Forrás: Unsplash

Évek óta küszködök a futással. Egyszer belelkesülök, aztán hirtelen nincs kedvem kimenni, majd megint jön a stressz-futás, amikor összeérnek a dolgok és a futással ki is jönnek. Aztán megint leállok és jönnek a kifogások. Nincs már rá idő, hideg van, meleg van, nézd jönnek a felhők, fáj a bokám, nem jó a cipő, most mostam hajat és nem akarok még egyszer és még folytathatnám a sort.

Mindig tudok valami érvet felhozni, hogy miért nem.

Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, így mindig az eredményt nézem. Mennyit futottam, mennyi idő alatt. Barátnőm hatására lassan, de átjött az üzenet, hogy ez így nem fog működni. Ne teljesítményre fussak, hanem azért, mert jó. Először azt gondoltam, hogy marhaság, hogy a túróba élvezhetnék egy olyan dolgot, amibe majdnem mindig belehalok. Figyelni kell a légzésre, a tempóra és sok minden másra is. Közben a testemen a megereszkedett röcögők is nehézséget okoznak :-D. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen sokáig néztem más futókat, hogyan futnak. Vannak olyan mozgások, amitől tényleg egyből röhögő görcsöt kapok 😊.

Na……. szóval volt már egyedül futás foci pályán körbe, de ki a fenét érdekel, hogy körbe-körbe rohangálok egy salakos talajon? Ki az a hülye, aki még számolja is a köröket? Főleg úgy, hogy közben méterenként sajnálom magam…..hát ez minden volt számomra, csak nem motiváló. Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor intenzíven elkezdtem izzadni, már szerintem arra is feltettem a kérdőjelet, hogy ez mennyire normális? 😀

Aztán jött, hogy félmaratont futó barátnőmmel a kertvárosban futok, ami jó is volt egy ideig, de betonon körbe, ismerősökkel találkozva nem jó futni, mert mindig kérdeznek, és amikor azt látják, hogy

300 méter futás után már kollabálok, azt eléggé cikinek éltem meg :-D.

Bár itt mindenki fut a környéken, csak ők ezt szebben adják elő 😊.

Na szóval, most, hogy megcsapott a tavasz szele, megjött a vágy újra a futásra. Mivel tavaly lett egy vizsla kutyánk, ezért az erdőben többször megfordulunk. Barátnőm újra jelentkezett áldozatnak, hogy végignézze többkörös szenvedésemet az egészséges életmódra nevelésemmel kapcsolatban. Erdő-kutya-barátnő kombóval bevettük az erdőt. A környezet, a barátnőm sztorijai (mivel ő tud úgyis futni, hogy közben végig beszél hozzám és nem hal bele), a kutya figyelése – mintha valami varázslat lenne – valahogy elviszi a fókuszt a szenvedésemről. A nettó szenvedési időm így minimálissá törpül.

Csodák csodájára elértem „a futni jó” feelinget!!!!

A légzésemre még nem mindig tudok figyelni…….szerencse, hogy a barátnőm figyelmeztet erre 😊. Hogy mennyire érdekel a megtett kilométerek száma? Futás közben már nem, de a végén kíváncsiságképp igen. Hogy mit ad ez így?

A fókuszt a jelenre és önmagamra fordítani, és ezt tényleg lehet így élvezni.

Tehát megtapasztaltam, hogy a futás tényleg lehet jó is. Köszönöm a barátnőmnek, hogy az élményének részese lehetek 😊. Szerencsés vagyok 😊. Félmaratont futó barátnőm van 😊. Kutyám van 😊. Futok ki tudja hogyan és meddig :-D. Csatangolok :-D. Dóri vagyok 😊.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Esztétikus gimnasztika – A sport és művészet ötvözete

Kézilabda – A közös játék öröme

Somhegyi Dóri: Futóverseny, azaz élmény a köbön

Forrás: saját

Soha nem gondoltam volna, hogy két gyerek mellett egyszer helye lesz egy kutyának az életünkben. Szóval tavaly egy szép februári napon, közös döntésre megérkezett Lotti és mindent, de mindent a feje tetejére állított. Soha nem gondoltam volna – pedig sok éven keresztül állítottam -, hogy a mi lakásunkban ugyan nem lesz kutyaszőr, mert nem vagyok hajlandó az amúgy is non-stopnak tűnő takarítás mellett plusz erőt és időt áldozni erre.  Tavaly még tényleg nem gondoltam volna, hogy

képes leszek lemondani

a lakás tisztaságról alkotott miliőmről.

Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy rövid idő alatt elveszítek egy csatát: „Márpedig a mi vizslánk lesz az egyetlen, aki megtanulja, hogy a kanapé a családé és nem a kutyáé”. Nagyon rövid csata volt, és én végeztem a vesztes oldalon……ezt sem gondoltam volna, hiszen kitartó vagyok és következetes.

Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy családtagként tekintek majd egy állatra. Persze azt sem gondoltam volna, hogy szinte gyermekünkként fogjuk szeretni. Mert ezt a kutyát

nem lehet nem szeretni.

Azt sem gondoltam volna soha, hogy kutyával fogok aludni a kanapén. Sőt azt sem, hogy egy kutya is meg tudja mutatni a feltétlen szeretet és elfogadást…..bármilyen fura is. Ez a kutya akkor is szeret és elfogad, ha te a világ legrosszabb passzában vagy. Megnevettet, elfeledteti veled a világ össze búját-bánatát. Türelemre, tiszteletre, megértésre tanít.

Szóval soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az életemben egy kutya lesz a világ közepe. Soha de soha nem gondoltam volna azt sem, hogy a hűtőszekrényt kinyitva a vajban kutyaszőrt fogok találni és ezt viccesen elintézem azzal, hogy „na hoppá, újabb vendég a háznál” és viccesen kikanyarítom egy késsel, majd kidobom a szemétbe vigyorogva. Nem gondoltam volna azt sem soha, hogy nemcsak a zoknijaink, hanem mindenünk tiszta kutyaszőr lesz és ez már nem fogja elérni az ingerküszöbömet. Mert rájöttem, hogy ennél

sokkal, de sokkal fontosabb dolgok vannak az életben.

Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki teljesen átalakítja a lakásunkat lakberendezői képesítés nélkül 😀 – aki széttépi a függönyt, aki megrágja a lépcsőnket, a kanapénkat, az összes székünket, a talpbetétet, a konyharuhát és azt sem gondoltam volna soha, hogy egy kutya ennyire érdeklődhet az irodalom után….főleg Rejtő Jenőt kedveli :-D. Sőt….a fakorlátot is készre faragja, ha éppen olyan kedve van 😊. Azt sem gondoltam volna, hogy az autómban az anyósülésen szépen, szabályosan bekötve élvezni fogom, hogy egy kutya az útitársam. Tavaly azt sem gondoltam volna, sőt egyenesen kikértem volna magamnak, hogy egy állathoz beszéljek úgy, mint egy gyerekhez. Pedig igen 😊. A kutya a hűséges társ, aki csendben meghallgat. Ha sírsz, ha érzi, hogy fáj a fejed, odabújik és melegséget ad.

Nem kérdez, nem követelőzik, nincsenek elvárásai. Egyszerűen ott van.

A jelenben. Veled.

Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek egy ebnek, pedig ezt kell, hogy mondjam 😊. Hálás vagyok, vizslás vagyok, Dóri vagyok 😊.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Szegény ti…

Somhegyi Dóri: “Hallom, neveltek”

Somhegyi Dóri: Ember tervez, Lotti végez

Somhegyi Dóri: Soha nem gondoltam volna

Forrás: Pexels

Nem először kerülök olyan helyzetbe, hogy valakinek az írása arra inspirál, hogy tollat ragadjak. Rozi múltkori írását olvasva jutott eszembe egy két gondolat. Az első ami eszembe jutott, az a régen oly sokat hallott mondat volt, ami így hangzott „Bezzeg az én időmben!”. Sokszor hallottuk gyerekkorunkban, utáltuk is rendesen, mert gyerekfejjel nem értettük, miért mondanak nekünk ilyeneket a szüleink, amikor nem csinálunk semmi rosszat, csak egyszerűen éljük az életünket.

Szóval gyökeresen más lett a világ.

Most is más világot élnek a gyerekeink, unokáink, mint ahogy mi éltünk. Persze nekünk az volt a biztonság, hogy megadták a kereteket, így tudtunk mihez alkalmazkodni. Annyi információt vettünk fel a külvilágból, amennyit bírtunk. Hogy ez akkor a szüleinknek sok volt-e vagy sem, hogy lemaradtak-e vagy sem? A válasz: igen, de ezt nevezzük fejlődésnek!

A szüleink próbáltak valamit megmenteni a boldog békeidők erkölcsi normáiból és ezt próbálták átadni, hiszen ez így volt helyes. Mint ahogy mi is megpróbáljuk gyerekeinknek átadni azokat az örök érvényű értékeket, amelyek szebbé és jobbá teszik miszerintünk ezt a rohanó világot. 

Hogy vannak-e vadhajtások? Persze, hogy vannak! Régen volt cigi, pia, most meg van drog is. Lehet hibázni?

Igen, sőt talán kell is! Mi is hibáztunk nem keveset……. sokat!!

Mi is kaptunk rossz jegyet, követtünk el baklövéseket, voltunk padlón. Aztán egyedül vagy segítséggel, de felálltunk és elindultunk egy másik úton.

Azt gondolom, szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a mi gyerekeinknek mennyivel könnyebb, pedig nem. Gondoljuk csak végig, mi is lázadtunk, de mégis teljesen kiszámítható volt az életünk. Előre tervezhető volt, biztosak lehettünk abban, hogy bizonyos keretek között honnan hová tudunk eljutni. Voltak szabályok, amiket illett betartani, voltak az életünkben meghatározó személyek, akikkel azonosulni tudtunk,

akik ablakokat tártak ki, vagy éppen ajtókat zártak be. Akiknek fontosak voltunk, mert láttak bennünk valamit, egy szikrát vagy némi tehetséget.

És volt még egy nagyon fontos valami….. ott voltak a szüleink, akik példát mutattak!  Mint ahogy mi is ott vagyunk a saját személyes példánkkal a gyerekeink és unokáink előtt. Igen, talán a mai gyerekek szorongóbbak. Lehet, hogy nehezebben nőnek fel. Talán az is igaz, hogy néha keresik a kiskapukat, hogy ne kelljen még felnőni, ne kelljen még felelősséget vállalni, hogy lehessen csak úgy élni a világba. Igen, talán az én generációm sokkal hamarabb felnőtté vált, előbb álltunk meg a saját lábunkon, mert az egy olyan világ volt, most meg más van, nem jobb, nem rosszabb csak más. És hiszem azt is, hogy a mai fiatalok sem rosszabbak, mint mi voltunk, csak

egy rohanó világba születtek bele

és talán ehhez nekik és nekünk is most egy kicsit nehéz alkalmazkodni.

Viszont soha ne feledkezzünk meg arról sem, hogy elsősorban

rajtunk múlik milyen gyerekeket nevelünk!

Hogy milyen példát mutatunk…… ne hivatkozzunk arra, hogy nincs időnk, mert nem a gyerekünkkel eltöltött idő mennyisége, sokkal inkább a minősége számít.

Mert minden világ egy kicsit más, de a lényeg mindig ugyanaz marad, bármilyen időt éljünk is!

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

A varrás, mint örömforrás

Balassa Rozi: Felelősségvállalás nélküli élet

Imre Lili: Kasztrendszer….de miért?

Forrás: Unsplash

A türelem szerintem ostobaság. De Türelem kérlek, vitatkozz velem!!! Szeretném!!!!!

Tudjátok mi kell a türelemhez? Az, hogy elhidd az állandóság illúzióját, hogy lubickolj a „van még időm” tudatban.

Tudod mit Türelem? Itt van tőlem egy kihívás:

kapsz 10 napot, hogy élj!

Ekkor is türelmes tudsz maradni? Most biztosan csöndben gondolkodsz, hogy mit is kellene tenned a hátralevő időben? Tanult nyugalommal várod majd, hogy a sors eléd gördítse a lehetőségeidet? Vajon csendesen üldögélnél továbbra is az „így sem olyan rossz” felfogásodban, szomorú, szürke jelenedet tekintve? Vagy rajta kapnál minden maradék lehetőségen, hogy még egy picit boldog lehess?

Tudod mit?! Emeljük a tétet!…

A 10. nap végén kapsz még pont 3 percet.

3 percet, hogy elszámolj magaddal az utolsó 10 napodról. Kapsz egy tükröt is, ahol mindvégig a saját szemedbe kell nézned és  el kell, hogy mondjad, hogyan alakult életed utolsó 10 napja. Mert lehet, hogy ez a helyzet, bármily teátrálisan hangzik is.

Szerinted, mennyi időd van még hátra?

Biztosan így gondolod? Mert ha megállsz és beleéled magad a dologba, a kép rémisztővé válik.

Mostanra már kapisgálod? Vizsgáld meg, most mit gondolsz a türelemről! Tudsz-e továbbra is nyugton „ülni”, nézni, ahogy a legnagyobb ajándék, amit kaptál, tovatűnik? Továbbra is tudod-e nyugodt letargiával szemlélni szürke kis életed, társadalmilag jól megszerkesztett indokok mögé bújva? Továbbra is megrémülsz a gondolatoktól, melyek az arcodba vágják a szánalmas realitást, hogy

a változás kulcsa mindvégig a kezedben volt?

Látod is a problémát, és mégsem teszel semmit. Mert türelmes vagy. Mert türelmesnek kell lenni, még akkor is, ha látod a megoldásokat. Idomulnunk kell mások felfogási sebességéhez, és csöndben tűrni a lassúságukat, miközben elherdáljuk az időnket. A legnagyobb ajándékot, amit kaptunk, és amit adni tudunk, annak, akit arra érdemesnek találunk.

A keresztény kultúra egyik legnagyobb trükkje volt türelemre inteni a szerencsétlen sorsú embereket. Légy türelmes, éld a rád szabott életet, maradj nyugton, fizesd a tizedet, és ha meghaltál, akkor majd üdvözülsz. De ne öld meg magad, mert akkor elkárhozol! És a kör bezárult. A szerencsétlen tanulatlan, az akkori normák alapján szocializált, nehéz sorsú jobbágy röghöz kötve túrta egész életében a földet, csöndben várva a halált, és az ígért megváltást, attól a pokoltól, amit rá szabtak.

Az idő könyörtelenül halad, se nem jó, se nem rossz. Közömbös. Nem érdekli, hogy kihasználod-e, ami neked jutott. Végül mind ugyanott végezzük.

De nekem fontos az utolsó 3 perc.

A vallások a legnagyobb kárt azzal okozzák, hogy elhitetik, hogy a lelkünk halhatatlan, így az időnk végtelen vagy beláthatatlan. Az idő végtelen, de nem a miénk. A ránk szabott, élet nevű pillanat egyszeri és megismételhetetlen, de rettegő egónk nem hajlandó szembenézni ezzel a ténnyel. Egyszer csak megszűnünk létezni, újra csak anyag és energia leszünk, és ha szerencsénk lesz, nem kell elszámolnunk önmagunkkal, abban a bizonyos utolsó 3 percben. Ha nincs ekkora szerencsénk, akkor majd csak ott ülünk a „tükör” előtt, és

gyászoljuk mindazt, amit nem tettünk meg,

mert azt hittük, van még időnk, mert vártunk másokra, türelmesen.

Hát én ezt gondolom a türelemről. Félelmeink, ostobaságaink intenek minket türelemre, ami furcsa mód az erény fényében tetszeleg.

Én nem vagyok türelmes, és igyekszem mindent megtenni, hogy ne kelljen annak lennem. Nem akarok hinni a fülemben lévő suttogásnak! Inkább formálom a világomat, hogy egyszer azt mondhassam:

„Na ez fasza volt!”

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Egy házasság állomásai

Balassa Rozi: Egyik legfontosabb erényünk…

Csipak Szofi: Egyszerű a boldogság?

Forrás: Pexels

A 2017-es év-összefoglalóm elolvasása után úgy döntöttem, hogy a 2018-as évemet is megpróbálom összegezni. Sajnos azonban ez az év olyannyira a hullámvölgyek legmélyebbike volt számomra, hogy öt perc írás után elvesztettem a fonalat. Na, nem azért, mert nem tudtam összeszedni, hogy mi mindent „követett el ellenem” az óesztendő, hanem azért, mert a sok „merényletet” nem tudtam rendszerezni és sorrendbe tenni.

Úgy döntöttem tehát, hogy egy év végén megesett pár napos történettel szemléltetem, hogyan is éltem meg ezt az évet.

Az egész egy átmulatott éjszakával kezdődött, amikor is a céges karácsonyon a kelleténél kicsivel több pálinkát elfogyasztva kiengedtük a kollégákkal a fáradt gőzt. Mivel nekem ebből a légneműből jutott az évben éppen elég, sikeresen asztalon táncolós rockerre ittam magam, és vadul karaokéztam a Hűtlent és A kör című klasszikusokat.

Tetézvén a bajt „szerelmesre is ittam magam” és szemet vetettem, egy fiatal és csendes kollégámra, akit a közösségi hálón be is jelöltem. Persze még aznap éjjel visszaigazolta, hogy ismerjük egymást, így gyorsan le is döntöttünk pár felest (meg én sunyiban pár vodkanarancsot), hogy ezt megünnepeljük, majd az este végeztével a Főnökasszonyom zseniális tanácsára még írtam is neki egy rövid üzenetet.

Szegény Kolléganőm, miután a férjurát is összeszedte valahogyan az intézményből, nagy nehezen behajtogatott az autóba.

Aznap tehát nem maradtunk szomjasak, és amikor kiszálltam a lakásomnál az autóból kísérőimnek erős volt a gyanúja, hogy a magassarkúmban még egy hatalmas perecelés is befigyel majd, mire betipegek a tükörjégen. Azonban ezt szerencsére megúsztam.

Az igazi vesszőfutás másnap reggel kezdődött. Kibotorkáltam a fürdőszobámba, hogy enyhítsek a brutális kiszáradásomon. A tükörbe nézve még láthatóak voltak az éjjeli sminkem maradványai és a két hullámcsat is csüngött a rőzsére emlékeztető hajkoronámban.

Ekkor jött a felismerés, hogy valami nem stimmel…

ugyanis bokáig álltam a vízben. Először szegény kiskutyámra gyanakodtam, de aztán rájöttem, hogy ilyen mennyiségű vizeletet még ő sem képes kitermelni, így a probléma keresésére indultam.

Állapotomhoz képest hamar szembesültem is vele, hogy bizony ereszt a kazánom. Mit volt mit tenni, törülközőt ragadtam és felszárítottam valamennyire lakóteremet, a kazán alá pedig elhelyeztem egy jó nagy műanyag dobozt, a további áradást megelőzendő. Ezzel párhuzamosan a ruháimat, amik addig a földön tanyáztak (közte nyilván az előző esti szettemmel) bepakolgattam a mosógépbe, hogy egy centrifugálással és mosással még valaha hordhatóvá tegyem őket.

A napom innentől kezdve úgy telt, hogy rendszeresen ellenőriztem a műanyag doboz állapotát, meregettem a vizet, igyekeztem menteni a menthetőt és bíztam a jó szerencsében, hogy ez a történés nem ismétlődik meg. Közben pedig vadul kanalaztam magamba a rendelt húslevesemet és öntöttem magamba a hideg vizet, hogy a másnaposságomat kiheverjem.

Ekkor még nem voltam borúlátó, azt hiszem még dolgozott bennem az előző napi alkohol mennyiség, főleg, hogy a kazánom ekkor éppen, hogy csak csepergett.

Másnap hajnalban azonban

brutális vesegörcsökre ébredtem.

Gyanítom, hogy előző nap sikerült felfáznom, amikor a hideg vízben tapicskoltam papucs híján. Elindultam hát, hogy a mosdóban enyhítek a szenvedéseimen. Letettem a kicsi lúdtalpaimat a kőre és kellemetlen meglepetés ért, ugyanis megint víz borította a nappalimat.

Ekkor már elég nyűgös voltam, berontottam a fürdőbe és szomorúan tapasztaltam, hogy a hatalmasnak hitt műanyag doboz megtelt vízzel. Újabb pacsálás a hideg vízben, újabb szárítás, újabb centrifugálás, újabb mosás. Ezeket pánikszerű internetes keresés követte, hogy vajon két nappal karácsony előtt mégis ki az, aki megmenti az életemet, és valahogyan élhetővé teszi nekem a lakást, illetve meggyógyítja a kazánomat.

Mit ad isten, kolléganőm és férje felajánlották, hogy átugranak és meglesik az ördögi masinát, hátha tudnak segíteni… kezdetét vette a hadművelet. Áthidaló megoldásnak pedig úgy döntöttünk, hogy a leeresztő szelepre egy slagot teszünk, ami a vizet majd a csapba vezeti. Zseniális. Nem fogok többet elázni.

Csak nem találtunk megfelelő méretű slagot itthon. Így őrangyalaim autóba pattantak és hazamentek egy nagyobb átmérőjű gumicsőért. Visszaérkezvén újabb kellemetlen meglepetéssel szembesültünk. Nincs megfelelő méretű bilincs, amivel a slagot a csőre fogassuk… Már azért fogtuk a fejünket, de

optimizmusom még kitartott. Pislákolt, de kitartott.

A vizet végül elvezettük. Vásároltunk egyet, beszélgettünk, nevetgéltünk, ez a nap szuperül is telhetett volna, ha nem úgy indul, ahogyan.

Este épp a megérdemelt pihenésemhez készülődtem, miután sikerült nagyjából karácsonyra alkalmas állapotba hoznom a kecót, amikor is egy pukkanást hallottam a fürdő felől.

Legyőzve a rettegésemet látványtól, ami rám vár, benyitottam a fürdőbe. Az eldurrant flexibilis csőből kitörő víz ekkor olyan erővel lőtt pontosan arcon, hogy kissé megtántorodtam.

Utoljára a Tom & Jerry egyvelegben láttam hasonlót.

Becsaptam az ajtót magam mögött, hogy legalább az előszoba megússza ezt a sorcsapást, és a „Jézusom!”, „Úristen!”, „Mi a ****?” mondatokat felváltva üvöltve megiramodtam a fal felé, hogy elzárjam a bemenő vizet. Közben kissé megcsúsztam és a térdkalácsommal tompítottam a csempefalon, miközben az egyre forróbb víz totálisan eláztatott tetőtől talpig.

Ekkor feladtam. Telefonáltam az őrangyalaimnak, átöltöztem és épp akkor döntöttem le egy kupica pálinkát, amikor kolléganőm és férje megérkeztek hozzám. Ők elindultak flexibilis cső beszerző körútra, én pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy az egész házat felgyújtom, magamat pedig felkötöm az egyik tartógerendára.

A beszerző körút nem járt sikerrel, a környező lakói csoportokban még tettem egy kósza próbát, hogy hátha valakinek épp egy ilyen eleme van otthon elfekvőben. Lélekben pedig készültem, hogy ezt az éjszakát fűtés nélkül fogjuk abszolválni.

Aztán valamilyen csoda folytán háromnegyed tízkor kézhez kaptunk egy megfelelő méretű csövet, amit egyik őrangyalom felszerelt a helyére, így negyed tizenegy körül ők hazatértek a családjukhoz, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy nem fogok megfagyni. Bár a mosolyom ekkor már nemigen volt őszinte, csak azt vártam, hogy elhagyjam az objektumot, amilyen hamar csak lehet.

Ez volt az utolsó csepp a 2018-as poharamban.

Szóval így történt, hogy nem csak a saját karácsonyi készülődésem telt katasztrófaelhárítással, hanem egy öttagú családé is. Így alakult, hogy majd egy hónapig nem tudtam rendesen hajat mosni és fürdeni, mivel a kazán további javításokra szorult. Illetve így történt, hogy a Himnusz meghallgatása után csak annyit tudtam mondani:

„Végre vége ennek a retkes, rohadt, aljadék évnek…”

Így az én 2018-amnál mindenkinek sokkal szebb és boldogabb új évet kívánok! Főleg magamnak… 😊      

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Réka: Kinek mi a boldogság?

Csipak Szofi: Egyszerű a boldogság?

Somhegyi Dóri: Nem

Imre Lili: Búcsúlevél

Forrás: Unsplash

Ezzel a mondattal indítottak egy-ketten útnak Norvégiába egy jó pár héttel ezelőtt. A norvég kiruccanásunk célja az volt, hogy megcsodálhassuk az északi fényt.

Egyik pillanatról a másikra rövid nadrágból termo nadrágban találtuk magunkat az északi sarkkörön túl. Bármerre jártunk, megbámultak minket…. tudták, hogy turisták vagyunk.  De honnan is? Míg a norvégok havazásban, nulla fokban pulóverben, bokanadrágban és félcipőben járkáltak, addig mi nagykabátban, sálban, sapkában és kesztyűben jelentünk meg mindenhol.

Barangolásaink során utaztunk cable-car-al és utaztunk komppal is, ahol nevetve néztük végig, hogy egy csapatnyi fiatal focista kerget egy varjút a zárt fedélzeten 😊.

Csúszkáltunk hóban, láttunk gatyás-fürjeket (mi legalábbis így neveztük őket el), csodáltunk meg magas fjord hidakat. Sokszor álltunk meg az út szélén a tájat csodálva. Szerintem legalább százszor. Álltunk dugóban egy óra hosszát a fjord egyetlen autóútján, ahol még tájékoztatást is kaptunk, hogy miért állunk és mikor mehetünk tovább. Jártunk hegyekben és fjord alatti alagútban. Láttunk mohás tetejű kis faházakat.

Csodáltunk tájat fotelből nézve órákon át, hangtalanul merengve. Laktunk iglu házban, ahol az összes lámpát lekapcsolva, szinte gyermeki várakozással vártuk az északi fény megjelenését. Először pici zöld háttér, majd egyszer csak megérkezik a jelenség, amely ott táncolt a fejünk felett perceken át.

Ez a megmagyarázhatatlan csoda. Mert ez az.

Soha ennyit nem kémleltem az eget életemben, mint utunk során.

Jártunk Finnországban, ettünk rénszarvas giroszt és rénszarvas chipset. Vettünk finn és norvég kaparós sorsjegyeket, hátha. Álltunk meg autóúton hosszú percekre egy rénszarvas csorda miatt. A rénszarvasok nyugodtan nyalogatták valamilyen oknál fogva az autóutat 😊.

Ittunk gleccser vizet, készítettünk steak-et sörrel a hozzávalók hiánya miatt 😊. Vadásztunk alkoholra az alkoholkorlátozás hazájában 😊. Többször néztem hitetlenkedve, hogy a norvég gyerekek fagylaltot nyalnak a mínusz fokos hidegben.

Jártunk Polar Parkban medvéket, farkasokat, rénszarvasokat látva. Közlekedtünk nagy köveken, óriás sziklákon keresztül azért, hogy gleccser tavat csodáljunk.

Fjordonként értettük meg a változatos időjárás adta lehetőségeket.

Tapostunk mély sárban, keltünk át patakon, volt, hogy ropogott a mély hó a talpunk alatt. Késtünk le kompot a finn időeltolódás miatt 😊.

Volt halálfélelmem, ahol mohás gyökerekbe kapaszkodva, nagyon meredeken kellett felkapaszkodnunk egy turistaútvonalnak nevezett retteneten. Álltunk szikla szélén, ahonnan tisztán láttuk a Jeges-tengert. Laktunk dombon viking házban és laktunk fjord parton is. Jártunk Norvégia leglakottabb településén.

Megtapasztaltuk, hogy a norvég plázák és áruházak hidegek. Nem viccelek. Ott sem fűtenek, 15 foknál nincs több. Tehát ha valaki arra vágyik, hogy a hidegből valami remény folytán felengedjen, mondjon le róla.

Fotóztunk életérzéseket, hangulatokat. De a napjaim egyik fénypontja, azaz a legeslegjobb az a  

Römme Gröt életérzés volt.

Hogy mi is az a Römme Gröt? Egy norvég zabkása. Hosszú időre szimbiózisba kerültem vele 😊. Na szóval ez volt a mi norvég túránk összefoglalója 😊. Aki tudja, csinálja utánunk! Megéri! 🙂 

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Utazom, hogy egyensúlyban legyek

Somhegyi Dóri: Hygge

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Forrás: Unsplash

Pár napja a belvárosba járva az elegáns üzletek és irodaépületek között megbújva felfedeztem egy picike üzletet. Nem is üzlet volt, hanem egy apró műhely, ahol egy cipész szorgoskodott. Szívet melengető érzés volt bekukucskálni az üvegfelületen és figyelni a bent szorgoskodó szakembert. Manapság a cipők sarkalása, javítása, kiment a divatból. Nem azért, mert nem lenne rá igény, hanem valószínű azért, mert nincs rá szakember. Hiányzik a mester, vagy talán ha mégis van, akkor a néhány száz forintos javíttatásból nem futná a nagyon drága bérleti díjra és adókra.

Így aztán ha egy méregdrága cipő kilyukad, vagy megsérül, akkor megy a kukába. Sajnos így van ez a szolgáltatás más területein is.

Mi nem javíttatunk és nem cserélünk, hanem kidobjuk.

Az igazi kreatív szakember hiányát azonban a zsebünk bánja.

Nemrég a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen áldás is egy jó szakember. Történt ugyanis, hogy meghibásodott a  kombi cirkó készülékünk. Nagyon kellemetlen tud lenni így a fűtési szezon kezdetén, ha az embernek hideg lakásba kell megérkeznie, és ha zuhanyozni is csak hideg vízben tudsz. Nosza, megindult a szakember keresés, ismerősök ajánlásai alapján három szerelővel beszéltünk meg időpontot, hogy kijön és megnézi, mit tud tenni.

Az első szakember meg se nézte a készüléket, elmondta, hogy ő javítással nem foglalkozik, nekünk se érné meg anyagilag, mert azon az áron már új készüléket is vehetünk. Ő a cserét javasolja, ami persze tervezéssel, új engedélyek beszerzésével is jár. Ideális esetben egymillió forint….. igen!!!!!! egy millió forintból megoldható. Arra a kérdésre, hogy mikor kezdenék a munkát, fejét csóválva azt mondta, talán december végén hozzá tud látni, de ez sem biztos, mert nagyon sok munkája van. A gyomorgörcs ellenére mosolyogva kértünk egy árajánlatot. A másik vállalkozó ki se jött, nem is telefonált, egy nap szabadságunk bánta.  Aztán a jó sorsunk és egy nagyon kedves ismerősünk összehozott bennünket a  MESTERREL, aki türelmesen végighallgatta mi a probléma, majd szemrevételezte a beteg cirkót. Nem hókuszpókuszolt, nem sóhajtozott, nem csóválta a fejét. 

Pár perc vizsgálódás után azt mondta, hogy panelhibás, és hogy meg tudja javítani. Sőt egyéves garanciát is vállal a javítás után. Az ár a korábbi ajánlat tizedrésze volt. A mikor kérdésre – miután meglátta a lakásban szaladgáló gyereket – néhány napot mondott, elnézést kért, hogy nem azonnal, de nagyon sok munkája van. Az első látogatás után nem egészen egy hét telt el, amikor megjelent és kb. 40 perc múlva meleg volt a lakásban, a csapból is folyt a meleg víz. Összetakarított maga után, kedvesen kért egy kávét és azzal távozott, hogy jövő szeptemberben ő jelentkezik és az akkori tisztítás is benne van ebben az árban. És szerinte, ha minden évben kitisztíttatjuk a készüléket 10 évig biztosan működni fog.

Miután becsuktam mögötte az ajtót, azon gondolkodtam, hogy a gyermekkorom tele volt ilyen szakikkal. Mi nem cseréltük a készülékeket, hanem javíttattuk, hogy az akkori szerelők nem azt tanulták az iskolába, hogyan kell a számítógépes diagnosztikát használni, hanem a motor hangjából meg tudták állapítani mi a hiba….. és igen, nemcsak cserélni tudták az alkatrészeket, hanem javítani is. Jó, tudom, a technika fejlődik nincs is ezzel semmi baj, ez a fejlődés útja, ami óhatatlanul együtt jár a néha felesleges költekezéssel, pazarlással és a környezetszennyezéssel. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem mindmáig jó érzés látni egy suszter műhelyt és találkozni egy szakemberrel, aki javítani is tud, nemcsak cserélni.

Elgondolkodtam azon, hogy tényleg az a fejlődés útja, hogy a javítással rendbe hozható használati tárgyakat a szemétbe dobjuk? Arról nem beszélve, hogy mi van azzal a kisnyugdíjassal vagy többgyermekes családdal, akiknek nincs egy milliója arra, hogy cirkót cseréljen vagy minden szezonban 20-30 ezer forintért vásároljon cipőt, ruhát stb. A tonnaszámra kidobott “szemét” megöli a környezetünket és szép lassan a jövőnket is!

Felteszem a kérdést, tényleg ilyen pazarlóan kell élnünk???

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Nagymamának lenni

Somhegyi Dóri: Értékelünk?

Imre Lili: Minták

Forrás: Unsplash

Mit nekem Black Friday! Én a hálaadást követő napot másként értelmezem.

Úgy döntöttem, hogy megalakítom a sajátomat: az én saját, személyes, hamisíthatatlan black flyday napomat. Ezzel adok kedvezményt, azaz lehetőséget saját magamnak arra, hogy szárnyra kapjak. Ennek örömére tegnap azt csináltam, amit igazán szeretek. Tanultam, fejlődtem, tudást adtam át, beszélgettem, sétáltam az erdőben a kutyámmal, bejegyzést írtam, hosszú percekig ültem a kávémmal a kezemben a kanapén, olvastam. Szabadon használtam azt, amitől mindig szárnyra kapok. Minden embernek megvan az adottsága ahhoz, hogy bármikor képes legyen szárnyalni:

a legnehezebb és a legjobb pillanatokban is.

Van, aki belső szabadságként említi, van aki ihletnek, van aki alkotásnak, van aki felszabadultságnak, van aki flownak. Elvárások, belső gátak nélkül lenni úgy, hogy közben megnyugvás, kiteljesedés járja át a testedet. Amikor kikerekedsz önmagaddal szemben…. nekem ezt jelenti a szárnyalás.

Ez a nap volt az én szabad szárnyaló napom. Ez a nap lehet fekete, fehér, bármilyen szín a szivárványból….hiszen csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e még egy színt odatenni azért, hogy kiteljesedhessünk. Mert szárnyalni jó dolog, ezzel  ki is fehérítettem a feketét 😊 és nem utolsó sorban mindez nem került semmibe. Vagy mégis. De, a saját időmbe 😊. Úgy is mondhatnám, hogy ez a nap volt 

az én hálaadásom is önmagam és mások felé.

Te mikor szárnyaltál utoljára és hogyan?

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Mese egy királylányról

Somhegyi Dóri: Éppen akkor…

Somhegyi Dóri: 40

Forrás: Ulrich Faßbender

A lányom pár hónapja bekerült a junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatottba. Bár tartottam a válogatottságtól, hiszen nem sok információm volt róla, mégis öröm és büszkeség töltött el, hiszen egy óriási elismerést és lehetőséget kapott, hogy az álmait megvalósíthassa. De vajon mit is jelent a válogatottság? Nekem ezt jelenti:

Arra a megállapításra jutottam, hogy nemcsak az eredményed, tehetséged elismerése, hanem tinédzserként az emberi hozzáállásod elismerése is az adott helyzethez, konfliktushoz és annak megoldásához. Továbbá az edződ elismerése, hogy annak idején rátalált a személyiségednek és testi adottságaidnak megfelelő edzéstechnikára, koreográfiára, aki ránevelt a mélyebb minőségi munkára.

Válogatottság az, amikor minden egyes nap úgy kelsz fel, hogy a fáradtság és erős fizikai fájdalom ellenére is akarod. Amikor előbb mész be edzésre, hogy gyakorolj még, hiába jöttél el sírva előző nap az edzésről, hiába éktelenkednek a talpadon méretes vízhólyagok, hiába van tele a lábad véraláfutással és hiányzik a bőr mindkét térdedről,

hiszen ebben a sportban látod önmagad kiteljesedését.

Amikor már hálás leszel a kézsúlynak, hogy ott van a kezeden, hiszen tudod, a teljesítményedet növeli, így érted történik és nem ellened. Elköteleződést jelent amellett a sportág mellett, amihez a kitartásod vezetett.

Csak akkor a tiéd, ha kizárólag a saját álmaidat szeretnéd megvalósítani, és nem más álmait kergetni vagy megfelelni más elvárásainak. A válogatottság komoly belső önismereti munkát takar. A válogatottság szorgalom önmagaddal szemben, hogy mindig jobbá és nyitottabbá válj. Erős pszichés hadviselés önmagaddal, a csapattal és az edzőkkel szemben egyaránt. Itt minden egyes nap túl kell lépned önmagadon, hiszen az erőn felüli teherviselést csak alázattal lehet csinálni, máshogy nem működik. A válogatottság kemény szakmai együttműködés egy közös célhoz való eljutásban a tehetséggondozáson keresztül.  Megtiszteltetés, felelősség, csapatmunka.

A válogatottságban nemcsak a gyermeknek és az edzőknek, hanem a szülőknek is fontos szerep jut. A szülők összefogása, támogatása, közös kommunikációja nélkül ezen gyerekek nem juthatnának el oda, ahova szeretnének. A válogatottság képes kinyitni és elmélyíteni a szülő-gyermek kapcsolatát.

A szülők együttműködése és pozitív hozzáállása nélkül NINCS válogatottság!

A válogatottság képes az inspirációra, hiszen ettől tudják tovább lökni magukat a teljesítőképességük határán túlra. Ezek a gyerekek naponta dobnak be valamit, hogy miért lesznek képesek újra és újra megcsinálni a gyakorlatot 8 órányi edzés után is.

A válogatottság RANG.

Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol, hogyan gondolkodik ezzel kapcsolatban. Van, aki azt mondja, hogy elvettük a gyermekkorát, van aki azt mondja, hogy miért hagytuk, hogy tönkre tegye az életét, van aki azt mondja, hogy egy fizikális roncsot csinálunk belőle. Ezt gondolják azok, akik soha nem gondoltak még bele abba, hogy mit tennének akkor, ha a gyermekük szeretné megvalósítani az álmait úgy, hogy tehetsége is van hozzá.

A szülő álomfelelős….a saját gyermeke álmaiért, támogatásáért!

Kedves junior együttes kéziszer ritmikus gimnasztika válogatott! Büszkék vagyunk Rátok!!!, hiszen a válogatottság RANG. Annak a RANG-ja, hogy Magyarországot képviselhetitek úgy, hogy közben az álmaitokat valósíthatjátok meg! Mert a válogatottság magas szintű elismerés úgy, hogy közben álmaitok kikövezett útját járhatjátok!

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Nem karosszék

Somhegyi Dóri: Szövetség

Somhegyi Dóri: Éppen akkor…

Forrás: ovdmagadblog.hu

Gondolom mindenkinek volt olyan napja, amikor csak ez a mondat jutott az eszébe. De mi van akkor, amikor nap mint nap úgy gondoljuk, hogy kinézett minket magának a sors?

Nem tudom, hogy aki nem allergiás érti-e, de ez az ocsmány kór átlagosan 1-2 hónapot  biztosan elvesz az életünk, minden egyes évéből. Hát most úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt! „Nem, nem veszek be gyógyszert”! Hogyan? Hááááát úgy, hogy

felkészítem az elmémet a győzelemre.

Ezt a gondolatot egy nagyon híres celeb közösségi médiás bejegyzéséből tettem magamévá. Na, nekifutottam.

Mindennap mantrát mondtam……

éreztem, hogy velem van az erő!

És csodák-csodájára, a kellő időpontban ugyanúgy megfulladtam, mint eddig! „Ezt a baromságot!” És hányan hisznek ezeknek a cikkeknek….hát persze, hiszen ő a celeb!

Na ekkor ért el először a „Hogy az a” érzés, és ez még csak a kezdet volt. Az első át nem aludt éjszaka után, sikerült csendesen leesnem a lépcsőn éjszaka, hiszen nem kelthetem fel a családot azzal a kis gondolatfoszlánnyal, hogy a fulladás elkerülése végett bóklászva, félkómában elvétettem a lépcsők számát…. Tehát magamba fojtva a jajszót, keresgéltem az orrsprayt, amit persze  egy celeb tuti nem használ, hiszen módosíthatja a hangját….

A hajnali szürkületben tehát megkezdtem a hadműveletet: egy csendes spriccelés következtében gyengéden szemen lőttem magam, és hirtelen elgondolkodtam, hogy hol is van az orrom….. illetve tudok-e majd sminkelni reggel, vagy így, hogy kifolyt a szemem, már úgy sem segít rajtam a kozmetika? És ekkor megfogalmazódott bennem, hogy talán van még egy kis időm aludni. Igaz csak ülve, de ALUDNI! Kíváncsi vagyok a celebünk jól alszik-e 😊? És siker! 2 órás forgolódás után, belezuhantam az alvás gyönyörű tudatlanságába. Ekkor szólalt meg az ébresztő hangja! És megszállt újra a „Hogy az a” érzés…

Első gondolatom ezután, tehát a második 😊: kizárt, hogy kinyissam a szemem! És milyen csodálatos a megszokás, hogy tudom csukott szemmel is, mi merre van a lakásban! Kitámolyogtam a konyhába, közben kecsesen lerúgtam a jobb lábam kisujjáról a körmöt, leöntöttem magam kávéval, ami persze forró volt, és egyszerre éreztem azt, ahogy a torkomra tapadt orrspray ízével vegyülve undorító íze van a kávémnak….szóval egyszerűen felemelő volt. Ekkor már félhangosan mormoltam ugyanazt a mondatot…

Gondoltam éljünk a megszokásnak, tehát kedvesen felkeltettem gyermekeimet….. rám néztek, és a jeges rémület látszódott az arcukon. De jobb is volt így, mert amikor a tükörbe néztem, még boldog is lehettem, hiszen az arcuk alapján sokkal  rosszabbra számítottam.

Ó és ezt követően a fogmosás semmihez sem hasonlítható felemelő érzése 😊 következett, amely által nyitott szájjal legalább 2 perc levegőhöz jutva végre a fittség érzése szállt meg. Majd elgondolkodtam, hogy ha egész nap nyitott szájjal dolgoznék feltűnne-e valakinek? Vajon a nem alvás, a nyitott száj és a sántítás alapján milyen kategóriát képviselnék az erősebb nem szemében? Meglepő kérdés 😊. És nincs miért kérdés.

Egy igazi nő, mindig nő lesz.

Tehát ezek után felöltözve, kiperdültem serdülőim elé, feltéve a kérdést, jól nézek-e ki? Elnézőbb gyermekem halvány mosollyal, csak annyit mondott: „Hát neked ez is jól áll!” Keményebb  serdülőm felemelvén tekintetét, hozzátett jókedvemhez: „Ezt vedd le!” Éljen!!!! Hurrá!!!!! Az életemért küzdök és még szarul is nézek ki? Induljon a B-terv! Megbíztam kritikusabb gyermekem, hogy segítsen választani, és igen, ő megtalálta az igazit! Lehet, hogy azért, mert ő látott 😊. Hiszen nem ömlött könny mind a két szeméből felváltva vagy egyszerre. Majd félmosollyal odavetette: „Sminkeljelek is?” :-D.  

Még csak két óra telt el az ébrenlét állapotában és már utáltam az egész napot! Élén a celebbel, aki legyőzte vagy kamuzta a kórt, amely milliók életét teszi tönkre. Persze tudom, erre az egész hercehurcára csak egy kérdés létezik: Ki a hülye? Én!!!!! hogy csináltam magamnak egy: „….hogy az a napot!”

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Turbulencia a belvárosban

Somhegyi Dóri: Urban legend

Somhegyi Marci: A legérdekesebb dolgozat amit valaha írtam

Balassa Rozi: Kommunikációzás?

Somhegyi Dóri: Összeesküvés elmélet

Forrás: Unsplash

Elegem van.

Az érdekből,

az inkorrekt hozzáállásból,

a hazugságokból,

a megkerülésből,

abból, hogy az emberek nem vállalnak felelősséget semmiért.

Elegem van

abból, hogy egyre több személyiségzavaros ember gondolja úgy, hogy másokat manipulálhat.

Elegem van

abból, hogy fiatal emberek halnak meg értelmetlenül körülöttem.

Elegem van

a rosszindulatból, az áskálódásból,

a pocskondiázásból, a sértegetésből,

a bosszúból.

Elegem van

a családi problémákból, a karmából, a generációkon átívelő hozadékok pöckölgetéséből.

Elegem van

abból, hogy mindenki ugyanúgy, negatívan reagál egy jó hírre, ahelyett, hogy osztoznának más örömében.

Elegem van

azokból, akik másokat falhoz állítanak a saját hibájuk fel nem vállalása miatt.

Elegem van

az előítélettel élő emberekből,

az energiavámpírokból.

Elegem van

hogy kiírtódott az életünkből a törődés. Nem figyelünk, nem kérdezünk, csak saját magunkat toljuk előre.

Elegem van

a szemlesütögetésből, hiszen a rendszer erre nevel.

Elegem van

hogy mások azt hiszik, mindent elbírok.

Elegem van!

Hiszem, hogy nem vagyok egyedül. Hiszek a korrektségben. Hiszek még az őszinte kapcsolatokban, abban, hogy a másik szemébe nézve bármit meg lehet beszélni. Tudom, hogy számíthatnak rám az emberek. Hiszek abban, hogy a pozitív hozzáállás és a nevetés hozzáadott érték nemcsak nekem, hanem a környezetemnek is.

Hiszek a törődés, az odafigyelés erejében.

A legvégsőkig hiszek abban, hogy adni jó! Bármi történjék is körülöttem…..

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Balassa Rozi: A hárítás művészete

Máramarosi Gréta: Szösszenetek, avagy így élünk mi

Forrás: Unsplash

Az elengedés fontos momentuma lett a Pontblog életének. Többen többször írtunk már ebben a témában, azonban nem gondoltuk volna azt, hogy a működésünkkel kapcsolatosan is majd egyszer meg kell ezt tennünk.

Lektorunkat, Évit elengedjük a nyár végével, mert tudjuk, hogy jó lesz neki, hiszen a saját útját szeretné járni. Amikor a Pontblog alapértékeit és működési elveit létrehoztuk, fontos pillére volt a minőségi munkánknak a kétszeres lektorálás megléte.

Évi a Pontblog megalapítása óta

stabil bástyánk

volt mind szakmai, mind emberi szempontból egyaránt. Sok-sok munkáját abban láthattátok, hogy logikailag nem volt bukfenc az írásainkban, továbbá abban, hogy nem akadtak a szövegeink, azaz végig tudtátok olvasni gördülékenyen a posztjainkat.

Évi a Pontblogos létünk során mindig erős tükröt tartott.

Határozott, konzekvens, higgadt és letisztult

személyisége sokat adott ahhoz, hogy a Pontblog oda juthasson, ahol most van.  Személy szerint elfogult vagyok vele kapcsolatban, hiszen évtizedes igaz, mély barátság köt hozzá, így számomra a kapcsolat nem szakad meg, csak a Pontblogos létünk….. mint egy mellékszál, mely eddig erősen fűződött, lassan elvékonyult majd elszakadt azért, hogy valami újba, valami másba fektethesse tehetségét.

Köszönjük Évi, hogy velünk voltál majdnem két évig, ezzel a Pontblog alapítói gárdájának tagjaként mindig itt leszel a szívünkben 😊.

A jövőben határozatlan ideig a Pontblog egyszeres lektorálással működik tovább, mivel nem találtuk meg még a megfelelő személyt erre a nagyon fontos posztra. Bízunk benne, hogy azért tudjuk tartani azt a színvonalat, ami miatt ennyien vagytok velünk most már lassan két éve!

Köszönjük 😊.

Forrás: Unsplash

Tíz év telt el azóta, hogy leérettségiztem és elballagtam a gimnáziumból. Imádtam mind a tizenkét évet, szerettem az osztályomat és a tanárainkat is. Mindig boldogan gondolok vissza arra az időszakra, mert életre szóló barátságokat kötöttem és rengeteg fantasztikus élménnyel gazdagodtam. Szerencsés helyzetben vagyok, mivel az osztályközösségünk kivételesen összetartó volt, sőt, azt gondolom, hogy ezt az egész évfolyamunkról elmondhattam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem voltak klikkek. Mindig is voltak és mindig is lesznek. De általánosságban elfogadtuk és szerettük egymást. Mindenkit a saját kis különc dolgaival együtt.

Mostanában azonban ez meglátásom szerint nem így megy. A tinédzserek tulajdonképpen mind ugyanúgy néznek ki. Ugyanaz a haj, cipő, kabát. Aki pedig nem így néz ki, ne adj’ Isten egyéniség, kilóg a tömegből, azt gyakran kiközösítik. Amikor én voltam tizenhat éves, semmire sem vágytam jobban mint, hogy

más legyek, ne legyek sablon.

Ugyanis akkor még az számított cikinek, ha tucat voltál.

Most kasztrendszer van. A csúcson vannak a menők. Divatosan öltözködnek, márkás holmikba. Hiperszuper telefonjuk van, amin pörgetik a Facebookot, az Instagramot és a Twittert. Az ő véleményük számít, ha te nem vagy olyan, mint ők, akkor a te véleményed nem számít. Joguk van megalázni másokat, ciki fotókat készíteni a társaikról, aztán feldobni Snapchat-re. Ők az iskolarendszer koronázatlan kiskirályai és kiskirálynői. Legalábbis így viselkednek, és ezt éreztetik a társaikkal.

Aki az ő kasztjuk alá kerül – például „a nyomik, az ellenállók, a művészek, a számkivetettek” (akik igazából sehova sem tartoznak) – azt kikezdik. Lenyomják, elnyomják, kinevetik, egyszerűen megkeserítik az életét.

Biztosan a fentebb leírtak miatt is furcsa nekem ez a jelenség. Én még emlékszem, hogy az osztálytársnőm hogy zokogott a szalagavatónk előtt, amikor kiderült, hogy egy másik lánynak ugyanolyan keringőruhája van, mint neki. Nyilvánvalóan ez is túlzás, de azt gondolom, jól látszik, hogy mi tényleg a különlegességre törekedtünk.

Én például sosem voltam „tipikus tinilány”, mivel bulik helyett edzésekre és meccsekre jártam. Tehát ezen az elven mondhatnánk, hogy a sportolók csoportjához tartoztam. De nálunk ez mégsem különült el ilyen élesen. A padtársnőm például rocker volt. Abból az igazi, vadóc, nőietlen fajtából. Rövid fekete haját zselézte, lánc lógott a nadrágján, bakancsban járt, és Marilyn Mansonnal volt kiplakátolva a szobája. De imádtuk egymást, mai napig remek viszonyban vagyunk, nyaralni is együtt voltunk az idén.

Mindezek kapcsán gondolkodóba estem, hogy mi változott meg az elmúlt időszakban, ami miatt minden ennyire más lett.

Elsősorban az okos telefonok használata, ami szerintem semmiképpen sem szerencsés ilyen mértékben és mélységben, ebben a korosztályban. Hogy miért? Mert a Snapchaten, a Facebookon és az összes hasonló fórumon talpig retusált és filterezett, agyonsminkelt, irreális szépségideálokkal találkoznak a gyerekek. Ez pedig ezt sugallja nekik, hogy

ha szép vagy, csak akkor számítasz.

Ha pedig túlsúlyos vagy, vagy nem szép a bőröd, „stréber” vagy, nem dohányzol, nem iszol mértéktelenül és tulajdonképpen nem éled a Kylie Jenner-féle hollywoodi tinik életét, akkor senki vagy.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy a gyerekek megkapják a hiper-szuper okostelefont, mert akkor le van tudva a karácsonyi ajándék. A gyerek végre nem nyávog, hogy „de a barinőjének is olyan van”, és különben is, ameddig nyomkodja, addig sem kell vele foglalkozni. Nem kell vele beszélgetni, nem kell a tudtára adni, hogy ezek az ideálok nem reálisak, és nem ott kezdődik, és ott végződik valami, hogy szép a hajad meg a sminked, meg leléptél a Cosmopolitan címlapjáról.

Szerintem nagyon röviden és dióhéjban pedig meg is érkeztünk a válaszhoz:
Miért viselkednek így egymással a gyerekek?

Mert el vannak rugaszkodva a valóságtól.

Mert otthon mindent megkapnak csak éppen az alapértékeket és a figyelmet nem, aminek kapcsán elsajátíthatnák – többek között – azt a zseniális fogalmat, amit csak „toleranciának” nevezünk.

Aztán ne csodálkozzunk, ha a szemünk fénye tizennyolc évesen hisztériás rohamot kap, mert a közepes érettségijéért nem kapta meg a legújabb cabrio-t, és elküld minket melegebb éghajlatra…

Mert megteheti, mivel fogalma sincsen, hogy hol a helye a világban, milyen kötelességei vannak, és mégis hogyan kellene a környezetéhez viszonyulnia.

Hiszen mi (nem) tanítottuk meg erre. 

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Balassa Rozi: Hiteltelen tükrök

Máramarosi Gréta: A kamaszokról kicsit másképp

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Imre Lili: Minták

Forrás: Pixabay

Sokaknak most biztosan felcsendül az a bizonyos sláger……és pontosan tudjátok azt is, hogy ez milyen érzéseket takar. Az „átkos” időben, minden évben két hetet nyaraltam ennél a csodálatos tónál. Fiatalságom nagy szerelmei, búcsúzásai csak pozitív emlékeket jelentenek számomra. Mindig is vissza akartam térni, na nem úgy, hogy egy-egy hétre, napra. Inkább úgy, hogy ez legalább nyáron egy állandósult állapot legyen, azaz bármikor megtehessem, hogy csak ülök és bámulom a „kékséget”. Most, ennyi év után ülök és bámulom, minden reggel és este. Nézem a többieket, akik ugyanúgy éreznek és az a bizonyos csend és béke járja át a lelküket.

Rájöttem, hogy ez a nyugalom, belső béke, amit itt kaphat az ember még ennyi idő után is

a korlátlan szabadságot jelenti számomra.

Nincs autóm, tehát végtelen sétákban van részem, boldogan rovom a kilométereket. Cipelem a tejet, kenyeret, beszélgetek olyan emberekkel, akikkel a nagyvárosban nem tettem volna… Nem azért, mert nem lenne kedvem, hanem azért, mert nincs idő emberi szóra. Meghallom a madarak csivitelését, sőt már van olyan is, amit fajtához tudok kötni. Reggelente kávéval a kezemben figyelem a mókuscsaládot, akik lelkesen ugrálnak a fenyőkön. Kikerülöm a bogarakat, békákat, pókokat, mert nekik is joguk van az élethez.

Hosszú perceken át nézem az alvó családom, akik angyali békével szunyókálnak még délelőtt 11 órakor is, és eszembe jut, hogy otthon már dühös lennék, mert semmit nem csinálnak, mert nem haladunk… de hova is? Nincs kötelező időpont, nincs kötelező program, nincs semmi, amiért idegeskedni kellene.

Mert mit veszítünk, ha nem programozottan élünk,

állandó megfelelési kényszerrel? Szerintem csak nyerünk, visszakapjuk önmagunkat. Azt a fiatalt, aki már azokon a bizonyos nyarakon tudta, hogy milyen szabadnak lenni.

Élvezni az összes pillanatot, ami megadatott nekünk, ami még van. Esténként a férjemmel egy pohár bor mellett beszélgetni, sétálni és újra élni azokat a balatoni nyarakat. Persze itt könnyű, mert se tévé, se számítógép, ami órákat vehet el a kapcsolatunkból. Valami miatt a feszültség is megszűnik….. lassan, de érezhetően távozik a tudatunkból, és átveszi helyét az érzés, hogy semmit sem akarok abból a világból, ami kint vár. Hihetetlen, hogy a „nagy kékség” és hozzátartozó hangulat, hogyan képes átvenni a helyet a tudatunkban. Tényleg a szabadság érzése ez… a lányaim mindig a tengerhez vágytak, és amikor első alkalommal meglátták a tengert, a kisebbik csak ennyit mondott: ”ez olyan, mint a Balaton, csak sós”. És napokig nem akart bemenni a vízbe, de ide bármikor bemegy. Egye fene a hínárt, mert az is tóhoz tartozik,

a lényeg, hogy itthon érzed magad.

És már az ő szemükben is látszik, hogy nekik a Balaton a Riviéra….

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Lindy: Egyszer volt, hol nem volt….

Somhegyi Dóri: Hygge

Forrás: Unsplash

Már egy ideje figyelem azt, hogy a közösségi oldalak milyen szerepet töltenek be az életünkben. Megfigyeléseim szerint nagyon széleskörű a paletta, mert a kapcsolattartás egyik fajtája lett, másrészt megoszthatjuk gondolatainkat, beszélgethetünk másokkal, értesülhetünk valós hírekről és álhírekről is. Kapcsolódhatunk csoportokhoz, új ismeretségeket is köthetünk. Igen, ez a pozitív oldal, de van egy másik oldala is, ami lehet, hogy csak engem zavar; ez pedig az

arctalanság homályába burkolózó agresszió és az előítéletesség jelensége.

Biztosan többen olvastátok vagy hallottátok annak a 11 éves gyereknek a történetét (erről már írtunk korábban), aki egy vadasparkban elővigyázatlanságból, kíváncsiságból vagy egyszerűen csak vagányságból benyúlt a rácson, ahol egy vemhes szurikáta élt. Az állat megijedt, megharapta a kisfiú kezét. A harapástól feltételezem a gyerek is megrémült, így elrántotta a kezét. Az állat leesett és elpusztult. Röviden ennyi a történet dióhéjban. Ez önmagában szomorú történet, de ha jobban belegondolunk, akkor nincs igazán nagy hírértéke.

Talán ez volt az oka annak, hogy az első híradásokban a 11 éves gyermeket agresszív állatgyilkosnak állították be, aki nem elég, hogy benyúlt a rácson, de még állítólag földhöz is vágta a szerencsétlen vemhes állatot. Jöttek is a hozzászólások, szidták a gyereket, elmondták mindennek, még gyilkosnak is. Szinte a fejét követelték. Volt, aki az állat védelmében nem riadt vissza a gyerekkel kapcsolatos fizikai agressziótól sem. Nem tudom, hány gyalázkodó hozzászólás született, mert egy idő után, már hányingerem volt a nyers indulatok ilyen nyílt megjelenésétől.  Bocsánat, de csak arra tudtam gondolni, így

bíztam abban, hogy  az a szerencsétlen gyerek talán nem hallja, nem olvassa ezeket a minősíthetetlen kommenteket.

Nem lettem volna azokban a napokban a gyerek szülei és tanítói helyében sem. Persze pár nap múlva kiderült, hogy a valóságban, nem volt földhöz vágás, még csak szándékosság sem.

Ettől fogva viszont vártam azt, hogy azok az emberek, akik két nappal korábban a keresztvizet leszedték a gyermekről, most majd

bocsánatot kérnek tőle.

De egyetlen egy ilyen kommentet sem olvastam. De hát ilyen a közösségi média. Névvel vagy a nélkül, fél információk alapján, általában ismeretlenül mondunk véleményt másokról. Bátrak vagyunk, gyalázkodunk, olyan embereket bántunk meg, akiket nem is ismerünk. Semmi nem fontos, csak, hogy kiadjuk magunkból a máshol keletkezett feszültségünket, a felgyülemlett agressziónkat. Hiszen ez az a fórum, ahol lehet……

nem kell felelősséget vállalni, hiszen arctalanul tesszük mindezt, beburkolózva az ismeretlenség homályába.

Visszatérve a történtekhez azt gondolom, hogy valóban szomorú dolog, hogy egy állat elpusztult, mert egy gyermek felelőtlen volt. Viszont azt is gondolom, hogy ez a gyermek megtanulta azt, hogy a tiltó táblák nem véletlenül vannak kitéve az állatkertekbe és a vadasparkokba. A 10-11 éves gyerekek nem mindig viselkednek racionálisan, mint ahogy annak idején mi is kipróbáltunk olyan dolgokat, amikről tudtuk, hogy nem szabad. Igen így tanuljuk meg a szabályokat. Van, akinek elég, ha elolvassa, másnak a saját bőrén kell megtapasztalnia.

És vajon mi felnőttek mit tanulhatunk az ilyen és ehhez hasonló esetekből?

Talán azt, hogy ne dőljünk be a hírhajhász médiának. Vagy talán azt, hogy

ne mondjunk elhamarkodottan véleményt, ne ítélkezzünk.

Álljunk fel a gép mellől, sportoljunk, sétáljunk, menjünk ki a szabadba. Tanuljunk meg újra örülni, nevessünk nagyokat, ne engedjük, hogy mások negatív gondolatai, életszemlélete ránk ragadjon. Ne azt nézzük, mibe köthetünk bele, hanem örüljünk az életnek. Ha véleményt nyilvánítunk, akkor azt nyíltan tegyük,

felvállalva az arcunkat.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Kínai lett a köszönés?

Máramarosi Gréta: A kimondott szó ereje

Balassa Rozi: Van sapkád, nincs sapkád??

Forrás: Pexels

Egy pár hónappal ezelőtt még nem gondoltuk volna a férjemmel, hogy a szabadság szele szinte nap mint nap megérint majd minket. Mi vagy ki kellett ehhez az érzéshez?

Hát egy kutya.

Hát kérem szépen a kutya az embernek nemcsak jóbarátja, hanem egészségmegőrzője is egyben testileg és lelkileg egyaránt. Már az elején sejtettük, hogy sokat fogunk sétálni a kutyával….na de hogy ennyit? Naponta sok-sok kilométert megteszünk Lottival, miközben élmények sorozatán megyünk keresztül, természetesen mobiltelefon nélkül!

Egy régebbi írásomban kerestem azt a fajta szabadság érzését felnőttkorban, amit gyerekkoromban a biciklin ülve éreztem. Azt gondolom, hogy ezt a szabadság érzést most a kutyával való sétálás és élménygyűjtés adja meg. Emellett figyelmet is ad és sok törődést. Ilyenkor nem gondolsz a munkahelyeden ért konfliktusokra, nem gondolsz a gyereknevelési problémákra, nem gondolsz arra, hogy mit csinálsz majd holnap a munkahelyeden.

Nem fontos,

hogy mi lesz a vacsora, vagy holnap mit esznek a gyerekek.  Nem fontos, hogy minden ki van-e vasalva, senkit nem érdekel, hogy mennyire van tele a szennyes tartó. Egyszerűen az ajtón kilépve Lottival ez mind mind kitörlődik a fejedből. Ennek van egy jó és egy rossz oldala is. A szabadság érzése annyira feltölt, hogy egyre többet és többet akarsz kint lenni vele a szabadban. Mindeközben pedig a napsütés áldott hatásának köszönhetően jól leégsz vagy lebarnulsz, ezáltal jó színed lesz, tehát olyan mintha külföldön nyaraltál volna :-D. Szóval el tudsz engedni sok görcsöt, túlgondolást. Gyakorlatilag mindent. Ami eddig lekötötte az energiádat, annak jelentősége egyszerre csak eltörpül.

Rossz oldala az, hogy ennek az érzésnek szinte hatalma van feletted, így akár a munkád rovására is mehet. Nem vagy annyira összeszedett, mint azelőtt. Szóval a kutyás lét olyan, mint az adrenalin.

Feltölt, még többet és többet akarsz belőle,

lebegsz is tőle, hihetetlen, de nem akarsz lejönni a „szerről”. Veszély is, hiszen ha a kutya hozzászokik ehhez a sok mozgáshoz, foglalkozáshoz, ő is mindig többet és többet akar belőled.

Amikor két évvel ezelőtt azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet az az élmény vagy mozgásforma, ami azt a bizonyos gyerekkori szabadság érzését adja, akkor a kutyás létre tényleg nem gondoltam. Azt hittem, hogy valami extrém sport fogja elhozni ezt. Azt hiszem, hogy

szerencsés vagyok,

hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy egy gyerekkori jó érzést felnőttkorban újra megkapjon. Ugyanide sorolom a nagymamám levesének az ízét, vagy a szalmakrumpli ropogósságának élményét, a cinkosságok elkövetésekor érzett szívdobogás érzését is.

Jó érzés, ha valami visszakacsint a múltból. Nektek volt már ilyen érzésetek felnőttkorban?

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Az Isten háta mögött kettővel

Kora Hajnal: Ha elölről kezdhetném az életemet….

Somhegyi Dóri: Papus

Forrás: Unsplash

Sok téma van, ami időnként eszembe jut, hogy erről írni kéne, aztán valami miatt elmarad. Vagy azért mert elveszíti aktualitását, vagy azért mert pillanatnyi érzelmeim, hangulataim csak egyoldalú megközelítést tennének lehetővé, vagy azért, mert nem tudom igazán leírni azt, amit érzek, amit valójában közölni szeretnék.

Így, nyár elején két olyan jeles ünnep is van, ami az utóbbi években szerintem nem kap olyan nagy nyilvánosságot, mint ahogy az ott dolgozók azt megérdemelnék. Június elején köszöntjük a pedagógusokat, július elején pedig az egészségügyben dolgozókat.

Ha vennénk a fáradtságot és kigyűjtenénk, hogy hány hír jelent meg a médiában e két területet méltató és gyalázó, elmarasztaló hírként, sajnos a mérleg nyelve a negatív irányba mutatna. Naponta értesülünk szakmai melléfogásokról, rossz bánásmódról, orvosi és pedagógiai műhibákról. Gyakran elgondolkodom, hogy valóban ekkora nagy e a probléma, vagy mi vagyunk érthető módon ezekre a területekre érzékenyebbek, hiszen mindenkinek van a családjában gyerek és sajnos beteg is. Elvárnánk, hogy maximális jó ellátást kapják mind a két területen. Azt is, hogy olyan emberek gondoskodjanak róluk, akik értenek ahhoz, amit csinálnak. Akik nem csak jó orvosok, tanárok, hanem türelmes gondoskodó emberek is. E helyett azt olvasom nap mint nap, hogy az iskolákban dívik az erőszak, hogy a tanárok nem figyelnek a gyerekekre, a kórházak elszegényednek, az orvosok, természetesen a jobbak külföldre mennek. Hogy nincs pénz, hogy bezárják. Hogy nem kell annyi diplomás, nem kell szociális háló stb.

Pályám során, mind a két területen eltöltöttem hosszabb időt így mind a két területet ismerem belülről is, sokáig dolgoztam az egészségügyben, és tudom, hogy nem csak felelőtlen, lelketlen emberek tevékenykednek ott, hanem igenis vannak igazi szaktekintélyek, olyan emberek orvosok, nővérek, akik a mai napig a hivatásuknak tekintik a beteg emberek gyógyítását, ápolását.

Mind, ahogy az oktatásban is nagyon sok jó, hivatását és a gyermekeket szerető pedagógus dolgozik.

És persze mind a két területen ott van az ellenpélda, a lelketlen, a felelőtlen, az arrogáns, a szakmailag felkészületlen, vagy az, aki egyszerűen belefásult abba, hogy mindig csak ad, és nem kap vissza semmit.

Szóval visszatérve a pedagógusokhoz, én a halmozottan hátrányos gyerekek közé tartoztam, mert a családomban anyai ágon mindenki a pedagógus pályán mozgott, nagyapám, anyám, és anyám minden testvére, azok házastársai, sőt sok esetbe a gyerekeik is. Szóval mondhatnám azt is, hogy a pedagógus pálya, mint lehetőség genetikailag kódolva volt nálam. Ebből az alapállásból tekintve, nálunk, a tanár soha nem lehetett hülye, igazságtalan stb.

Hamar megtanultam, hogy egy-egy gyengébb osztályzatért csak én vagyok a felelős.

Igaz viszont az is, hogy soha nem várták el tőlem, hogy kitűnő legyek, nem is voltam, viszont az, hogy jól tanuljak jött a családi légkörből. Emlékszem életem első elégtelen osztályzatát, alig mertem megmondani, aztán amikor minden bátorságomat összeszedve aláírattam anyámmal, ő elnevette magát és azt mondta

„Na végre, nem diák az akinek nincs egyese.” Ezzel az egy mondattal az összes terhet levette rólam, nem éreztem bűnösnek, butának magam, csak egyszerűen gyereknek, akinek most nem jött össze.

Nem tudom kell-e szégyenkeznem azért, hogy szerettem iskolába járni, szerettem tanulni, jól éreztem magam a gyerekek között, minden szabadidőmet ott töltöttem, az volt az én igazi otthonom. Így volt ez a középiskolában, a főiskolán és az egyetemen is, ahová már két gyermekes családanyaként ültem be.  A szakvizsgám után mondtam először azt, hogy most már eleget tanultam, intézményes oktatásban már nem akarok részt venni, ha jól emlékszem, akkor 36 éves lehettem. A 30 év tanulást azok az emberek tették emlékezetessé, akik bíztak bennem, akik segítettek, ha elakadtam, akik akkor is látták bennem a szikrát, a tehetséget, amikor én még nem. Sok olyan emberrel tanítóval, tanárral, főiskolai oktatóval, egyetemi professzorral találkoztam, akik a hivatásra, a szakmai alázatra tanítottak, akik saját példájukkal mutatták meg, hogy ők vannak a diákokért, betegekért és nem fordítva. Hogy az oktatás és az egészségügy nem a könnyű meggazdagodásról, hanem a test és lélek gyógyításáról, és a tehetség felismeréséről és annak ápolásáról szól.

Kevés az, ha valakit megtanítok írni, olvasni, számolni, sokkal nagyobb kincs, ha megtanítom arra, hogyan éljen ezzel a tudással, hogyan segítsen másoknak megtalálni önmagukat, és hogyan tudja megtalálni és legyőzni önmagát. Azt gondolom ez az igazi pedagógia.

Nagy felelősség gyerekekkel együtt dolgozni, mert tanítás nincs nevelés nélkül. A kudarcoktól nem megóvni kell a felnövekvő nemzedéket, hanem megtanítani, feldolgozni, csak az tud legyőzni másokat, aki először saját magát győzi le.

A sok pozitív példa ellenére nem lettem gyakorló pedagógus, habár van ilyen végzettségem, sokkal inkább vonzott a gyógyítás, dolgoztam effektíve betegágy mellett, fogtam súlyos, magatehetetlen betegek kezét az utolsó óráikban, segítettem másoknak feldolgozni azt a terhet, amit a súlyos betegek ápolása jelent. Megjártam, mint beteg is a kórházak zegzugait, találkoztam kedves, szakmailag felkészült és felszínes gyógyítókkal is, mégis ha összegzést készítenék nálam a mérleg nyelve a pozitív oldalra billenne.

Én ezekkel a gondolatokkal szeretném köszönteni a múlt és jelen, arra érdemes pedagógusait és gyógyítóit.

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

 Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Somhegyi Dóri: Értékelünk?

Somhegyi Dóri: Nem karosszék

Balassa Rozi: “Miért kell ezt tudnom?”

Somhegyi Dóri: Mindenki más szemüveget visel

Forrás: greenfo.hu

Aki ismer tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat. Van egy kutyusom, hatéves, teljes „szerelemben” élünk együtt, mindent megadnék azért, hogy egészséges legyen, jól éljen, boldogan sok-sok farokcsóválással, nagy sétákkal, játékkal. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy minden állatot szeretek, de azt gondolom, ez erős lenne, mivel a csúszómászóktól egyenesen irtózom. A pókokat is inkább csak megtűröm, az éppen utamba kerülőket pedig igyekszem visszatessékelni a kertembe lehetőleg úgy, hogy közben ne kelljen hozzájuk érnem.

Mindezek ellenére azonban természetbarátnak tartom magam. Szeretem nézni a madarakat, rajongok a delfinekért, lovakért, farkasokért. Szeretem a Duna-partot, a tengert, a réteket. Nem vagyok hatalmas greenpeace-es, de odafigyelek a környezetem tisztán tartására, próbálkozom a szelektív hulladékgyűjtéssel, lekapcsolom a fölöslegesen égő villanyokat, elzárom a csapot. Az osztályomban kiemelt figyelmet fordítok környezetismeret órán is ezekre a témákra, a gyerekeket is igyekszem erre nevelni.

Szerencsésnek érzem magam,

mert a kisdiákjaim kifejezetten érdeklődőek és nyitottak erre a témára. Sokat kérdeznek és még többet mesélnek a tapasztalataikról. Voltunk már együtt vadasparkban, állatkertben, tartottam nekik trükkbemutatót a kiskutyámmal az állatok világnapja alkalmából, és azt gondolom, szuper intelligensen viselkedtek minden egyes alkalommal.

Mindezek mellett olyan ember vagyok, aki bármilyen megható állatos videón képes zokogni. Szabályosan ráz a zokogás, amikor azt látom, ahogy egy férfi magához vesz egy törött lábú őzikét, hogy ne essen a ragadozók áldozatául, majd miután segít neki meggyógyulni, visszaengedi a természetbe. Vagy a nagy kedvencem, amikor két férfi nevelget egy kisoroszlánt, és évekkel azután, hogy elviszik a szavannára, visszamennek meglátogatni őt. Az oroszlán a hegy tetejéről lerohan hozzájuk és a szó legszorosabb értelmében a nyakukba ugrik, ölelgeti, puszilgatja őket, mint egy nagyméretű kiscica.

Csakhogy nem is olyan régen, egy nagyon megrázó dolgot olvastam, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül. Egy vadasparkban elpusztult egy szurikáta. Itt lehetne méltatni, hogy az állatkertek, vadasparkok fenntartása vajon tényleg hasznos-e a vadállatok számára, vagy csak nekünk, embereknek jó szórakozás (Egyébként nekem meggyőződésem, hogy az utóbbi. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ahol tényleg törődnek az élőlényekkel, ott igyekeznek megtámogatni a fajfenntartást, ezzel is mentve a kihalás szélére sodródott fajokat).

Az igazi sokkot azonban az jelentette számomra, amilyen körülmények között elpusztult el ez a szegény kis állat.     

Aki járt már állatkertben tudja, hogy a legtöbb ketrecnél vannak figyelmeztető táblák. Legtöbbször az jön velünk szembe, hogy a ketrecekbe tilos benyúlni. Értelemszerű. Én ezt gondolom. Azonban ennek a kis szurikátának azért kellett elpusztulnia, mert egy látogató benyúlt a ketrecébe, és mivel ezt a szurikáta fenyegetésnek vélte, így megharapta a benyúló ujjat, aminek a gazdája gondolom reflexből a fájdalomtól vagy épp a meglepődéstől földhöz csapta a kisállatot.

A szurikáta azonnal elpusztult. És nemcsak ő, hanem a pocakjában fejlődő kiskölykei is, ugyanis vemhes volt. Emiatt pedig fokozott mértékben volt kitáblázva, hogy a ketrecbe szigorúan tilos benyúlni, mivel azok az anyaállatok, amelyek vemhesek fokozottan agresszívak lehetnek, hogy védelmezzék magukat és a családjukat.

Ez a történet belőlem mérhetetlen dühöt vált ki. Mindenki tudja rólam, hogy imádom a gyerekeket, senki sem feltételezi, hogy ez a dolog szándékosan történt.

De felvetődik bennem a kérdés, hogy régen nekünk miért nem kellett szólni, hogy ne nyúlkáljunk be az állatok ketrecébe? Miért nem kellett szólni, hogy ne rángassuk magunk mögött lácon a kutyánkat vagy épp a tehenünket egy autóhoz kötve? Miért nem kellett szólni, hogy ne belezzünk ki békát, ne kínozzunk macskát, kutyát, egeret?

Hova tart ez a világ? Állítjuk, hogy mi vagyunk a legintelligensebb faj a Földön, miközben az állatoknak kell szenvedniük és elpusztulniuk a mi nemtörődömségünk és hatalommániánk miatt? A tengerekbe öntjük a szemetünket, felborítva ezzel az ökoszisztémát. Kizsákmányoljuk a bolygónkat, megtámogatva ezzel a globális felmelegedést és a sarki jégsapkák elolvadását, ezáltal pedig fajok kihalását. Sportként tekintünk a vadászatra, csak azért, hogy az állatok fejét a falunkra tűzhessük, vagy azért, hogy elefánt agyarból készülhessen a vadonatúj kádunk a csilicsáré fürdőszobánkba. Kétszer kettő méteres kennelekbe kényszerítünk csodálatos vadállatokat, hogy a cirkuszban pénzért mutogathassuk őket. Kutyát ajándékozunk karácsonyra, hogy egy hónap múlva az út szélén kidobjuk őket a mozgó autónkból, vagy egyszerűen kihajítsuk őket a kukába.

Tárgyként tekintünk az állatokra, használjuk őket és az emberség jelét sem mutatjuk, amikor igenis tehetnénk valamit értük.

Továbbra is hangsúlyozom, nem ennek az esetnek a felelősét méltatom, de megkérdezném: Hogyha tényleg szuper fejlettek vagyunk, ha tényleg mi vagyunk a megtestesült intelligencia, akkor mikor jutunk el oda, hogy végre rányitjuk a szemünket erre a világméretű problémára, aminek végül nem csak az állatok, de mi is áldozatai leszünk?

Mikor kezdünk el törődni azokkal az élőlényekkel, amelyek nem tudnak kiállni magukért, melyek nem tudnak szót emelni az ellen a mérhetetlen zsarnokság ellen, amit mi képviselünk, és amivel napról napra gyilkoljuk le őket töm egesen?

Mikor fogjuk végre fel, hogy ők is érző lények?

Ennek a kis állatnak a halála számomra jelképes. Azt a viselkedésformát jelképezi, ami úgy vélem, lassan teljesen kiveszik az egész emberiségből. Ez pedig nem más, mint a törődés…             

TOP10 írásainkat itt nézheted meg!

Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.

Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.

Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:

Máramarosi Gréta: Boldog gyermekprogram?

Imre Lili: Az élet pókerasztala

Imre Lili: Minták