszöntem neki, vagy más gondja van. Egészen addig hittem ezt, amikor életemben először nem a becenevemen, hanem a rendes nevemen szólított…..akkor tudtam, hogy végleg elveszítettem Őt. Amikor erre rájöttem, egyszerre voltam dühös, szomorú és csalódott.
Így utólag visszagondolva sosem hittem volna, hogy leszek valaha tehetséges versenyző, eldobott bot, majd egy gyerek, aki csak azt kívánja, hogy bár sose szerette volna meg azt az embert. De azt sem hittem volna, hogy nem fogok tudni a szemébe nézni és nem tudok majd vele egy teremben lenni, mert az a fájdalom és érzés, hogy cserbenhagyott egy gyereket, erősebb mindennél.
És mégis miért gondolom azt, hogy jól jöttem ki ebből a helyzetből? Mert megismertem egy másik embert, egy olyan edzőt, akivel a mai napig le tudok ülni beszélgetni, aki emberi, igaz és hiteles. Nemcsak a sportban.
75 nappal ezelőtt fogadalmat tettem, hogy leírom egy A4-es oldalban az életem történetét. Sikerült :-).
2
Forrás: prefa.hu
Somhegyi Dóri vagyok. Ma megleptem magam azzal, hogy negyvenéves lettem. 14600 napot éltem eddig. Láttam gyerekeket felnőni, és felnőttet megöregedni. Tekintetek ezreit őrzöm.
Harmadik gyereknek születtem egy négygyerekes családba. Hívtak Dodának, Dudusnak. Az egyik tesóm 2 hetesen megetetett kiflivel, na így kezdődött. Amióta élek, utálom a gyümölcsöket. Májkrémen és rántott húson nőttem fel.
Többször mentem világgá, bicikliztem, építettem hangyavárat. Babáztam. Sokat beszéltem. Rúgtam ki lábbal ajtótáblát. Léptem szöges deszkába. Barkácsoltam. Énekeltem kórusban, jártam művészi tornára. A matekot utáltam. Sosem jártam diszkóban. Faltam a könyveket. Fogtam halat. Megtanultam 10 ujjal gépelni. Képes voltam a fülemmel fingani. Imádtam a Tacskó biciklimmel száguldozni. Számomra nem volt lehetetlen.
Az élet már csak olyan, hogy ha rajzolják, akkor az nyomokat hagy….szóval elváltak a szüleim. Itt tanultam meg, hogy milyen érzés az, ha valami nincs. Ami eddig volt, egyszerre csak eltűnt. Foltozgattam szívemen a repedéseket.
Balatonfüred után Budapest adott otthont. Dolgoztam a MATÁV-nál, itt ismerkedtem meg a férjemmel. Laktunk Angyalföldön, Óbudán, Pesterzsébeten, végül most Kispesten. Majd megszülettek gyerekeink szépen sorban: előbb Marci, aztán Réka. Életem két legnagyobb ajándékát a férjemtől kaptam: azt, hogy elvett feleségül, és azt, hogy két csodálatos gyerekünk lett. Dolgoztam olyan helyeken, ahonnan az igaz barátaimat kaptam. Azt hiszem életem legfantasztikusabb és legmeghatározóbb élményei a családomhoz és az igaz barátaimhoz kötődnek.
Mindig az élet tanított. Magamról, majd másokról. 40 év alatt sok megpróbáltatáson mentem keresztül, de megtanultam mi az elengedés, az elfogadás, a szeretet. Újra értelmeztem a tisztelet fogalmát. Megtanultam, miért jó a célkitűzés és a tervezés. Megtanultam, mi az érték, elsősorban ha emberről van szó. Megtanultam, hogy miért fontos a mosoly. Elsősorban másoknak. Sok jó embert ismertem meg, mindenkit máshonnan. Volt olyan is, hogy többen nyújtottak jobb kezet, majd elvették azt. Többször voltam padlón, de mindig felálltam. Negyven év alatt képes lettem hallgatni, meghallgatni, beismerni, felismerni, váltani, változtatni, lépni. Megtanultam tudást átadni, ezzel együtt hatást elérni. Megtanultam küzdeni, odafordulni, figyelemmel lenni. Ekkor határoztam el, hogy azt fogom csinálni, amit szeretek.
Boldogabb embernek tartom magam, amióta megtapasztaltam, hogy az elvárások nem gazdagítanak, hanem elvesznek. Rájöttem arra is, hogy a türelem pozitív energia, ami inkább boldog várakozás, mint a tenni akarás hiánya. Képessé váltam arra is, hogy csalódást okozzak másnak azért, hogy hű maradhassak önmagamhoz, az értékeimhez.
Boldog vagyok, hogy legalább negyvenszer annyi okom van örülni, mint egy egyévesnek. Mögöttem van 10 szökőév, negyven lombhullás, negyven hóesés, negyven varázslatos karácsony. Negyven húsvéti nyúl, negyven nyár, a Balaton és a kiserdő illata. Negyven július, negyven szülinapi torta. Azt gondolom, hogy mára a fontos dolgok belülről kipárnázták a szívemet. Újra és újra végig pörgethetem azokat az örök pillanatokat, amik nálam maradtak. Hálás és elégedett vagyok. Ez vagyok én. Sok érték tulajdonosa.
A bejegyzéshez tartozó videót itt tekinthetitek meg 🙂
A bejegyzés egyes részeit Nyulász Viktória versének sorai ihlették.
Használjuk, szajkózzuk, mégsem tartjuk be. Kinek mit jelent? Erős írás Rozitól.
3Forrás: Pixabay
Létezik egy szó. Mindenki ezt szajkózza, amíg felnövünk, majd utána is felnőttkorunkban. Sőt, ahogy öregszünk, szinte bélyeggé válik a be nem tartása. Egyet is értenék ezzel a „szajkózással”, ha nem azt látnám mindenhol, hogy ki hogyan szegi meg ezt a nagyon fontos erényt. De mi is ez? Hát a nagybetűs HŰSÉG! Ha rólunk van szó elvárjuk, hogy minden körülmények között, hozzánk hűségesek legyenek. De kérdés, hogy mi vajon viszonozzuk-e ezt? Ki mivel tudja megmagyarázni hűtlenségét/árulását? És itt most NEM a szerelemre gondolok!
Gondoljunk csak bele, hogy az életben mennyi mindenhez kellene hűségesnek lennünk és mégsem sikerül. Legyen szó munkahelyi vagy egy szimpla emberi kapcsolatról. Ez utóbbi ért utol engem nem is olyan rég. Talán a legérdekesebb megközelítése ennek a témának az, hogy egy ilyen helyzetben ki árul el kit?
Kire nyomjuk a bélyeget, hogy csaló? Aki kilép ebből a szituációból, mert tudja, hogy lényegtelenné vált a másik számára, pedig küzdött ez ellen, vagy az, aki magabiztosan áll és semmit nem tesz a másik megtartásáért, de mindeközben hűtlennek nevezi őt, és ezt kürtöli szét? Ki számít bátornak ebben a helyzetben? Aki mer egy új úton elindulni, úgy, hogy hű marad ahhoz, amiben hisz, amit eddig is csinált? Vagy az számít bátornak, aki csaló vagy hűtlen bélyeggel látja el a másikat, mert már nem az Ő útját járja? Mennyi megbántás, fájdalom van abban az emberben, aki úgy dönt, hogy kilép és így válik a másik szemében hűtlenné? Mekkora bátorság az, ha valaki kockáztat, és bízik a saját erejében, és kitartásában – ha már az, akiben bízott, és akkor még nem a hűtlen szerepében tetszelgett, egyszercsak lecserélte? Az, hogy hisznek benned és te hiszel valakiben, az egész életedet meghatározza…….amikor reggelente jön a „pillangók a gyomorban” érzés, és a remény, hogy ma talán másképp szól hozzám vagy néz rám… a remény, hogy talán meghallgat, érdeklődik? Tudjuk, hogy mindenki pótolható, de a hűség nem ilyen!
Persze otthon mindenki azt mondja, hogy ez csak munka, csak sport, csak szórakozás! Jön a „Lépj túl!” mondat. De nekünk a fél életünket jelentette, mert fontos volt…..meghatározó volt az az ember, az a munka. Mert szerettük, mert hittünk benne…
És itt vetődik fel a kérdés: Ki veszít ilyenkor? A magabiztos ítélkező? Vagy az, aki kiváltotta belőlünk a hűtlenséget? Az az ember, aki nem hallgatott meg, akinek már nem voltunk érdekesek? Vagy mi, akik hiszünk abban az eszmében, amit kaptunk, és teszünk érte, ápoljuk? Mi továbbra is képesek vagyunk szeretni, hinni, és mindenkit befogadni…….mert a HŰSÉG az egyik legfontosabb, sőt legmeghatározóbb része az életünknek….mert ez az alapvető értékrendünk része……és marad is!
Fotó: Berecz Andrea
Interjú Berecz Andival
Egy volt munkatársam közösségi oldalán hosszú ideje azt tapasztalom, mintha többet járna külföldre, mint amennyit itthon van. Megkérdeztem Tőle, hogyan is van ez. Beszélgetésünk során kiderült, hogy kiskora óta életének fontos része az utazás. 17 évesen annyira el akart jutni Angliába nyári munkára (baby sitter-nek), hogy a gimiben eladta a kajajegyeit, hogy megvehesse a buszjegyet a kiútra. Hogyan hat az utazás az önismeretünkre, szülői mivoltunkra, a nevelésre és a munkánkra? Megtudhatjuk az interjúból. Berecz Andival beszélgetek.
Mert motivál, ez ad áramot. Tovább tud lendíteni, segít észre venni a fontos és értékes dolgokat az életemben. Maga a tudat, hogy úgy élj, mint azok az emberek, ott abban az országban, olyan körülmények között; tiszteletet alakított ki bennem. Ha úgy állsz az utazáshoz, hogy félsz, és tartasz mindentől, akkor az tényleg olyan is lesz. Nekem kifejezetten nőtt az önbizalmam, mert rájöttem, hogy igenis meg tudok oldani helyzeteket, tovább tudok menni, el tudok intézni dolgokat a világ bármely táján. Szeretek embereket megismerni, az ország kultúráját érezni, átvenni a helyi szokásokat, a nevezetességek történelmét megismerni.
Hányszor utazol egy évben?
2010 óta ha visszanézek, havi szintre jut egy úti cél. A gyerekekkel (három fiam van – 16 és az ikrek 14 évesek) kb. 52-54 országban (ők számolják :-9), én kb. 70 feletti országban jártam már. Európából még két ország van hátra: Moldova és Fehéroroszország. Sok hely van, amit még nem láttam a világból. Például Dél-Amerikában még abszolút nem jártam. Az összes többi európai állam és miniállam kilőve. Egy-két hely még van, ahova szívesen megyek mégegyszer. Hollandiában már ugyan jártam több évvel ezelőtt, de a tulipánvirágzást nem láttam, szerencsére idén áprilisban, ez is összejött. Svájcot nagyon szeretem, de Norvégia a kedvenc. Igazából nehéz választani, mert minden ország másért fog meg.
Ázsia tetszik, ahol jó a káoszt megélni, de az új-zélandi rendezettség még ennél is jobb. Mindkettő más és más élményt ad, másképp érdekes. Indiában is el tudtam vonatkoztatni attól, hogy minden koszos és összevisszaság van, de a lényeg, hogy észre vedd azt, hogy az az ember a járdaszegélyen akkor is mosolyog, ha 50 éve ott alszik és valószínű 10 év múlva sem lesz másként. Mást jelent számomra most az utazás élménye, mint ezelőtt 6-7 évvel.
A kilométereket nem számoljuk, lehetetlen…..ha azt vesszük, csak Borneo-n belül kilencszer repültünk, és ez csak egy volt a tavalyi nyolc utazásból, tényleg lehetetlen megszámolni a megtett kilométereket. Tavaly szerintem legalább 35-ször repültünk, ha nem többet.
Említetted, hogy 6-7 évvel ezelőtt másként élted meg az utazást, mint most. Mi történt akkor?
Bekerült a tudatosság az utazásaimba. Igazából akkor kezdtem el az önismerettel foglalkozni. Értékesítési támogatóként dolgoztam a munkahelyemen, ahol képzések indultak, majd az Integrál Akadémia elvégzése segített ahhoz, hogy tudatosságot vigyek bele. Azóta is a fókusz módszert (testtudatosság) használom és tanulom tovább. A módszer, legyen az munka vagy magánélet, nagyon sok gátat és korlátot oldott fel bennem. Voltak az életemben nehezebb időszakok, pl. 12 évesen, amikor Romániából átköltöztünk Magyarországra, csúfoltak, később gimiben ez átfordult, hogy „De jó, hogy tudsz már egy idegen nyelvet!”, ismersz egy másik kultúrát. Sosem voltam sovány, így ezzel is mindig meg kellett küzdenem, utána jöttem rá, hogy nemcsak egy-két értékem van, hanem csomó mindenben jó vagyok. Ez a felismerés átfordított. Fontos szempont, hogy ki mit akar nézni a másikon. Tudok magabiztos lenni, és sok olyan dolog van, amit jól csinálok.
Gyerekkori utazásbéli élményeid és a mostani között mi a különbség? Mit élsz meg másképpen?
Megváltoztam, sok mindent nézünk meg most is, de nem akarok már mindent kipipálni. Meg akarom már élni a pillanatokat. Ha egy kilátó tetszik, akkor fent maradok, ameddig jólesik. Nekem nem feltétlenül ad értéket, hogy beüljek egy étterembe és eltöltsek két órát ezzel. Persze szeretem a helyi sajátosságokat megkóstolni, de a normális időkereten belül.
Meg tudod fogalmazni, hogy az élmény számodra mit jelent?
Bármi, ami feltölt, energizál és motivál. Van egy lenyomata bennem, amihez testérzet kapcsolódik. Lehet ez akár eufórikus is, amit a zsigereimben érzek.
Van még az utazáson kívül más, ami számodra élményt nyújt?
A sport. Mert ugyanerről szól: határaim feszegetéséről, önmagam kipróbálásról. Mennyire ego vagy nem? Megcsinálom és akkor elmondhatom, hogy „Jaj de jó!”, de azt gondolom, egy idő után már nem ezért csinálja az ember. Komfortzóna feszegetése, azt hiszem, ezt jelenti.
Miről szól nálad a komfortzóna feszegetése?
A komfortzónából való kikerüléshez tökéletes az utazás. Általános hozzáállása az embereknek, ha van pénz, akkor évente egyszer elutaznak, és akkor alapvető elvárás, hogy az „ereszd el a hajamat” körülmények legyenek. De én nem így utazom. A hostel, a túrázás, a gyaloglás, a közös WC használata kihívás elé állítja az embert. Sokszor aludtuk már kocsiban, matracon, egy logisztikai raktár parkolójóban. Sőt aludtunk már központi pályaudvar előterében és ébredtünk már egy körforgalom kellős közepén is. Mindez arra tanít engem és a gyerekeimet is, hogy a korlátainkat kizárólag magunknak állítjuk fel.
Utazás során van számodra tabu?
Nincs. Annyira kitágultak a határok, hogy már nincs ilyen. Nem egyszer előfordult, hogy egy hétig szendvicsen meg konzerveken éltünk, de senki nem úgy emlékszik vissza arra az utazásra, hogy csak babot és májkrémet ettünk, hanem az élményre.
Sőt Nepálban, amikor egyedül utaztam, ugyanúgy használtam a tömegközlekedést, ugyanazt a szűrt vizet ittam, amit a helyiek. Olyan étterembe ültem be, ahol az ÁNTSZ két utcával arrébb is már rosszul lett volna, de tényleg nem lett semmi bajom.
Jártál már zarándokúton?
Nem, de tervezem. Akár az El Caminot, de oda egyedül szeretnék menni. Bár évente egyszer biztosan egyedül utazom (legutóbb Bhutan). Kicsit zarándokút számomra a hegymászás is. Pár éve jött az érzés, hogy minden évben egyre magasabbra másszak. Kezdtem 3500 méterrel, egyelőre 5600 méternél megálltam. Ausztriában, Svájcban, Iránban másztam hegyet, majd az Elbrusz (Európa legmagasabb hegye Oroszországban) adott erre lehetőséget.
Amikor mászol, teljesen magadra vagy utalva, kevés az oxigén, de észben ott kell lenni. Iránban is 5600 méter lett volna a csúcs, de vissza kellett fordulnom 5000 méternél – tudni kell azt mondani, hogy oké, eddig és nem tovább. Kétszer összeestem, kaptam valami szurit, és azt mondtam: „Vár otthon három gyerek, ennyit nem ér az egész”. A vezetők azt mondták, hogy menjek fel másnap, mert akkor más lesz, erre azt válaszoltam, hogy jó, de másnapra már van egy repjegyem Shirazba, szóval majd legközelebb :-). Következő évben mentem az oroszokhoz, ott sikerült.
Arra is tanít a mászás, hogy nem kell mindenáron….nem kell mindennek megtörténnie, tudni kell reális döntést hozni. Az elengedést, a fokozatosságot, a teljesítőképesség határát is megmutatja. Segít, hogy úgy feszegessem a határaimat, hogy közben tiszteletben is tartsam azokat.
Nem vagyok egy hegymászó alkat, az elsőnél cuki volt az idegenvezető, Ausztriában őszintén megmondta, hogy nem gondolta volna azt, hogy 3600 méterre felmászok. Akkor jöttem rá, hogy minden fejben dől el, amihez kitartás kell.
Mindig ilyen kitartó voltál?
Igen. Ha valami nagyon fontos, akkor igen. Van, amit el tudok engedni. Sok mindenért tudok lelkesedni, de ennek a mederben tartását tanulni kell. Hajlamos vagyok sok új ötletet bevinni, ahhoz viszont fegyelem kell, hogy azt végig is vigyem. Ezért jó a hegymászás, mert ott abszolút lehet ezt gyakorolni. Ott van egy rendszer, ami fegyelmet ad. Következetességre, rendszerre tanít, és arra, hogy a szabályokat be kell tartani. Egyél sok fokhagymát, próbálj aludni, mert különben nem tudsz menni. Ha nem tartod be, tényleg nem fog menni.
Elmondhatod magadról, hogy szabad ember vagy?
Abszolút. Ez is az utazás hozadéka. Nincsenek határok semmilyen szinten. Nem tudok kétségbeesni semmin. Azt is látom, hogy az életben mindig megoldódnak a dolgok. A korlátok bennünk vannak. Amit gondolunk, az úgy is lesz. Ha azt gondoljuk, hogy nincs korlát, akkor az tényleg úgy lesz. Erre is jó az évtervező, amit minden évben vezetek (az évtervező linkjét lásd az interjú alján – szerk.). Fel vannak írva az úticélok, így egy év alatt sokat kipipáltam, hogy hova fogok eljutni, ha nem, akkor jött egy másik kedvező lehetőség, és meglett. Minden megoldódik. Ha azt gondoljuk, hogy meg akarjuk csinálni, akkor még a csillagok is úgy fognak állni – fontos a gondolatok ereje. Tudnod kell, hogy mit akarsz. Lehet, hogy nem egy hét múlva lesz meg, de menni kell tovább és nem várni, megállni, hanem mindig új megoldást kell keresni.
Az utazásbéli élményeid mennyire segítik a napi munkádat értékesítési támogatóként?
Az élményeim által szerzett tudásomat felhasználom a mindennapi munkámban. Feltölt, hogy ezt át tudom adni, mert tisztában vagyok azzal, amikor a másik csak a mókuskereket látja.
Segít abban is, hogy motivált legyek, és tűzzek ki egy célt magamnak. Azt tanítom a menedzsereknek, hogy nem lehet csak úgy dolgozni ebben a szakmában, hogy meglegyen a havi keresetem. Tehát, ha valaki nem mondathatja el magáról, hogy „lelkes menedzser”, és úgy ül le olyan emberekkel beszélgetni, akik eleve frusztráltak, akkor az az üzenet nem fog átmenni, mert nincs meg a hitelesség. Fontos, hogy találj egy motivációt, amiről tudsz lelkesen beszélni, és fontos, hogy van-e olyan történeted, amiért minden nap felkelsz, amiért hajtasz. Aztán a másik része az elfogadás: az ügyfélnél, ne ítélj elsőre! Ha van pénze, ha nincs, az róla szól. Az elutasítás is a másikról szól. Egy utazás során ezekkel is találkozol. Lehet, hogy eltervezed, hogy ide mész délelőtt, de ha 12 órát késik a vonat, akkor nem mész, a kérdés, hogy át tudod-e szervezni a napodat, képes vagy-e gyors döntésre? Az időgazdálkodásban is abszolút segít az utazás. Ha megvannak a prioritások, akkor az működik. Keresem, hol lehet még az üzleti életbe bevinni azt a szemléletet, amit az utazásokon tanultam meg. Van már nyitottság erre szerencsére. Menedzserekkel foglalkozom, akiknek azt tanítom, hogyan tudják a stresszes helyzeteket a testtudatosság szintjén használni. Könnyebben tudnak majd ezzel a tudással dönteni, konfliktust felvállalni, szembenézni a nehézségekkel. Jó önismerettel bárkin lehet segíteni.
Én az utazásban találtam meg az egyensúlyt. Értékesítési támogatóként elég intenzíven dolgozom és az ország különböző pontjaira való utazás sok időmet veszi el, így viszonylag kevés időt tudok együtt lenni a gyerekeimmel. Azonban amikor együtt utazunk, végig együtt vagyunk. Ez ad némi kompenzációt. Sokszor foglalkoztatott régebben, hogy elég jó anya vagyok-e. Ennek kezelésére is az utazás tanított meg. Ezt is el kell engedni. Ha te tényleg örömmel és jó szándékkal csinálod a dolgokat, az már nem lehet rossz. Tökéletes meg úgysem lesz soha. Bár az utóbbi mércéje relatív. A tökéletességre való törekvés korlátoz. Amikor eltört a bokám egy kalandparkban, nem az volt az első gondolatom, hogy akkor szünet van az életemben, hanem hogy nem véletlenül van így. Sokkal több időt tudtam akkor a gyerekekkel tölteni.
Munkahelyeden hogy fogadják ezt?
Vegyesen. Az önmegvalósítás miatt is meg az anyagiak miatt is. Másnak is könnyű lehetne, ha akarná. A kérdés az, hogy veszed-e a bátorságot, hogy elindulj. Az anyagiakról pedig csak annyit, hogy Bakuban 35 Ft-os buszjeggyel utaztunk országon belül és egy 3 csillagos szállodában 2.600 Ft-ból töltöttünk el fejenként egy éjszakát. Ha ügyesek vagyunk, és nyitott szemmel járunk, minden lehetséges. Persze nemcsak külföldre utazunk, hanem Magyarországot is szeretjük felfedezni (kedvencünk a Jeli arborétum és a Dunakanyar).
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy előkészület, tervezés, komoly kutatómunka előzi meg az utazásokat. Mindenkinek a saját döntése, hogy ki mennyit és hogyan él meg az utazásaiból. Az utazási irodának fizetek, vagy magamnak szervezem meg? A kényelem a fontos, vagy akarok-e én is tenni érte? Tudom-e, hogy miért megyek egy adott országba? Sokszor az utazás megélése a szülő kényelméről szól. Tényleg nem volt könnyű sátrazni a gyerekekkel, amikor 4-5 évesek voltak…
Mire tanítja a gyermekeidet az utazás?
Időgazdálkodásra, nyitottságra. Továbbá a maximális önállóságot kapják és képesek lettek felelősséget vállalni, döntéshelyzetben gyorsan reagálni. Befogadóvá váltak az új dolgokra. Segített nekik az előítélet megszüntetésében, az együttműködésben, az empátiájuk fejlesztésében. Az utazásokat kihívásként élik meg. Talpraesett fiatalemberek lettek. Bízom benne, hogy felnőttkorukban nem a szoknyám mellett fognak állni.
Fogod valaha azt mondani, hogy nem utazol többet?
Soha! Találkoztam már hostelben 60 feletti szingli hölggyel, aki elmesélte, hogy most már ráér és nyugdíjasként járja a világot. Simán el tudom képzelni magamról, hogy amíg képes vagyok járni és menni, addig utazni fogok.
Interjút készítette: Somhegyi Dóri
Évtervező link: http://yearcompass.com/
Berecz Andi blogoldal link: https://bereczandi.wordpress.com/
Örömteli, inspiratív vagy cinkos? Mindez kiderül az interjúban :-)
1Forrás: Boda Rita
Interjú Boda Ritával
Tavaly nyáron a közösségi hálón szörfölgetve észrevettem egy számomra lelket-simogató, arcomra mosolyt csalogató képet. Egy ismerősöm Budapest utcáin izgalmasabbnál-izgalmasabb térköveket fényképez le a lábfejével együtt. Annyira elkezdett érdekelni, hogy ezt miért teszi, hogy leültünk Ritával egy kávé mellé beszélgetni. Hát akkor csapjunk bele:
Miért térkő, fotó és lábfej? Mit láttál meg először?
Belső indíttatásból jövő, számomra is új, őszinte önkifejezési eszköz, amitől egyszerűen jól érzem magam, vidám leszek tőle, kikapcsol és feltölt. Nem tudom megmondani, miért a térkövek, a padlózatok fogták meg a figyelmemet először. Az indíttatás, hogy megörökítsem őket, egy belső megmagyarázhatatlan érzéssel indult. Az első padlómintát egy fagyizóban fedeztem fel, ahol már sokszor jártam, mégsem vettem észre.
Mi az a belső indíttatás, amiért csinálod?
Egy életciklus váltás következtében jöttem rá arra, hogy begubóztam. A munka után haza mentem, megszokott módon, rutinszerűen teltek a hétköznapok és a hétvégék. Valahol elvesztem ebben a monotonságban, amit persze többek között én hagytam, hogy kialakuljon. Tavaly nyáron, amikor éppen elért egy érzelmi mély állapot, fogtam magam és elindultam csak úgy bolyongani, sétálni a városba (ezt az ismerőseim, barátaim el sem hiszik). Ki akartam kapcsolni az agyam, nem akartam gondolkozni. Miközben sétáltam, az épületeket néztem kívülről…..később persze néhány kapun be is lestem. Kíváncsivá tett, hogy vajon milyen lehet belül, ha kívül ilyen megkapó.
Mondhatjuk azt, hogy pótcselekvésként indult útjára a fotózás?
Úgy gondolom, hogy nem. Persze a sétálás célja az volt, hogy kimozduljak, ne a kialakult helyzetemre koncentráljak és egy kicsit kiszakadjak a bezártságból. Szerintem a fotózás csak a séta hozzáadott értékeként jött létre. Ezek a séták, mindegy, hogy egyedül vagy baráti társasággal, de nyugalmat, pozitív érzéseket és nagyon sok vicces és emlékezetes pillanatot adnak. Az biztos, hogy lélektapaszként is szolgál.
Számítanak a formák, színek? Mi az, ami megfog egy térkövezetben?
Ez az egész egy belső érzésből indul ki, így nehéz megmagyarázni. A választás nem köthető stílushoz, színvilághoz, formákhoz. Lehet járólap, csempe, mozaik, festett térkő, bármi. Benézek (amennyiben van kis kukucskáló vagy ablak) vagy belépek a házba és az atmoszféra az, ami megfog. Feltölt az a hangulat, harmónia, amit meglátok benne. Mosolyra késztet, az egység érzetét juttatja eszembe. Nem az számít, hogy minél színesebb vagy csicsásabb legyen, hanem inkább a lépcsőház hangulatának egésze számít.
Kizárólag egyedül fotózol, vagy barátokkal?
Teljesen más egyedül elindulni vagy társasággal. Ha van velem egy barát, akkor kialakul egy közös kis cinkosság, hisz nyitott kapukat nem igazán találunk, szóval marad a “Gyorsan, ott nyílik a kapu, oda pont most mennek be!”, futás akár át az út másik oldalára. Vagy várunk, esetleg újra próbálkozunk, hátha nem jól csukódott be a kapu. Nem tudom a rendőrség felvett-e már a radarjára :-).
Miért osztod meg a Facebookon ezeket a képeket?
Nemcsak a Facebookon, hanem az Instagramon is megtalálhatóak a képek, sőt az elején inkább csak oda tettem fel ezeket. Úgy gondoltam, hogy a belőlem kiváltott jó érzéseket talán mások felé is tudom így közvetíteni. Ha ez csak egy-két pillanat is, már megérte. Nem teszem fel mindegyik képet, nem az a lényeg, hogy ömlesszem kifelé (talán akkor nem is lenne annyira értékes), hanem hogy időről időre jöjjön akár egy mosoly vagy egy kis pozitív löket – és most nem magamra gondolok.
Persze lehet, hogy sokan járnak a városban nyitott szemmel és számukra nem meglepő, hogy milyen értékek vannak körülöttünk. Gondolom a nyitott szemmel járók, ezen az interjún most elmosolyodnak és azt gondolják: ”Jaj, neked ez új?”, de biztosra veszem, vannak hozzám hasonlók, akik igazából fel se fogják, milyen értékek között mozgunk nap mint nap. Lehet mosolyogni, hogy én ezt csak 30 felett vettem észre :-).
Szerinted kialakult valami inspirációs hullám ezen keresztül?
Kezdetben megkaptam, hogy ne untassam ezekkel a képekkel a Facebookon az ismerőseimet :-). Ezzel úgy voltam, hogy akinek nem tetszik, majd tesz azért, hogy ne lássa.
Nem a lájkok számítanak, hanem az, amikor egy kollégád készít egy képet (remélem nem haragszik meg, hogy idézem): “A Múzeum utcában akadtam erre a gyöngyszemre pár hete, és gondoltam neked tetszeni fog… mármint a szív a földön, nem a lábam a földön, ” vagy egy másik példa külföldről, egy kollégám megosztott egy “lábas” képet azzal a kommenttel, hogy “Csak neked!”. Sőt, a kollégák egyszer részt vettek egy workshopon; hallom, hogy pittyeg a telefonom, ami jelezte, hogy érkezett egy kép. Amikor megnyitottam azt láttam, hogy három pár láb le van fotózva egy gyönyörű járólapon, ott ahol a workshop zajlik……hát ezt látva mosolyogtam, egyszerre járt át a boldogság és a hála érzése. Felbecsülhetetlen ezeknek az apró gesztusoknak az ereje.
Olyan is előfordult már velem a munkahelyemen, hogy a folyosón összetalálkoztam egy másik osztály kollégájával, aki megkérdezte, miért nem teszek fel mostanában képeket, mert hiányolja.
Elképzelhető ez alapján, hogy mozgalommá válhat ez a fajta önkifejezés?
Mozgalommá nem, de azt hiszem látják, hogy ebben örömömet lelem, ezt az őszinteséget szeretném másoknak is átadni.
Mit mondanál, mi az üzenete a Feet meet floors in Budapest-nek?
Az, hogy bár nem könnyű, mégis próbáljunk meg ne csak élni, hanem boldognak is lenni.
Szerintem ezek a felfedezések segítenek figyelni, fókuszálni, gondolkodni és jó érzéseket adnak, nekem legalábbis biztosan.
Azon kívül, hogy feltölt, kitölti-e valaminek helyét? Mert a harmónia csak pillanatnyi, de kitart-e a következő mozaikig?
Úgy gondolom, nem tölti ki más helyét. Az érzés nem pillanatnyi, persze az élet egyéb gondjai képesek a hangulatomat negatív irányba vinni, de a fotókra nézve eszembe jutnak a szituációk, ahogyan készültek, és ezek a gondolatok azonnal feltöltenek.
Szerinted hova tud ez kifutni?
Fogalmam sincs. Szeretném ezt sokáig megőrizni, és kincsként tekinteni rá. Örülök annak, ha a fotóimon keresztül, minél több ember meglátja a szépséget és az értéket. Számomra ez egy örömforrás, boldogsághormon, persze a csokoládéval azért vetekszik :-).
Rita képei ezen a linken keresztül érhetők el: Feet meet floors in Budapest
Interjút készítette: Somhegyi Dóri
Mit jelent az örömforrás? Amikor ezt megtaláljuk, és az ebből fakadó örömöt meg- és átéljük, egy olyan belső utazásban lehet…
1Forrás: Hegyi Ferenc
Mit jelent az örömforrás? Hol lakozik? Az interjú megerősített, hogy önmagunkban. Amikor ezt megtaláljuk, és az ebből fakadó örömöt meg- és átéljük, egy olyan belső utazásban lehet részünk, mely által azok lehetünk, akik vagyunk.
Hegyi Feri valószínűleg Magyarországon az egyetlen férfi, aki inkubátorban fekvő babáknak pólókat, előkéket és sapkákat varr. A médiában megjelent sok-sok cikk olvasása után hiányérzetem támadt, mert arról nem írtak egy helyen sem: hogy ki is ő valójában. Ezért elhatároztam, hogy megkeresem őt. Feri a megbeszélt helyszínre feleségével együtt érkezett, így mindketten megoszthatták velem mélyebb gondolataikat, érzéseiket ebben a témában. Köszönet és tisztelet Ferinek és Eminek a beszélgetésért, és nem utolsósorban a bizalomért. A szokásos kérdéssel kezdtem:
Feri: Egyszerű a válasz, mert feleségem, Emi egy nagyobb mennyiség kiszabásakor megerőltette a kezét, ezért felajánlottam, hogy besegítek neki (Emi már 6 éve varrja a kis ruhácskákat a KORE-el együttműködve). Megmutatta, hogyan kell szabni-varrni, és úgy éreztem, hogy ez jó nekem, mert megnyugtat, amikor varrok. Mondhatom, hogy találtam egy új hobbit.
Emi és Feri: A Koraszülöttekért Országos Egyesület rövidítése. Célkitűzésük az, hogy minden kisbabának és családjának egyéni szükségleteiket figyelembe véve, segítsenek a mindennapi kérdések megválaszolásában. Kiemelten meghatározónak tartják, hogy egy csecsemő számára a szülei a legfontosabbak, így őket erősítik abban, hogy a babájuk fejlődését optimálisan tudják segíteni. Tehát mi egy olyan támogató csapat részei vagyunk, akik megpróbálják örömtelibbé tenni az intenzív osztályon eltöltött időt a küzdelmeket megtapasztalók számára, önkéntes alapon. Jelenleg hatan vagyunk ebben a varrókörben, ami azért is jó, mert folyamatosan tudunk specializálódni. Ahhoz, hogy még nagyobb örömmel és hatékonysággal dolgozzunk, mindenki a szívéhez közeli darabot varrja meg, hiszen azt tudja igazán szívből és szépen csinálni. Ha nem lenne benne a szívünk, nem érnénk el ezt a hatást. Sokat segítünk egymásnak, adunk tanácsokat a másiknak. Egy igazi támogató csapat részesei vagyunk.
Feri, mit érzel varrás közben?
Feri: Érdekes, talán úgy mondanám, hogy segít a mostban tartani. Nem gondolkodom azon, hogy mi lesz holnap vagy mi volt tegnap. Arra figyelek, hogy a vonalat szépen tartsam, merre van a szálirány, és ne vágjam el a kezemet. Számomra ez egy olyan új tevékenység, amit még nem rutinszerűen végzek, ezért nagyon oda kell figyelni minden mozdulatomra. Gitározom is, és ott is nagyon kell figyelni a gyorsabb futamoknál az ujjrendre, de a gitározás már elért egy olyan rutinszintet, hogy tudok másra is gondolni közben. A varrásnál tapasztalatam meg azt, hogy amikor elindul a gondolkodásom másfelé, rögtön hibázom. Tehát a babaruhák varrásánál most azt kell gyakorolnom, hogy kizárólag csak arra az egy dologra összpontosítsam a gondolataimat, amivel foglalkozom, hogy ne kalandozzak el.
Gondolom, most kiábrándítok néhány embert azzal, hogy munka közben nem arra gondolok, hogy kinek varrok. Érdekes, de varrás közben nincs meg az a fajta gondolat, hogy ez egy magasztos tett. Persze mindemellett tudom, hogy miért csinálom, mi a cél, de a készítés pillanatában ez az egész nem fogalmazódik meg, inkább a varratokra figyelek, hogy szép legyen, hogy ne karcolja a babák bőrét és egyben legyen az egész. A munkán túl, számomra fontos az önkéntesség is, amit csak szívből, lélekből és odafigyeléssel lehet végezni. Ez talán érződik a pici ruhákon is.
Emi: Azt gondolom, hogy jó pillanatban, jókor jött Ferinek ez a fajta hobbi. A jelenben tartja, nem foglalkozik a problémákkal, az az idő csak róla szól és a babaruhákról. Azt gondolom, hogy a pici ruhácskák sok pozitív energiát adnak, mert bennük van a mi gondoskodásunk is. Ez nekünk is jó, ezért élvezettel csináljuk. Addig varrunk, amíg élvezzük. Hiszünk abban, hogy ez a fajta energia átadható.
Milyen szempontokat kell figyelembe venni a babaruhák összeállításánál, varrásánál?
Feri: Emi válogatja össze az anyagokat színek és minőség szerint. Szempont, hogy olyan textileket találjunk, amelyek természetes alapanyagból készültek és alkalmasak drasztikus behatásokra, ilyen például a gyakori 90 fokos mosás és a fertőtlenítés.
Emi: A babaruha varrás másik oldala az, ami nem a babákról, hanem a szüleikről szól. Ők egy nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, mert az intenzív osztályon, az akár 30-40 dekás babák számára kétséges, hogy az életükért való küzdelem sikeres lesz vagy sem.
A babaruha varrás a felelősség mellett alkotói szabadság is. Az anyagösszetételen kívül fontos, hogy cuki legyen az anyagminta, mert ha a szülő abban a lelki állapotban ránéz a saját gyermekére, akkor egy kicsit el tudja vonni a figyelmét arról, ami egyébként ott történik. Az szeretnénk, hogy a szülő inkább azt érezze, hogy húúú de aranyos ez a kis ruci a babán. Azoknak a szülőknek is sokat jelent, akik meg sem foghatják a babájukat. Segít a negatív energiákat ezzel kiszűrni a szülőknek. Ha benne van az apró baba ebben a kis ruhácskában, talán nem csak a nehézséget látja, hanem örömérzés fogja el.
Feri: Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy bizonyos színeket tilos alkalmazni, mert az orvosokat megtévesztheti (pl. lila). Az orvosok ezen színek használatánál nem tudják, hogy a baba pl. oxigénhiányos állapotba került-e, mert a lila alapon nem látszik, ha a baba bőre lila lesz. A tiltott színek egyébként az anyagmintákban benne lehetnek, de nem dominálhatnak.
Fontos tudni azt is, hogy alapvetően nem kellene az inkubátorban ruhát adni a babákra. Ezt azért teszik, hogy egyrészt szokja a baba bőre, hogy van rajta textil, másrészt pedig, a szülő ne csak gyermeke kiszolgáltatottságát lássa. Ezért az elsődleges szempont az, hogy milyen anyagot választunk ki. Kiemelten figyelünk arra is, hogy úgy legyen kialakítva a szabásminta, hogy ne bántsa a baba bőrét, és könnyen levehető legyen. A babákból rengeteg életmentő cső áll ki, fontos, hogy ezeket a csöveket könnyen be tudják kötni és levételük se okozzon gondot, vagy ha le is veszik, a csöveket ne kelljen kihúzni.
Emi és Feri: Kórházakba nem jutottunk be két okból kifolyólag sem. Egyrészt nincs direkt kapcsolat a kórházakkal, hiszen mi a KORE-el állunk összeköttetésben, és ők koordinálják a munkát. Másrészt, egy újszülött intenzív osztályon komoly higiéniai szabályok vannak, így emiatt sokszor még a szülőket sem engedik be. Ha igen, akkor is csak az anyát. Fényképek viszont eljutnak hozzánk.
Honnan tudjátok, hogy mit éreznek a koraszülött babák szülei?
Emi: A mi életünkhöz egy időben hozzátartozott a sok elengedés. Sokat tudtunk erősödni és fejlődni, ez hatott a személyiségünkre is. Megtartani, elengedni, változni. Rájöttünk, hogy sok-sok változásra lettünk képesek ezáltal. Kaptunk sok plusz érzelmet, megerősítést, sőt megtapasztaltuk, hogy az érzelmi intelligenciánkat is fejlesztette. Nyitottabbak lettünk a különböző típusú emberek befogadására.
Feri: Könnyebben átérezzük mások helyzetét, és azt, hogy éppen min mehetnek keresztül. Épp ezért képesek vagyunk az érzelmeinket belevinni a ruhákba. Ezen felül, alkalmazkodóbbak is lettünk.
Hogyan hatott a házasságotokra az, hogy Feri elkezdett varrni?
Feri: Tiszteletet alakított ki bennem. Eddig azt láttam, hogy Emi eltűnt a varrógéppel és kijött a cuki ruhákkal, de azt a munkát, ami emögött van, nem láttam.
Emi: Ahogy most értelmezem a szeretetet, köszönő viszonyban sincs a régi gondolkodásmódommal. Az ember az élete során átmegy tanításokon, melyek megváltoztatják. Saját magát is máshogy kezdi el szeretni, ezáltal a másikat is. Kevesebb megerősítés kell kintről, ezáltal többet is tudsz adni.
Feri, összességében mit tanít neked a varrás?
Feri: Ez azért nehéz kérdés, mert folyamatosan tanulok. Jó érzést ad, mert ezt az időt saját magamra fordíthatom, ráadásul eredménye is van, mert másokon tudok segíteni. A tisztelet és a felelősség is átértékelődött bennem. Összességében mondhatom, hogy élményt jelent számomra.
Emi és Feri: Szerintünk fontos lenne, hogy mindenki meg tudja találni azt, amiben a leginkább ki tud teljesedni. Igazából mindegy, hogy milyen önkéntes munkát választunk, a lényeg, hogy azt képesek legyünk áramoltatni. Az önkéntesség sajnos még nem terjedt el széles körben Magyarországon, fejlettebb országokban ez egy teljesen természetes dolog. Egy önkéntes ember olyan tevékenységet végez, akinek a munkálkodása hozzáadott értékként jelenik meg egy fogadó életében, tehát saját akaratból működik és ezáltal mások javát szolgálja, aminek nem célja az anyagi ellenszolgáltatás. Segít környezetünk és közösségünk jobbá tételéhez.
Az a tapasztalatunk, hogy a média és a közösségi felületek sokat torzítanak az önkéntesség fogalmán, sőt, az önmagunkról kialakított képen is. Érkezett már olyan kérdés is felénk, hogy önkéntesként mennyit kapunk egy póló megvarrásáért…. ezt tényleg nem tudjuk értelmezni. Azt is észrevettük, hogy az egymásra való (hátsó szándék nélkül) odafigyelésre nagy szükség lenne napjainkban. Jó lenne egy olyan világban élni, amiben mindenki számára egyértelmű az önkéntesség fontossága és annak gyakorlása, hiszen örömforrás van benne. Ezért arra biztatunk mindenkit, hogy próbálja ki.
Interjút készítette: Somhegyi Dóri