Amikor eldöntöttük, hogy egy sorozatot indítunk olyan sportolókról, akik ragaszkodnak sportágukhoz és a „kiöregedés” után is edzőként tovább dolgoznak, úgy gondoltam ez a nekem való terep, mivel saját tapasztalatom van a versenysportban és az edzői munkában egyaránt.

Első interjúalanyom a témában Őze Beáta a Fradi kézilabda serdülő-, junior- és ifi-válogatott egyik reménysége volt, játszott Olaszországban és kiemelkedő NBI/B-s csapatokban. Nem hagyta abba a kézilabdát, miután megvált a profi-léttől. A sport mellett több diplomát szerzett (testnevelő tanár, olasz tanár, rekreáció szakos edző, felsőfokú edzői végzettség), és ugyan szerinte nem tudatosan, de mégis pedagógussá vált. Napjainkban hihetetlen energiákat mozgat meg a Fradi élsportjában és a Pénzügyőr kézilabda csapatainál NBI/B szintjén.

Bea olyan gondolatokkal gazdagított a beszélgetésünk során, amelyek eszembe sem jutottak volna azelőtt. Meglepődve tapasztaltam azt is, hogy nincsenek szabályok arra vonatkozóan, hogy ki és miért választja ezt a pályát. A legfontosabb az, hogy belső indíttatásból történjen a választás, hiszen ez egy hivatás, a buktatóival, élményeivel és mindennapi vívódásaival együtt. Következzen akkor az interjú:

Ki vagy te?

Őze Beáta vagyok, pedagógus.

Pedagógus? Nem edző?

Nem, elsősorban pedagógus! A lényeg számomra az, hogy minél több egészséges embert neveljünk, és hogy önmagukhoz képest kihozzuk belőlük a maximumot! Mert nem az a lényeg, hogy sportolókat neveljünk, hanem inkább olyan embereket, akik a társadalom boldog személyiségei lesznek.

Mikor és miért pont a kézilabdát választottad?

Nem volt más választásom. Oda vittek le edzésre, ahova a nővéremet, és innentől sodródtam az árral…. ugyanakkor örültem, hogy ez a sport van az életemben. Egyébként nem voltam ügyes…

Nem voltál ügyes?

Nem. Teljesen átlagos képességű gyerek voltam. Végtelen szorgalommal, kitartással, és alázattal. De ahogy egyre több sikerélmény ért, újabb és újabb bizonyítási vágy vitt tovább a sportban.

Szerinted mire tanított Téged a kézilabda?

Fegyelemre, eltökéltségre, beilleszkedésre, alázatra.

Miért egy csapatsport trenírozása mellett tetted le a voksod?

Én mindig azt láttam, hogy az egyéni sportoló ugyan egyedül áll a dobogón, de mégis magányos. A csapat együtt adja át egymásnak az energiát és a boldogságot, így a személyiségük is jobban fejlődik a közösség által.

Edzőként mi a fontosabb a nevelés vagy a sport?

Mindenképpen a nevelés. Főleg, amikor látom, hogy itt van jó helyen, és ez kell ahhoz, hogy valaki ne csússzon szét főleg kamaszkorban.

Van idő erre a nevelésre az állandó rohanás közepette?

Erre mindig figyelni kell, és időt kell szánni. A nagyoknál, az ifjúsági korosztálynál ez jobban megoldható. A kicsiknél, a család mindig meghatározóbb. Együtt kell élni, lélegezni a csapattal ahhoz, hogy elfogadják, amit kérünk és elvárunk tőlük. Észre kell vennünk, amikor baj van. Észre kell vennünk, amikor a gyerek arcán látszik, hogy egyedül van és segítségre van szüksége. Igen…. egy rohanó, változó világban élünk, de ha elvárok valamit, azt csak úgy tehetem, ha észreveszem a rezdüléseiket is.

Ha ennyire fontosak a gyerekek, miért nem akartál soha iskolában testnevelést tanítani?

Mert ide, az edzésekre nem kényszerből jönnek a gyerekek. Azért vannak itt, mert ez érdekli őket és ezért tenni akarnak. És nekem is megvan a lehetőségem, hogy nem kell, hogy mindenáron tanítsam azokat, akik nem idevalók, még akkor sem, ha ez nem igazán pedagógus megállapítás. Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan az a területe, amelyben sikeres lehet, és az nem kell, hogy a kézilabda legyen.

Szerinted van egészséges gyerek sport nélkül?

Az egészséges gyerek mozog, tehát mozgás nélkül nincs egészséges gyerek. Nem látom, hogyan lehetne mozgás nélkül egészséges.

Állandó dilemma a szülőknek a tanulás. Szerinted feláldozhatja egy gyerek a tanulást a sportért?

Nem!!!! Kell, hogy mindig legyen másik út. Gond, ha egy sérülés megtöri, és nincs más, amiben jól érezheti magát egy gyerek.

Változott valami a kézilabdázásban ahhoz képest, ahogy te nevelkedtél?

Igen. Úgy gondolom, hogy jelenleg inkább zsoldosokat nevelünk. Megváltozott a kiválasztás (számít a súly, a brutalitás, a gyorsaság), egyre több olyan tudományos kiválasztó módszert használnak, amely által kiszűrik a játékosokat (inkább zsoldosokat), ami helytelen véleményem szerint, hiszen teljesítménykényszeren alapul.  Ez már nem a hűségről és a játék szeretetéről szól. Régebben sokkal jobban előtérben volt a hűség és az összetartás. A motiváció iránya is átformálódott. A mostani profi sport sajnos elcsúszott az anyagiasság felé. De nem is ez a baj, hogy ez így van, hiszen ebből élnek a sportolók. A baj inkább az, hogy mindezt mennyiért teszik.

A Testnevelő tanári szak választás az életedben tudatos döntés volt?

Nem….. én igazából sosem akartam gyerekekkel foglalkozni. Nem vonzott 18 évesen ez a dolog, azt sem tudtam, mi akarok lenni. Az élet hozta úgy, hogy az ELTE-re jelentkeztem, tehát ebben a választásban biztos, hogy a sportmúltam dominált inkább.

Miért szakítottál a profiléttel?

Papírforma szerint akkor lett elegem a versenyzésből, amikor kijutottunk a Brazíliában rendezett Junior VB-re, majd jött egy levél a szövetségtől, hogy sajnos nincs pénz a kiutazásra. Ez mindenképpen meghatározó volt, de… amikor a gimnázium után, csak edzésből állt az életem, rájöttem arra, hogy senkit nem érdekel, hogy mi van velem. Ha nem ment úgy játék, ahogy kellett volna, senki nem kérdezte meg, hogy mi a baj. Senkit nem érdekelt, hogy hogyan élem meg a kudarcaimat, senki nem mondta el, hogy miért nem kerülhettem pályára, hiszen ugyanúgy napi 5 órákat edzettem, mint a többiek. Senki sem foglalkozott azzal, hogy ha ennek vége lesz, mi lesz velem? Nem tanulhattam, nem kirándulhattam, nem mehettem az osztályommal, és még sorolhatnám. Akkor jöttem rá, hogy csakis én tehetek azért, hogy a dolgok változzanak. Ez elvitt abba az irányba, hogy nekem kell tennem magamért, így elmentem Olaszországba játszani. És itt jöttem rá arra, hogy semmihez sem értek a kézilabdán kívül, és sokakkal ellentétben ez nem lehangolt, hanem arra ösztönzött, hogy lépjek a saját érdekemben. Egy év külföldön töltött profi játék után hazajöttem, és tanulni kezdtem. Tovább játszottam, de akkor már nem konkrét fizetésért.

Gondot okozott vagy nehéz volt feldolgozni azt, hogy Olaszországot követően szakítottál a profi sportolással? Bántál meg valamit?

Nem volt gond, valószínűleg a személyiségem nem fogadta el, hogy belenyugodjak, hogy abból áll az életem, hogy napi átlag 4 órában dirigáljanak nekem és ennyi az életem?

….de nincs hiányérzetem. Azt bántam meg, hogy még itthon a kézilabda mellett nem tanulhattam, mert akkor lehet, hogy másképp alakul az életem. Hirtelen egy olyan világban találtam magam, ahol nem én voltam a fontos, hanem az eredmény. 3 évet csak edzettem…ha mellette szerezhettem volna bármilyen végzettséget, valószínű elfogadtam volna a feltételeket. Ha valaki elmondta volna a 3 év alatt, hogy mennyi idő még az egy fiatalnak, hogy profi csapatba kerülhessen …..akkor lehet, hogy más lett volna. Folyamatosan áldozatot kellett hoznom. Senkit nem hibáztatok, mert a sport erről szól…. de ez késztetett arra, hogy döntsek.

Nem érzed ellentmondásnak, hogy Te ugyanezt várod el a tanítványaidtól?

Én nem teszem a tanítványaimra ezt a terhet, sokkal inkább a szülők teszik ezt már kiskorban a gyerekekre. A nagyoknál (ifik), akikkel dolgozom, már tudatosult, hogy miért játsszák ezt a játékot. Nálam nem fordulhat elő, hogy nem engedem el kirándulni vagy szalagavatóra őket, mert a kézilabda fontosabb……azért játszanak, mert szeretik! A Pénzügyőrnél az NBI/B ifi csapattal dolgozom, amit nagyon szeretek, ők már inkább csak “szerelemből” játszanak.

Nem okoz számodra gondot, hogy nem csak profi szinten játszó csapatnál dolgozol a nagyokkal?

Nem. Sokkal egészségesebbnek tartom, mert még vannak céljaik ebben a sportágban (mint például fejlődni, pótolni a hiányosságokat) és ez nem a fizetésért történik. Nem a megszállott edző kategória vagyok, aki felrobban a pálya mellett. Igen, lehetnek hibák, de az az én dolgom, hogy ezeken javítsunk, együtt. Egy dolgot nem tűrök, ha abban a 60 percben nem tesz meg a sportoló mindent a becsületes helytállásért. A becsületes helytállás alatt azt értem, hogy a játékos a képességei szerinti legjobb teljesítményt nyújtsa ott és akkor, amikor kell. Ha nem megy a játék, akkor is szakadjon meg a többiekért és az eredmény érdekében. Mindig lehet jobb, de fontos, hogy becsülettel tudjunk a végén kezet fogni az ellenféllel.

Mire vagy a legbüszkébb az életedben?

Mindenre, amit elértem. A családomra, természetesen a gyerekeimre, még ha mindennap egy komoly harc velük, hiszen serdülők. A csapataimra, az eredményeimre, és mondhatnám, hogy a tanulmányaimra is, de az szükséges volt ahhoz, hogy most azt csinálhassam, amit szeretek.

Sikeres embernek tartod magad?

Igen, büszke vagyok arra, amit elértem, állandóan tanulok és a fejlődés határozza meg az életemet.

Van hitvallásod? Ha igen, akkor mi az?

Ezt nehéz így összefoglalni… Én úgy érzem, hogy egyre inkább nem az a fontos, hogy profikat neveljek ki, hanem hogy azok a gyerekek, akik tényleg szeretik a kézilabdát, élvezzék és szeressék a játékot. Számomra is sok kaput nyitott ki a sport, a játék, amely a későbbiekben irányt adott az életemnek. És ez nem a profi sportot jelenti, hanem azt, hogy örömet okozott.

Mindegyik naptáram elejére azt az idézetet írom fel, amit Dubecz tanár úrtól (Dubecz József a Testnevelési Egyetem edzéselméleti tanára volt) hallottam: „Az edző állandóan konfrontálódik saját magával is, hogy az etikai normába belefér-e az, amit a sportolóval csinál, természetesen az eredmény érdekében. Minden edző maga dönti el, hogy mi az az etikai norma, amit a játékosával tesz, egy jobb cél érdekében”. Mindig ez jut eszembe, amikor végiggondolom, hogy egy kényszerítő eszközt adott esetben megéri-e alkalmazni, hogy növeljem egy játékos teljesítményét, azon az áron, hogy a személyisége sérül. Ez utóbbi nem az én eszköztáramhoz tartozik, inkább elfogadom, hogy egy kollégám keményebb eszközökkel többet hoz ki a sportolóiból.

Ha visszagondolsz a sportpályafutásodra, hogy értékeled ilyen távlatból?

Én szerencsésnek érzem magam. Az a véleményem, hogy életem során minden gond egy újabb megoldás felé vezetett.

Ha újra kezdenéd, más sportot választanál?

Talán sífutó lennék. Azért, mert az a legegészségesebb sport, legalábbis így tanították a főiskolán. Csend és a természet ölel körbe, de gondolom, ez a nyugodt személyiségemből is ered. Tudom, ez most viccesen hangzik, és te is nevetsz, de én az az ember vagyok, aki „elvan” a gondolataival. Nyugalomra vágyom, és a természetre. Szükségem van “énidőre”. A sportnak az a lényege, hogy flow élményünk legyen közben… ezért húzod fel a cipődet minden kézilabda edzésen.

Szerinted ha van flow (felszabadultság érzése, a tökéletesség élménye), mindenki megszerethet bármilyen sportot?

Szerintem nem. Amikor elkezdtem edzősködni, azt hittem, hogy mindenki imádni fogja a kézilabdát. De nem! Van olyan, aki alkalmatlan az összetettsége, fizikai képessége miatt az adott sportágra.

A szakmámban fontos az őszinteség. Ezzel megadom a lehetőséget egy gyereknek arra, hogy egy másik sportágban sokkal eredményesebb legyen. Általában a szülők erőltetik a gyerekekre a sportágat, ezt látom. A gyerekekkel szemben talán könnyebb ez….. ők érzik, ha nincsenek jó helyen.

Hogyan élnéd meg, ha a Te gyerekeid más sportágat választanának?

Valószínű, hogy nehezen viselném….. még a játékosaimnál is nehezen viselem, hiszen akkor minek tett bele ennyi energiát az elmúlt években. Ez egy korhatár nélküli sportág. Nekem is csak az a bánatom, hogy most már nem tudok úgy és annyit mozogni amennyit akarok, amennyit régen tettem a flow érzéséért. Sajnos a rohanó élettempó és a sokféle tevékenység mellett le kellett mondanom erről.

 

Úgy éreztem ennél a válasznál, hogy ez egy jó zárszó lehet. Egy sportoló mindig sportoló marad. Ez egy létforma. Beának az a fontos, hogy hisz abban, amit csinál, és állandóan képzi magát, hogy jól csinálja azt, amit vállalt. Nem mellékesen, két gyermeke ugyancsak a kézilabdában látja a jövőt.

Az interjút követően beszélgettem szülőkkel és tanítványokkal. Megkérdeztem tőlük, hogy szerintük mi jellemzi legjobban Beát. Egy 10 és egy 16 éves tanítvány, majd egy 40 év körüli szülő ugyanazt mondta róla: „Tök jó fej!”

 

Interjút készítette: Balassa Rozi

---

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

---

Eddig készített interjúinkat itt találod:

A varrás, mint örömforrás

Jelet hagyni – Feet meet floors in Budapest

Utazom, hogy egyensúlyban legyek

Na de ki az a Gyuri?

Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

Az a bizonyos BMW-s interjú

Amikor fél éve elhatároztam, hogy a közeljövőben interjút szeretnék készíteni egy BMW-s vagy egy Audi-s autóvezetővel, akkor nem gondoltam még azt, hogy egy szép márciusi napon leülök egy kávé mellé bárkivel is beszélgetni ebben a témában. Egy volt mentoráltam jelezte felém, hogy hát ő pont most vásárolt egy BMW márkájú autót.

Hogy miért érdekel ez a téma? Mivel annyiszor találkozom a fenti két autómárkához tartozó vezetőkkel az utakon, hogy szívesen megkérdezném tőlük, vajon mi mozgatja őket a vezetői szokásaikban. Szeretnék a fejükbe látni, megérteni őket, látni a mozgatórugóikat és másként látni, láttatni őket vagy akár megcáfolni az előítéleteket velük kapcsolatban.

Zoli kiváló alany volt erre a beszélgetésre, amit ezúton is köszönök neki. Akkor íme az interjú bárdolatlanul és szókimondóan:

Ki vagy Te?

Darabos Zoltán vagyok, 28 éves, egy jólelkű, empatikus, egyenes személyiség, akiben meg lehet bízni, akire lehet támaszkodni, akár ha baj van, akár ha egyszerű segítség kell.

Mivel foglalkozol?

Vendéglátásban dolgozom, felszolgálóként kezdtem, azt tudom mondani, hogy végiglépkedtem a ranglétrán, jelenleg F&B menedzser vagyok egy szállodában. Egyébként voltam felszolgáló, főpincér, teremfőnök és supervisor is.

Miért jelentkeztél erre az interjúra? Szerinted miért kerestünk interjúalanyt?

Azért jelentkeztem, mert friss autótulajdonos vagyok, és akkor itt ki is mondanám a márkanevet, hogy egy BMW tulajdonos vagyok, és egyúttal szeretném megcáfolni a sztereotípiákat. Egyrészt remélem, hogy véleményemet érvekkel alá tudom támasztani, másrészt kíváncsi vagyok a kérdésekre.

Szerintem a rossz idő miatt is betudható, hogy pont most vált ez a téma érdekessé, hiszen mindenki egy kicsit feszültebb, frusztráltabb az utakon, ilyenkor mindenki autóba ül, és ilyenkor tényleg előjön, hogy a nagy autómárkák, illetve azok, akik ilyen autókkal járnak, egy kicsit „pofátlanabbak, bunkóbbak” az utakon, és kihasználják az autóik adottságait és bevágnak mások elé.

Milyen autód van?

Egy 3-as BMW, 320i, egy régebbi típus, E46-os, 2000-es évjárat, nem mai darab, de az utakon még mindig megállja a helyét.

Mi jut eszedbe a BMW márkáról?

Első körben a német gyártó cég. Nagyság és kényelem.

Miért ezt az autómárkát választottad?

Gyerekkori álmom volt, hogy legyen egy ilyen autóm, most sikerült ezt beteljesíteni. Viszont tudtam azt is, hogy nem engedhetek meg magamnak egy csúcs kategóriát, tehát nem a legújabbat fogom megvenni.

Honnan jön ez a gyerekkori álom?

Kiskoromban, amikor tévéztem és a matchboxokkal játszottam a barátaimmal, akkor mindig a BMW és a Mercedes autókkal játszottunk. Tetszett a formája, a típusa. Még egy extra szempont volt, hogy emellett jól is „menjen”.

Milyen érzéseket társítottál ehhez az autómárkához gyerekkorodban?

Gyerekkoromban, 6-7 évesen volt szerencsém igazi BMW-ben ülni. Akkor még az a megmagyarázhatatlan életérzés fogott meg, hogy jó benne lenni. Kényelmes, szép nagy autó, elektronikus. Fura volt látni a kijelzőt, átlagfogyasztás mérőt. Ezek akkor extra különlegességnek számítottak. A mai világban mindez már apróság, de akkor ezek fogtak meg.

Most, hogy van egy ilyen autód, milyen érzéseket tudsz megfogalmazni?

Mindenféleképpen jó érzés, mert egy álmom valósult meg. Úgy állok ehhez, hogy ez csak egy tárgy, így érzelmileg nem kötődöm hozzá, de mégis egy jó érzés társul hozzá a beteljesült álmom miatt.

Ami nagyon különbözik más autókhoz képest, hogy minden kézre esik. Elég messziről járok dolgozni, és tényleg a szabadság érzése járja át az embert: szól a zene, nincs senki az utakon, nem hallod a motor zúgását, csak a zene szól, teljesen ki tudsz kapcsolódni. Kényelemben vagy, pihensz, miközben munkába tartasz.

Akkor ez a birtoklás érzésével függ össze?

Egy kicsit igen. Ez a sajátom, ezt én teremtettem meg magamnak, de ez persze nem az önzőségre utal, mert bármikor kölcsönadom bárkinek.

Ezzel az autómárkával szeretnél valamit bizonyítani?

Nem. Semmiféle bizonyítási vágy nincs bennem. Lakótelepi gyerek vagyok. Amikor ott először „megjelentem” vele (nem én voltam az első, akinek lett a telepen), akkor összenevettünk a barátaimmal, hogy milyen jó, hogy mindannyiónk gyerekkori vágya szinte egyszerre teljesült, valósult meg.

Hogy érzed, felhatalmaz Téged bármire az autód?

Nem, ez csak egy autó. Egy tárgy. Használati eszköz.

Mennyire státuszszimbólum számodra ez az autó?

Bár vezetői pozícióban dolgozom, de nem emiatt tartanak vagy tartom magam vezetőnek. Lehetne bármilyen autóm, attól függetlenül ugyanúgy végezném a munkámat. Inkább nagy multicégeknél érzem ezt. Sokan azért vesznek nagy autót, főleg fekete és ezüst színben, mert ezzel pozícionálni szeretnék magukat kifelé. Az üzleti tárgyaláson domináns, ha valaki ilyen autóval jelenik meg. Kifelé azt mutatja, hogy tehetősség van, egy jó üzlet sülhet ki a dolgokból, miközben ez csak egy tárgy. Ha én megyek valahova, akkor az autót leteszem egy parkolóban, nem kérkedek vele. Kényelmi használati tárgynak tartom.

Szerinted egy átlag ember mit gondol egy BMW-s vezetőről?

Kétfelé, külső és belső képre szedném ezt a kérdést. Külső kép: egy nyakláncos, karkötős, kopasz,  borostás izomagy, aki ha kiszáll az autójából, szinte lerántja magáról az autót. Belső kép: egy pofátlan, bunkó, nagyzoló, nagyképű attitűddel rendelkező ember. Szerintem ezt gondolja egy átlagember.

Szerinted előítélet vagy valóság a kedvezőtlen vélemény? Mikor jöhetett szerinted ez a köztudatba?

Is-is. Előítélet, mert sok kollégám, amikor meghallotta, hogy ilyen autóm lesz, betett egy csoportba. Amit velem szemben azért máshogy kezelnek, de a kategória egyből megvolt. Megalapozott is, mert ahogy látjuk, sok ember él olyan eszközökkel (pl. bevágni a másik elé, kihangosító nélkül telefonálás stb.) a BMW-jével, ami által ez kialakult.

Leginkább a 2005-ös évek táján jött be szerintem a köztudatba, amikor már nem számított új autónak. Akkor nyugatról jöttek be az autók, és még fele áron hozzá lehetett jutni a 3-4 éves autókhoz. Valószínűleg onnantól a fedélzeti komputer és az extrák miatt sok olyan ember részesítette előnyben ezt a márkát, akik alapvetően is „másabb kaliberűek” voltak. Az autók zöme elsőkerékmeghajtású, míg a BMW hátsókerék meghajtású, ezért télen mindenki kicsit játszik vele. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem próbáltam ki, de szigorúan csak parkolóban. Ha kikapcsoljuk a kipörgés gátlót, akkor igenis jó érzés vele driftelni. Emlékszem, 2004-ben a kipörgésgátló kikapcsolása sok balesetet okozott az utakon…..gyorsultak és akkor történtek a bajok.

Neked milyen érzést vagy esetleg frusztrációt ad, hogy lehet, Téged is egy kalap alá vesznek velük?

Vicces érzések, mert azért vezettem már azelőtt egy jópár autót, főleg más márkákat. Én csak nevetek ezeken. Mivel több autót vezettem, ezért ebbe a hibába nem szeretnék beleesni, mint a nagy átlag. Azok, akik pofátlanul besorolnak, záróvonalon átmennek…. erre gondolok. Én nem tartom magam ilyen autósnak. Inkább úgy vagyok vele, hogy ez mindig sofőrfüggő, nem pedig autófüggő.  A tapasztalatom alapján, barátaim ugyanezen jellemzők alapján vezetnek, mint én. A nagy átlag ezzel visszaél. Ezért is van az, hogy minden ilyen autóst rangsorolnak, ha neki ilyen autója van, akkor biztosan bunkó, nem kedves és hasonlók.

Sok kollégámban megvolt az, hogy szúrkálódtak, mint például: „Mikor teszed ki a könyököd? Mikor leszel kopasz Te is? Hú, akkor most még jobban elkezdesz edzeni?”

Ezeket nap mint nap megkapom, sőt családtagoktól is. Nővérem a legjobb példa, aki a mai napig ezzel szívja a vérem: „Te is olyan leszel! Te sem használod az indexet!” De ezek inkább csak kóstolgatások, amik nem bántanak. Nevetek rajtuk, mert tudom, hogy én nem ilyen vagyok.

A Te autódban van index ?

Van. És használom is :-D. Legelőször ezt kaptam meg egy fényképen, hogy „ugye tudod, hogy mi ez a kar?” Igen, tudom és használom is.

Neked is gerincferdülésed van, ahogy beülsz a volán mögé (középre bedőlve vezetés)?

Tudomásom szerint nincsenek ilyen problémáim.

Van fukszod?

Van nyakláncom, de nem fuksz. Alkalmakra szoktam felvenni. Egy szolid, ballagásra kapott ezüstnyaklánc, amit a pólóm alatt hordok :-9. Tehát nem szoktam kitenni.

Testépítesz-e?

Igen, edzek, de nem az autó márkája miatt. A saját egészségem megőrzése érdekében. 12 évig fociztam, azt abba kellett hagynom. Emiatt kellett egy olyan sport, amit egyénileg is tudok végezni, mindamellett még az egészséges életvitel is meg tud maradni.

Van kihangosító az autódban?

Van. Használom is. Alapból a telefont ellenzem vezetés közben. A kihangosító alapfunkció az autómban, de azzal, hogy azt valaki nem használja, nagyon nem értek egyet. Bármely autó sofőrjénél látom, hogy a szájához teszi a telefont (nem a füléhez), szerintem ez balesetveszélyes, és a rendőrök helyében én erre jobban odafigyelnék. Betiltanám.

Milyen vezetőtípushoz tartozónak érzed magad?

Csendes, békés, nyugodt autóvezetőnek tartom magam. Nem minden körülmények között, de nem is vagyok hétvégi sofőr, aki 40-el megy. Azt mondanám, aki a forgalommal együtt tud haladni különösebb probléma nélkül.

Elvárod-e az utakon a közlekedőktől, hogy elsőbbséget adjanak bármiben?

Nem várom el, de érdekes módon megvan az emberekben a tekintély, a sztereotípia, a beidegződés. Nincs extrán feltuningolva az autóm, mégis akarva akaratlan előzékenyebbek az autómmal szemben. „Ha nem engedem be, úgyis megelőz.” – gondolják. Miközben nyugodt vezető vagyok, időben sorolok be, időben kiteszem az indexet. Nem várom el az előzékenységüket, mégis megkapom.

Neked fontos, hogy különbözz?

Saját magamról azt tartom, hogy egy meghatározó személyiség vagyok. Mindig is valamiért, valamiben kiríttam a többiektől. Ez mind a sportban, mind máshol megmutatkozott, mindig máshogy álltam az élethez.

A sportban csapatkapitány voltam, húztam a csapatot, felnéztek rám. Most a jelenlegi munkahelyemen vezető pozícióban dolgozom, valamilyen szinten itt is felnéznek rám, itt is megvan bennem ez az attitűd, mentalitás….. de ha autómárkát kellene nézni, akkor még mindig azt mondom, hogy ez tényleg csak egy kényelmi használati tárgy.

Szerinted mik azok a tulajdonságok, ami miatt felnéznek rád?

Empatikus vagyok és megbízható, mindennapi feladatom a bizalomépítés. Egyenes vagyok, konkrétumokra támaszkodok, gyakorlatias embernek tartom magam. Tehát mindent saját tapasztalataimból, illetve más tapasztalataiból tudok felépíteni.

A márkatulajdonságok és a Te tulajdonságaid szerinted hol tudnak találkozni?

Szerintem egyenesség, precizitás, pontosság, ezeken a pontokon látok összefüggést.

Szerinted változott a viselkedésed, mióta ezt az autómárkát vezeted?

Szerintem nem. Ezt jó lenne másoktól megkérdezni, de szerintem nem. Mindenkit hazavittem már a munkahelyemről egyszer, mert volt egy olyan bátor kijelentésem, ha egyszer lesz egy autóm, akkor mindenkit hazaviszek. Ez már a kollégák 90%-ánál teljesült. Szerintem ugyanaz az ember maradtam, aki azelőtt voltam.

Szerinted mit lehetne tenni azért, hogy az emberek véleménye megváltozzon?

Több ilyen interjút kellene készíteni minél több emberrel, mert én most egy más szintet képviselek.

Amit mindenkinek tudok tanácsolni, hogy egyszer üljön be egy ilyen autómárkába, és próbálja ki, vezesse. Én még autóválasztás előtt sok autóba ültem be, és most mondok neveket: Mazda, Opel, Honda, Merci. Viszont tényleg a kényelmi funkciók és az életérzés fogott meg ebben az autóban. Szerintem, ha mindenki egy kicsit átülne a másik oldalra, és 10-20 kilométeren keresztül vezetné a másik autóját, akkor megértené, hogy miért vannak ezek az érzések.

Tudatosan dolgozol az ellen, hogy ne is válj ilyenné?

Nem. Úgy érzem, hogy alapból más dolgok fontosak számomra.

Vannak olyan személyek az életedben, akik segítenek a kontroll tartásában?

Vannak.

Hallgatsz rájuk?

Többnyire igen. De makacs is tudok lenni.

Mit üzennél azoknak a BMW-seknek, akikkel egy kalap alá vett már mindenki?

Azt, hogy próbáljuk megszüntetni a sztereotípiát, és mindenki bizonyítsa be a másiknak, hogy olyan autós, mint a többi. Ugyanúgy képes használni az indexet, ugyanúgy be tud sorolni, használni a kihangosítót, hogy ezek az előítéletek megszűnjenek. Csak azért, mert egy ilyen autó van alattunk, – tény és való, hogy egy kicsit komolyabb, mind motorikusan, mind felszereltségben egy átlagos autóhoz képest –, de ne éljünk ezzel vissza. Lehet használni, de olyan helyeken, ahol az engedélyezett is: autópálya, különböző versenypályák, de ne az utcán, a városban tesztelgessük ezt.

Mit üzennél az átlag autóvezetőknek?

Remélem, hogy egy kicsit más szemlélettel állnak ehhez az autómárkához, és hogy nem mindenkiről fogják azt gondolni, hogy „bunkó BMW-s” . Lássanak a kormány mögé is, nem biztos, hogy mindenki kopasz-fukszos izomagy, hanem lehet, hogy egy normális ember ül mögötte, akinek pont egy ilyen autó volt a gyerekkori álma.

 

Most, hogy ismerem Zoli gondolkodását, érveit, érzéseit a BMW márkával kapcsolatban, egyből feltettem a kérdést magamnak:. Miért baj az, ha valakinek vannak céljai (vagy álmai) és azokat meg is valósítja? Zoli gondolkodása arra sarkall ezután, hogy tényleg a kormánykerék „mögé nézzek”, és ne törjek egyből pálcát mások felett. Szóval előítélet off.

Egy biztos, még nem végeztünk ezzel az interjúsorozattal, ugyanebben a témában újabb jelentkezőket várunk, hogy még jobban megismerhessük a másik oldal gondolkodását!

Zoli, mégegyszer köszönjük a gondolataidat! 

---

Az interjú célja bizonyos autómárkák vezetőitől  az autóvezetői attitűd megismerése. Az interjú hozzájárulhat a megértéshez, így az elfogadáshoz. Az interjúnak NEM célja a megkülönböztetés, vagy bárki személyiségi jogának megsértése. Az interjúnak NEM célja a fent említett autómárkákat gyártó cégek negatív megkülönböztetése. Továbbá NEM célja az interjúnak és nem is jogosít fel senkit arra, hogy negatív megnyilvánulást tanúsítson az interjúalany vagy a Pontblog irányába hozzászólások tekintetében.

 

Interjút készítette: Somhegyi Dóri

---

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

---

Eddig készített interjúinkat itt találod:

A varrás, mint örömforrás

Jelet hagyni – Feet meet floors in Budapest

Utazom, hogy egyensúlyban legyek

Na de ki az a Gyuri?

Egy egyszerű vidéki gyerek hitvallása

 

Interjú Albert Attilával

Amikor megkaptam azt a lehetőséget, hogy beszélgessek Attilával, vegyes érzések öntöttek el. A lehetőség úgy szólt, hogy „úgyis érezni fogod, miben különleges, mert nem megfogható az, amit csinál”. De akkor is……mit fogok kérdezni? Miért és miben lehet érdekes? Mivel soha nem találkoztunk, honnan kezdjem a beszélgetést és a végére hová érkezzek? Lehet-e közös témánk? Létrejöhet-e egyáltalán közös hang? Sok-sok kérdés kergetőzött a fejemben. És aztán eljött a pillanat. Egy kávézóban találkoztunk. Egy rendkívül nyitott tekintetű ember érkezett, bár testbeszédéből áradt az érdeklődés, mégis egy kicsit olyan érzésem volt, hogy most én is vizsgázom. Egy óránk volt, mert a határidőnaplója percre pontosan működik. Szóval ennyi időnk volt, hogy jó benyomást tegyünk egymásra, és hogy feltegyem a kérdést: 

 

Ki vagy te Albert Attila?

Ha nagyon egyszerűen kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy az az egyszerű vidéki fiúgyerek vagyok, akit minden reggel felkeltettek, aki kint a földeken dolgozott a család többi tagjával együtt. Mert amit megtermelsz, azt eszed. Ez a nevelés meghatározta az egész életemet, és nem bánom, hogy a gyerekkorom következetesen kemény volt.

Mivel foglalkozol?

Nem tudom ezt megfogni, hiszen van egy munkaköröm, amit én alakítok, és én osztom be az időmet. De nyilván ez nekem több. Azáltal, amit csinálok a mentoráltjaim képessé válnak használni azt, ami bennük van. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy képesek erre, és én csak segítséget, irányt adok nekik, de jó, hogy amikor véget ér az együttműködésünk, talán többek lesznek, és pozitív érzéseket és célt találnak általam.

Meg tudnád fogalmazni ezek tükrében, hogy pontosan mivel foglalkozol?

Egy biztosítótársaság kiemelt inkubátor-programjának vagyok a projektmenedzsere, lelke ha így fogalmazhatok. A program célja a vezetővé (menedzserré) válás elérése, mely egy kétlépcsős tehetséggondozás második állomása. Ez a munka tréningeket, csoportos és egyéni coaching beszélgetéseket is rejt magában. Az a képem ezekről a beszélgetésekről, hogy fejleszthetek általuk. A fejlesztéshez szükséges az, hogy legyen önismeret és legyen jövőkép, hisz ezek nélkül nem lehet elkezdeni a közös munkát. Az önismeret a jelen, a jövő az a kép, amit el akarunk érni, én pedig e kettő között lévő lépcsősort segítek megtenni másoknak.

Ezt a lépcsősort Te dolgozod ki vagy ez egy tanult folyamat átültetése?

Erre tök egyértelmű a válasz. Adott egy erdő és van egy macsétánk, amihez megkapom a célpontot. A cél tehát megvan, az út nincs, rám vár ennek az útnak a kialakítása. Én ebben mozgok otthonosan.

Tehát Te dolgozod ki?

Igen. Sok helyről inspirálódok, de azt szeretem, ha ez saját folyamat.

Mi történik, ha nem hat az az inspiráció amit átadsz? Milyen egy olyan emberrel leülni beszélgetni, aki nem, vagy nehezen motiválható?

Ez is egyfajta eredmény. Info arról, hogy az illető zárva van. Számomra a kommunikációnak óriási jelentősége van. Mindig annyit ér, amennyit a másik felfog belőle. Ha látom értelmét, akkor megpróbálom másképp átadni, úgy, hogy értse. Ha szándékosan süket maradt a füle, akkor nem fog érteni belőle semmit. Ez nem baj. Ilyenkor az adott folyamatot nyugodtan tudom lezárni.

Mennyire érzed egy-egy ilyen beszélgetés feleslegességét?

Sohasem felesleges. Kapok egy jelzést, amely előrevetíti a kapcsolatunkat. Könnyebb a viszonyulás és a közös nevezőre hozás a továbbiakban.

Hogy viseled a kudarcot egy ilyen esetben, ha ez kudarc egyáltalán?

Nem venném ezt kudarcnak. Nem kezelem külön a győzelmet és kudarcot, ez is egyfajta tapasztalat. Ha azt érzem, hogy megértette a partner, de tudatosan ellenáll, akkor én ebből a szituációból felállok és kilépek. A mérce egyszerű, ha én beletettem azt, amit tudok és ez a válasz, akkor nem én vagyok az embere. Ha úgy érzem, hogy tehetek még hozzá, akkor teszek.

Hány emberrel dolgozol együtt?

Kb. 70-80 megbízott partnerrel és egy állandó kollégával dolgozom szorosan együtt.

Szerinted folyamatosan tudod őket motiválni a munkád során?

Ez egy nehéz pálya. Amikor egy csoportot elindítok, az egy hosszabb folyamat. Ennek során esnek ki emberek. Úgy gondolkozom erről, hogy mindenkinek van esélye, de ha kiesik, az egy fontos hatás a benn maradókra nézve is. Ha kiesik, azért esik ki, mert nem megfelelően tette a dolgát, és aki a programban marad az megerősítést kap, hogy jól teszi a dolgát.  

Ez nem kegyetlenség azzal szemben, aki kiesik? Te hogyan éled meg a feléd irányuló negatív hatásokat?

Én úgy gondolom, hogy lehetőséget adok és ezzel bizalmat is. A másik fél eldöntheti, hogy szeretne-e élni ezzel. Ha én mondom, hogy ez nem működik, az általában egy tiszta helyzet. Két lehetőség van erre. Például ha nem teszi bele az energiát. Vállalkozói szférában ez azt jelenti, hogy adósságot halmoz, tehát veszteséget termel. Tehát nincs értelme folytatni, sokszor helyette kell meghozni a döntést. A másik ág például, amikor beleteszi az energiát és mégis eredménytelen. Ezekben az esetekben lehet, hogy rövid távon fájdalmas ha elválunk, de középtávon már megtérül, ha más pályát talál és ezáltal válik sikeressé, boldoggá. A tapasztalatom azt mutatja, hogy a kapcsolatom ezekkel az emberekkel nem romlik feltétlenül, sőt amikor helyükre kerülnek bennük a dolgok (hogy mi miért történt), kifejezetten jó kapcsolattá válhat. Hiszen nem a munkájukat vesztik el, csak más pályán folytatják tovább, mint üzletkötők. Persze volt olyan is, akivel az elválás óta nem tudunk egymásról.

Rohantál ide és tudom, hogy időre mész tovább. Ahhoz képest, hogy Te osztod be az idődet, kissé feszítettnek tűnik az életed. Jó ez neked?

Igen, én ezt szeretem. Jó úgy kelni, hogy pontosan tudom, hogy mikor és hova megyek, hiszen én terveztem így. Van egy egyszerű matekom és ez adja meg, hogy hány százalékosan élek.

Akkor elmondhatod magadról, hogy 100%-osan éled az életed?

Nem, szerintem ez most csak 80%. Én hiszek a saját hármas egységemben. Ez a munka, család és a hobbi hármasa. Nem szabadna, hogy az én egyensúlyom szempontjából bármelyik prioritást élvezzen. A munkának az a feladata, hogy megteremtse azokat a körülményeket, amelyekkel a másik kettő is működik. Fontos számomra, hogy ezen belül is építsek valamit. A család adja azokat az élményeket, amire vissza fogok emlékezni majd 15-20 év múlva, vagy épp az utolsó pillanataimban…. Ezekhez az élményekhez meg kell hagyni a teret. Ha a munka mellett köteleződsz el, akkor az élményektől veszed el a teret. A hobbi – esetemben a sportolás és a kerti munka – feladata pedig a regenerálódás. Ez arra való, hogy újra építsd magadat, hogy bírd a munkát és a további feladatokat otthon.

Mióta sportolsz?

16 éves koromig 1. osztályú szinten fociztam. Sajnos kiderült egy sportorvosi vizsgálat során, hogy olyan szívritmus zavarom van, amiért akkor nem vállaltak az edzők a felelősséget, hogy játszhassak. Így ért véget a sportkarrierem, de érdekes, hogy ez a változás egy nagyon fontos úton indított el.

A sport nagyon sokat jelentett nekem, de ami az igazi alapot jelenti, az a gyerekkorom. Tudtam, hogy a őseim úgy éltek, hogy reggel szó szerint a Nappal keltek és vele is nyugodtak le. Mindig volt cél. A tanulás felé fordultam, amikor már a sportban nem lehettem eredményes. Az egyetemi vizsgákra úgy tanultam, hogy 3 napot eltöltöttem valamivel és 2 napot tanultam. Ekkor éreztem úgy, hogy az a 3 nap feleslegesen telik. Ezek után úgy terveztem meg a heteimet, hogy annyi vizsgám legyen, hogy max. fél napom legyen, ami kiesik. Ez azért volt izgalmas, mert a teljesítményem ennek hatására emelkedni kezdett. Mindennek volt értelme. Az ötöd évet úgy végeztem az egyetemen, hogy ismételtem, mert nem akartam katona lenni. Ebben az időben volt olyan időszak, amikor harmadik nyelvet is elkezdtem tanulni, 3 bajnokságban vettem részt és 16 tárgyat vettem fel egyszerre, sőt emellett kezdtem el biztosításokkal is foglalkozni. Ezután Budapesten kezdtem el dolgozni, miközben nappali tagozatot végeztem Pécsett. Ez egy nagy határkeresés volt az életemben, amely a mai napig jellemez.

Ebben a tempóban a betegséged nem akadályozott?

Nem. Sajnos már 20-21 éves voltam mire kiderült, hogy ez a szívritmus zavar karbantartható, így semmiben sem akadályoz, de ekkor már sportkarrierről nem lehetett beszélni.

Aki ennyire tudatos, mint Te, hogyan élte meg ezt az „elfecsérelt” időt? Nem bántott ez?

Nem tehettem róla. Régen megtanultam már. Ez ugyan egy más történet, de aputól megkaptam a magam pofonját vagy seggre verését, és meg kellett tanulnom, hogy ha én voltam a hibás, ez nekem járt. Ha nem, akkor kezelnem kellett ezen a ponton saját magamnak. Így a lelkiismeretem irányított ebben. Ez a betegség velem született, nem tehettem róla. Egy percig sem bántott, mert amíg tehettem, mindent megtettem. Egy ponton vége lett, és az én lelkem tiszta volt. Emellett egy csomó élményben volt részem, kisfilmek a fejemben, tornák, érmek, amikor a döntő 11-est berúgom és a csapattársaim a nyakamba ugranak. Ezeket az élményeket senki nem tudja elvenni tőlem!

Ha téged így neveltek, Te hogyan neveled a gyerekeidet?

Vannak olyan dolgok, amikkel nem értek egyet. Például én a gyerekeimet nem fogom bántani. És nem csak fizikális értelemben. Tőlem a mentális bántás is messze áll, bár biztosan sikerült már ilyet tennem szándékomon kívül! Rettentő fontos számomra például az, hogy beszélgessünk egymással, ami nekem ritkán adatott meg.

Mi a fontosabb ezek tükrében az EQ vagy az IQ?

Azt gondolom, hogy az ember mindennap az érzelmei szempontjából néz tükörbe. Ilyen módon számolunk el önmagunkkal. Ugyanakkor tudom, hogy két ember érzelmi ütközése óriási interferenciát tud okozni. Ha én is érzelemből közelítek a másik felé és a másik fél is felém, ez mindkettőnknek csőlátást okoz, ezért nincs közös tér. Tehát igyekszem IQ-ból kezelni. Én kezdeményezek, egyből kezelem a dolgokat és már a következőt oldom meg.

Kaptál már visszajelzést, hogy mások milyennek látnak Téged ebben a tudatos magatartásban?

Igen. Érdekes, hogy egyik interjúztatásom alkalmával – aznap 7 interjúm volt egymás után, ami fizikális és mentális fittséget feltételez – úgy jöttek ki tőlem az emberek, hogy jól érezték magukat beszélgetés közben. Legalábbis egy ott dolgozó kolléga ez látta rajtuk. A kolléga ezt kérdezte Tőlem: „Hogy van az, hogy mosolyogva jönnek ki Tőled az emberek és Te sem vagy elfáradva?” Ennek az a nagyszerűsége, hogy teljesen különböző EQ-jú és mentális állapotú emberek jöttek ki így tőlem, és én sem fáradtam el, mert azt éreztem, hogy tudtam valamit adni a beszélgetés által nekik. Ezért szeretem csinálni.

A beszélgetések során mennyi a tanult, és mennyi az ösztönös rész?

Az fontos, hogy nincsenek előre elvárt válaszok, amikor felteszem a kérdéseket.  Ezért érzem jól magam a beszélgetésekben. 20%-ban használom a lexikális felkészültségemet, 30%-ban a tapasztalataimat, a többi ösztönből jön. Az ösztönös rész figyelemből és intuícióból tevődik össze.

A tárgyi tudás szerinted felesleges?

Fogalmazzuk úgy, hogy az értékek nem tanulhatóak, azok kialakulnak. Az értékrendje mindenkinek sajátos. Ez dönti el, hogy kivel mennyire tudok együtt rezonálni. Vannak óriási tudással rendelkező emberek, akiket tisztelek a tudásuk miatt, de pont nem érdekelnek emberként, mert az értékrendjük számomra nem megfelelő. Nyilván engem is ugyanígy megítélhetnek mások, és ez így rendjén is van. A kíváncsiság eredményezhet tudást, sőt tisztelet is.

Azzal tudok együtt működni, akit tisztelek. Elsősorban mint embert, aztán mint nőt/ férfit, az ebből adódó szerepeiket az életben. Csak ezeket követően gondolok valakire munkatársként. Ha az első három szinten nem adom meg a tiszteletet, akkor munkatársként nem kérhetek tőle semmit.

Akkor nem kategorizálsz sohasem? Nem különbözteted meg az embereket?

Alapvetően nem, mert nem tehet arról, hogy honnan jött, csak az számít, hogy hova érkezett. Nem szabad ilyen értelemben kategorizálni. Ebben az esetben, hogyan tudnád megmagyarázni napjaink divatszakmáit? És azt, hogy már bárki foglalkozhat ezekkel, még akkor is ha nem hiteles?

Az egyik dolog, amit nem szeretek, amikor egy ilyen ember szaknyelvvel dobálózik, hogy a hitelességét bizonyítsa. Vannak tanult coachok, akik egy tanult sorrenddel járnak el. És van például egy barát, aki sokkal többet fejleszt rajtad, mint az, aki tanulta, hogyan kéne ezt csinálni. Vannak, akik zsigerből érzik mit kell csinálniuk és ez működik. Kell, hogy működjön a kémia, mert alakítjuk egymást. Ha jönnek a kérdések és kialakul a rendszer, akkor működik. Ez ilyen egyszerű. Csak az számít, ki mit hoz ki abból a csomagból, amije van.

Így a beszélgetés végén, most, hogy fogalmaznád meg, ki vagy te?

Még mindig egy egyszerű, vidéki fiúgyerek vagyok. Aki arra törekszik, hogy mindenki számára érthető legyen az az érték, amit közvetíteni szeretnék, úgy, hogy közben nem akarom a világot megváltani.

Van egy mondás, valahogy így hangzik: „Az az igazán jó előadó, aki 3 percben is el tudja mondani az előadásának mondanivalóját.” Arra törekszem, hogy ilyenné váljak: egyszerűvé, érthetővé. A másik fontos dolog számomra a vidéki ember felfogása, miszerint: „A föld művelést, az állat ellátást igényel.”, azaz minden nap tenned kell azért, hogy élj és elérd a célod. A hétvége az ünnep, de mindennap tenned kell a dolgod.  Ez a neveltetés segít abban, hogy minden egyes nap tegyek a haladásomért. Fontos, hogy az időmet a lehető leghatékonyabban használjam ki, de én dönthessem el és választhassam ki minden esetben, hogy merre menjek tovább. Kell, hogy legyen jó opció.

Mi van ha az általad eltervezett lépcső leszakad?

Mindig van választás, ha kicsi is, de van. Ez egy érdekes, izgalmas történet…

 

Amikor visszahallgattam a beszélgetésünket, bekövetkezett az, amitől egy kicsit tartottam – hiszen fogalmam sem volt ki az az Albert Attila – „túl könnyen ment” az interjú. Valamit elronthattam. Pedig mindenki egy olyan alanyt szeretne első interjúra, mint Attila. Fesztelenül, nyugodtan beszélt önmagáról és a munkájáról. Nem kellett sok kérdés, csak apró gondolatok, és így összeállt egy izgalmas és egyértelmű élet története. Miért érdekes és megfoghatatlan a munkája? Mert gondolatokat teremt, problémát old meg, motivál, embereket koordinál, olyan értékeket erősít meg másokban, mint a család, a tradíció és a kölcsönös  tisztelet.

Nem sztár, nem híresség és mégis… egy ember a világból, aki felépítette önmagát, miközben nem vesztette el a hitét abban, hogy a kommunikáció hegyeket mozgat, a kapcsolatok erősítenek és a cselekedeteinknek van értelme. Pedig csak egy egyszerű vidéki gyereknek vallja magát.

Azt kérdezték tőlem, hogy miért olvasná el bárki is ezt az interjút, hiszen a magyar interjúk százai – tisztelet a kivételnek -, „sztárokról” szólnak. Hát egyszerű a válasz. Igaz, Attila nem sztár, hanem „csak” egy emberségben és őszinte kommunikációban hívő ember. Miért lehet ez érdekes mások számára? Mert ebben a hamis értékeket közvetítő és követő társadalomban, az egyre gyengülő értékrend közepette, stabilan hisz abban, amit csinál, így hiteles abban, amit képvisel. És ami az interjú legfontosabb üzenete számomra: Te, Én, Mi….. bármelyikünk lehetne Attila. Egyszerűbben: példakép. Mert Ő az. Csak rajtunk múlik.

 

 

Interjút készítette: Balassa Rozi

Interjú Boda Ritával

Tavaly nyáron a közösségi hálón szörfölgetve észrevettem egy számomra lelket-simogató, arcomra mosolyt csalogató képet. Egy ismerősöm Budapest utcáin  izgalmasabbnál-izgalmasabb térköveket fényképez le a lábfejével együtt. Annyira elkezdett érdekelni, hogy ezt miért teszi, hogy leültünk Ritával egy kávé mellé beszélgetni. Hát akkor csapjunk bele:

Miért térkő, fotó és lábfej? Mit láttál meg először?

Belső indíttatásból jövő, számomra is új, őszinte önkifejezési eszköz, amitől egyszerűen jól érzem magam, vidám leszek tőle, kikapcsol és feltölt. Nem tudom megmondani, miért a térkövek, a padlózatok fogták meg a figyelmemet először. Az indíttatás, hogy megörökítsem őket, egy belső megmagyarázhatatlan érzéssel indult. Az első padlómintát egy fagyizóban fedeztem fel, ahol már sokszor jártam, mégsem vettem észre.

Mi az a belső indíttatás, amiért csinálod?

Egy életciklus váltás következtében jöttem rá arra, hogy begubóztam. A munka után haza mentem, megszokott módon, rutinszerűen teltek a hétköznapok és a hétvégék. Valahol elvesztem ebben a monotonságban, amit persze többek között én hagytam, hogy kialakuljon. Tavaly nyáron, amikor éppen elért egy érzelmi mély állapot, fogtam magam és elindultam csak úgy bolyongani, sétálni a városba (ezt az ismerőseim, barátaim el sem hiszik). Ki akartam kapcsolni az agyam, nem akartam gondolkozni. Miközben sétáltam, az épületeket néztem kívülről…..később persze néhány kapun be is lestem. Kíváncsivá tett, hogy vajon milyen lehet belül, ha kívül ilyen megkapó.

Mondhatjuk azt, hogy pótcselekvésként indult útjára a fotózás?

Úgy gondolom, hogy nem. Persze a sétálás célja az volt, hogy kimozduljak, ne a kialakult helyzetemre koncentráljak és egy kicsit kiszakadjak a bezártságból. Szerintem a fotózás csak a séta hozzáadott értékeként jött létre. Ezek a séták, mindegy, hogy egyedül vagy baráti társasággal, de nyugalmat, pozitív érzéseket és nagyon sok vicces és emlékezetes pillanatot adnak. Az biztos, hogy lélektapaszként is szolgál.

Számítanak a formák, színek? Mi az, ami megfog egy térkövezetben?

Ez az egész egy belső érzésből indul ki, így nehéz megmagyarázni. A választás nem köthető stílushoz, színvilághoz, formákhoz. Lehet járólap, csempe, mozaik, festett térkő, bármi. Benézek (amennyiben van kis kukucskáló vagy ablak) vagy belépek a házba és az atmoszféra az, ami megfog. Feltölt az a hangulat, harmónia, amit meglátok benne. Mosolyra késztet, az egység érzetét juttatja eszembe. Nem az számít, hogy minél színesebb vagy csicsásabb legyen, hanem inkább a lépcsőház hangulatának egésze számít.

Kizárólag egyedül fotózol, vagy barátokkal?

Teljesen más egyedül elindulni vagy társasággal.  Ha van velem egy barát, akkor kialakul egy közös kis cinkosság, hisz nyitott kapukat nem igazán találunk, szóval marad a “Gyorsan, ott nyílik a kapu, oda pont most mennek be!”, futás akár át az út másik oldalára. Vagy várunk, esetleg újra próbálkozunk, hátha nem jól csukódott be a kapu. Nem tudom a rendőrség felvett-e már a radarjára :-).

Miért osztod meg a Facebookon ezeket a képeket?

Nemcsak a Facebookon, hanem az Instagramon is megtalálhatóak a képek, sőt az elején inkább csak oda tettem fel ezeket. Úgy gondoltam, hogy a belőlem kiváltott jó érzéseket talán mások felé is tudom így közvetíteni. Ha ez csak egy-két pillanat is, már megérte. Nem teszem fel mindegyik képet, nem az a lényeg, hogy ömlesszem kifelé (talán akkor nem is lenne annyira értékes), hanem hogy időről időre jöjjön akár egy mosoly vagy egy kis pozitív löket – és most nem magamra gondolok.

Persze lehet, hogy sokan járnak a városban nyitott szemmel és számukra nem meglepő, hogy milyen értékek vannak körülöttünk. Gondolom a nyitott szemmel járók, ezen az interjún most  elmosolyodnak és azt gondolják: ”Jaj, neked ez új?”, de biztosra veszem, vannak hozzám hasonlók, akik igazából fel se fogják, milyen értékek között mozgunk nap mint nap. Lehet mosolyogni, hogy én ezt csak 30 felett vettem észre :-).

Szerinted kialakult valami inspirációs hullám ezen keresztül?

Kezdetben megkaptam, hogy ne untassam ezekkel a képekkel a Facebookon az ismerőseimet :-). Ezzel úgy voltam, hogy akinek nem tetszik, majd tesz azért, hogy ne lássa.

Nem a lájkok számítanak, hanem az, amikor egy kollégád készít egy képet (remélem nem haragszik meg, hogy idézem): “A Múzeum utcában akadtam erre a gyöngyszemre pár hete, és gondoltam neked tetszeni fog… mármint a szív a földön, nem a lábam a földön, ” vagy egy másik példa külföldről, egy kollégám megosztott egy “lábas” képet azzal a kommenttel, hogy “Csak neked!”. Sőt, a kollégák egyszer részt vettek egy workshopon; hallom, hogy pittyeg a telefonom, ami jelezte, hogy érkezett egy kép. Amikor megnyitottam azt láttam, hogy három pár láb le van fotózva egy gyönyörű járólapon, ott ahol a workshop zajlik……hát ezt látva mosolyogtam, egyszerre járt át a boldogság és a hála érzése. Felbecsülhetetlen ezeknek az apró gesztusoknak az ereje.

Olyan is előfordult már velem a munkahelyemen, hogy a folyosón összetalálkoztam egy másik osztály kollégájával, aki megkérdezte, miért nem teszek fel mostanában képeket, mert hiányolja.

Elképzelhető ez alapján, hogy mozgalommá válhat ez a fajta önkifejezés?

Mozgalommá nem, de azt hiszem látják, hogy ebben örömömet lelem, ezt az őszinteséget szeretném másoknak is átadni.

Mit mondanál, mi az üzenete a Feet meet floors in Budapest-nek?

Az, hogy bár nem könnyű, mégis próbáljunk meg ne csak élni, hanem boldognak is lenni.

Szerintem ezek a felfedezések segítenek figyelni, fókuszálni, gondolkodni és jó érzéseket adnak, nekem legalábbis biztosan.

Azon kívül, hogy feltölt, kitölti-e valaminek helyét? Mert a harmónia csak pillanatnyi, de kitart-e a következő mozaikig?

Úgy gondolom, nem tölti ki más helyét. Az érzés nem pillanatnyi, persze az élet egyéb gondjai képesek a hangulatomat negatív irányba vinni, de a fotókra nézve eszembe jutnak a szituációk, ahogyan készültek, és ezek a gondolatok azonnal feltöltenek.

Szerinted hova tud ez kifutni?

Fogalmam sincs. Szeretném ezt sokáig megőrizni, és kincsként tekinteni rá. Örülök annak, ha a fotóimon keresztül, minél több ember meglátja a szépséget és az értéket. Számomra ez egy örömforrás, boldogsághormon, persze a csokoládéval azért vetekszik :-). 

Rita képei ezen a linken keresztül érhetők el: Feet meet floors in Budapest

Interjút készítette: Somhegyi Dóri