-
Emberek vagyunk?!
Forrás: Unsplash
Több mint egy év is eltelt azóta, hogy szükségét éreztem volna gondolataim leírásának. Ez ma megváltozott. Őszinte leszek….. az elmúlt napok eseményei kezdenek megviselni. A napi hírek aggodalommal töltenek el úgy is, hogy igyekszem magam megóvni azoktól a hírektől, amelyek arról szólnak, hogy mennyire felkészületlenek vagyunk a járvánnyal szemben. Igyekszem figyelmen kívül hagyni férjem szarkasztikus megjegyzését is, hogy mi 60 pluszosok rajta vagyunk a maci kilövési listáján. Most mégis úgy érzem, tehetnénk többet is.
Hogy mit is? Például
figyelhetnénk egymásra,
ha már nem tudunk mindenkinek szájmaszkot, kézfertőtlenítőt, egyszer használatos gumikesztyűt adni, de attól még figyelmességet, emberséget adhatnánk.
Nos, akkor jöjjenek a mai, nem igazán felemelő tapasztalataim: igyekszem betartani az otthonmaradásra vonatkozó szabályokat, de ma muszáj volt elmennem a gyógyszertárba. Az utcán békésen, egymástól viszonylag nagy távolságot tartva várakoztak az emberek. Miközben konstatáltam, hogy a gyógyszerek kiváltása ma egy kicsit több időt vesz igénybe, elindultam a sor végére. Félúton járhattam, amikor észrevettem egy terhes kismamát, aki türelmesen állt a sor közepén.
Őszintén megdöbbentem, hogy lehet ez. Annak idején a 70-80-as években ilyen nem fordulhatott elő vagy legalább is nagyon ritkán, hogy valaki terhes és nem engedik előre. Vállalva a megkövezést, jó hangosan megkérdeztem, miért nem megy a sor elejére? Az anyuka csak szomorúan felemelte a tekintetét és maradt a sorban. A többi ember idős, középkorú, fiatal, férfi, nő meg csak állt.
Senki nem mozdult meg,
hogy legalább maga elé engedje a hölgyet. Pár percig vártam, aztán elindultam a sor elejére, megkértem az ott várakozókat engedjék meg, hogy a terhes hölgy elsőként mehessen be. A sor elején álló úr széttárta a kezét, a többiek mélyen hallgattak.
Ezt én úgy értelmeztem, részéről rendben és a többieknek sincs kifogása. Intettem a kismamának, jöjjön. Senki nem kezdett el kiabálni, méltatlankodni. Nem tettek megjegyzéseket, talán csak annyi történt, hogy egy pillanatra mindenki elnémult. Miközben mentem vissza a sorba a helyemre, az egyik várakozó fiatalember nagyon csendben megszólalt: „ „Köszönjük”!
A várakozás a vártnál is hosszabbra nyúlt, kicsit értetlenkedve tapasztaltam, hogy 13 ember – merthogy ennyien álltak előttem -, miért vesz ilyen sok időt igénybe?
Kiderült. Azért mert az emberek
tényleg nem figyelnek egymásra.
Nem veszik észre a pult mögött álló egészségügyi személyzet kimerültségét. Nem figyelnek arra, hogy ők is emberek, hogy otthon család várja őket, hogy ugyanúgy félnek a fertőzéstől, hogy kimerültek, de állják a rohamot, azért, hogy mi hozzájussunk a gyógyszereinkhez. Nincs idejük egy percre se leülni. Nincs hatékony védőfelszerelésük!!! És akkor jön a vásárló, aki járvány ide, járvány oda, de beszélgetni akar. Panaszkodni, vagy csak fecserészni. Gondolván, ha már egyszer ennyit állt sorba, neki ehhez joga van.
Nem hölgyeim és uraim ez az időszak most nem erről szól, hanem arról, hogy
tekintettel vagyunk egymásra,
nem cövekelünk le, és nem tartjuk fel a patikust csak azért, mert mi állunk a sor elején. Kérünk, fizetünk, köszönünk és már megyünk is haza a biztonságos négy fal közé. Így tudunk csak vigyázni magunkra, a családunkra, a szomszédunkra!!
Nagyon régen azt olvastam valahol, hogy az ember az egyetlen olyan élőlény a földön, aki tisztában van saját halandóságával, de ugyanakkor meggyőződése, hogy ő személy szerint halhatatlan. Néha azt gondolom a
tanítás első felét hajlamosak vagyunk elfelejteni.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Máramarosi Gréta
- When: március 2020
Share this: -
Somhegyi Dóri: Csönd
Csend, hallgatás, pofa be, kussolás......mind szinonimák. Engem a csönd érdekel, a többi nem.
2Csönd
Forrás: Unsplash
„Légy csöndben!” – mondták a szüleim, amikor kicsi voltam. Utáltam ezt a mondatot. Olyan, mintha nem lettek volna kíváncsiak arra, hogy az én véleményem pontosan micsoda. „Ha csöndben maradtál volna!” – mondták az emberek, amikor nem éppen meggondoltan fejtettem ki a véleményemet. A csönd csúnyább kifejezőeszköze a „kuss” vagy póriasan „fogd be” is határozottan bántó tudott lenni, soha nem értettem, pedig én is használtam. „Legközelebb legyél csöndesebb” – hangzott el, amikor előbb keltem fel, mint a többiek. „Hallgatni arany” – ugyancsak érthetetlen tanítás volt gyerekként. „Hallgatás, beleegyezés” – hangzott el oly sokszor játék közben.
„Tssssss”…
…..hangzott el a könyvtárban, az iskolai órákon, kiállításon vagy csak szimplán egy közlekedési járművön. Akkor gyerekként rájöttem, hogy a „csiccsegésnek” rém egyszerű, de egyben hatalmas ereje van: figyelmeztet arra, hogy itt az ideje „elkussolni”. Viszont arra csak most jöttem rá, hogy arra is figyelmeztet, hogy
ideje elcsöndesedni.
Ez a gondolatmenet futott végig a fejemben egy nap. Mert akkor jöttem rá, hogy talán megértettem a 25-30 évvel ezelőtti „tanításokat”. De mit is? Azt, hogy a csöndnek ereje van. Más által valakit csöndre bírni az egyik oldal. Saját magunk által elcsöndesedni megint egy másik oldal. Ez utóbbi foglalkoztat egy ideje. Fiatal koromban zavart, ha csönd volt körülöttem. Ilyenkor mindig bekapcsoltam valamit, zenét hallgattam a háttérben, vagy ment valami a tévében. Mindegy mi, csak szóljon. Ha csönd volt, átmentem szomszédolni…. Viszont az elmúlt időszakban
megváltozott valami.
Megtapasztaltam, hogy jó az az érzés, hogy egy általad szeretett személy mellett csöndben sétálsz, túrázol. Nagyobb értéke van, mint végig csak beszélgetni. A csöndben bizalom van. Megengedhetem magamnak – mivel bízom a másikban -, hogy értse, szükségem van rá. Mármint a csöndre. Érzem a hatását, úgyhogy tudom, jó csöndbe burkolózni. A csönd meghagyása tisztelet önmagaddal és a másikkal szemben is. A csönd, mint hallgatás figyelmet igényel. Kifelé és befelé egyaránt.
Egyre inkább értékelem, ha senki sincs a környezetemben, mert fontossá vált, hogy magam legyek. Önmagamba burkolózva a
saját csöndjeimet éljem meg.
Az erdőben való futáskor is valami ilyesmit érzek. Csöndben, befogadóan és elfogadóan.
Arra is rájöttem, hogy a kommunikációs csöndek sem azt jelzik, hogy nem gondol rád a másik, így szándékosan nem reagál.
Sokat tanultam egy mini rózsámtól, amit még tavaly kaptam névnapomra. Állandóan törődni akartam vele, aminek az lett a vége, hogy elkezdett “haldokolni”. Szóval…..szüksége volt a csöndre. Időnként a „nem törődésre”. Megnéztem, mi van, ha csak kéthetente locsolom. Bíztam benne. A másik fejlődésének tisztelete felértékelte a csöndekhez való hozzáállásomat. Rövid idő alatt csodás bokor lett belőle, sok-sok rózsabimbóval.
Letisztult bennem, hogy a csönd
szünet a fejlődésre.
A csönd türelmes. A csönd érték. A csönd egyáltalán nem üres…inkább telis-tele van válaszokkal. Jó érzés az elcsöndesedés….Hálás vagyok, Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2020
Share this: -
Balassa Rozi: Szimbiózisban
Eggyé válni, együtt rezegni önmagunkkal a világ legcsodálatosabb érzése. Rozink átélte.
1Szimbiózisban
Forrás: Unsplash
Mindenkinek kell, hogy legyen, vagy legalábbis kellene, hogy legyen valami vagy valaki, akivel vagy amivel szimbiózisban tud lenni, élni. És nem elviselni vagy megszokni, hanem harmóniában lenni. Táplálni egymást, többé tenni. Van-e ilyen állapotunk? Hát, akinek nincs meg kellene találnia, mert csak így tud elengedni, stressz nélkül átvészelni…
Gondolataim csapongva törtek rám, hol segítve, hol elnyomva, hol már-már fájdalmasan. Igen, szinte agyonnyomtak a terhek, amelyek valósak vagy véltek.
Megoldhatóak vagy túlgondoltak?
Nem tudnám megfogalmazni, de sokszor csak azt éreztem, hogy ezt már nem fogom bírni. És mégis újra futottam a köröket. Megérte? Sosem tudom meg, hiszen csak az egyik végkimenetelt ismerem. Belebetegedtem…..ó de hányszor! Okosabb lettem? Hát…
És újra futni kezdtem a köröket, józan ésszel tudtam, hogy én vagyok a hülye, de a józan ész, nem is tudom létezik-e. Ideig-óráig biztos, majd rám (ránk) tör valami
bizonyítani akarás.
Egy ilyen gyengeelméjű pillanatomban éreztem, hogy nem, nincs meg az az egyensúly…. inog a talaj alattam. Döbbenten vettem tudomásul, hogy a tudatalattim vagy a lelkem leültet, szinte lebilincsel.
Ültem egy padon, bámultam a kékséget… Lassan, nagyon lassan hagytam, hogy levegye a vállamról a terhet. Hagytam, hogy suttogjon a fülembe, hogy kimondja azt, amit tudok: mert mi lesz, ha nem?
És elengedtem…
Már hallottam a hullámokat is, a szelet, amely lágyan lengte körül a lényemet. Hallani kezdtem a madarakat, a gyerekek önfeledt meséit. Összekapcsolódtam a természettel, amelynek érzése maga a csoda. Talán először gondoltam végig, hogy igazából ő irányít mindent, és mégsem fitogtatja az erejét. Ringat, átölel, és olyan mélységesen megnyugtat, hogy szinte meg is szűnik a világ. Az idő úgy suhant, repült el mellettem, hogy észre sem vettem. Egy dolog zakatolt a fejemben….
nem akarom, hogy elmúljon ez az érzés!
Nem akarom, hogy újra megrohanjon a feszültség!… és mintha látta volna a gondolataim, produkált egy naplementét. A színek kavalkádja, azt suttogta, miért lenne vége? Csak tőled függ, hogy ne bonyolítsd, ne tedd ezt magaddal! Igen, minden nap felkel a nap, minden nap lesznek ilyen színek, mindig lesz lehetőségem megtalálni ezt a harmóniát. És nem, nem mondta, hogy csak tőled függ, mert nem hazudott.
Csak megmutatta, hogy lehet máshogy is.
És szépen lassan eggyé olvadtunk. Éreztem a biztonságot, hogy nem vár mást, csak azt, hogy együtt rezegjünk. De amikor indulni kellett, szinte fájt! Mert tudtam, hogy a bölcsesség, amit kaptam, eddig tartott. Irány vissza, fussuk a köröket, mert valaki ezt osztotta ránk. És mi bolond fejjel tesszük, amit kiosztottak ránk.
De legalább tudom, hogy hol tudok szimbiózisban élni tovább…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: január 2020
Share this: -
Balassa Rozi: Idegesítő a megmondó ember?
Hogy szeretjük-e a kéretlen tanácsokat? Gyógyítható-e a megmondó ember? Megtudjuk az írásból.
1Idegesítő a megmondó ember?
Forrás: Unsplash
Gondolom nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki találkozott ezzel az embertípussal. Elragadóak, segítőkészek. Okosak. És ami lényeges: irányítóak. Beszélgetések tömege zajlik velük úgy, hogy utána úgy állunk fel, hogy az hogy lehet, hogy én ezt nem vettem észre? Hogy lehet, hogy én nem ezt mondtam? Hogy lehet, hogy ez nem jutott eszembe? És szinte isszuk a gondolataikat, ötleteiket…
Egy percig sem gyanús, hogy valami nem stimmel, hiszen minden mondat úgy kezdődik, hogy
nem akarok beleszólni, de…
persze most csomóan úgy gondolják, ez az anyám vagy az anyósom… De az senkiben sem fogalmazódik meg, hogy ők csak okoskodnak, védenek, esetleg féltett kincsüket gyerekként kezelve irányítanak. Persze ez is idegesítő, frusztráló, de nem feltételhez kötött, mert ha igen, az ő esetükben jogot érzünk arra, hogy fellázadjunk! Míg a megmondó, ott ül, és duruzsol. Miért?
Sosem tudtam igazán megfogalmazni. Mint ahogy azt sem, hogy mi miért hallgatjuk tátott szájjal és értünk általában egyet velük. Mi az az emberi tulajdonság, ami miatt fenntartás nélkül asszisztálunk a mi sorsunk hiányosságainak frázisaihoz. És ami meglepő, az az idő, amit arra fordítunk, hogy a hallottak alapján megváltoztassuk a saját életünket. Például, hogy leüljünk a párunkkal és olyan ultimátumokat intézzünk hozzá, amit sosem mondtunk volna….. ja és amit nem is ért! Veszekedjünk, mert még hülye is! Közben megállapítjuk, hogy igaza volt a MEGMONDÓNAK, hiszen megmondta, hogy így fog reagálni! És mindennap közelebb kerülünk ahhoz, hogy szinte családtaggá fogadjuk őt, hiszen megért, mellettem áll, segít…
De egy-egy apró jelzés mellett mindig elsuhanunk, ami figyelmeztet: hogy
mindeközben elveszíted önmagad!
Mert ha gondolkodnál, akkor már látnád, hogy a többiek szemében megjelenik a kérdés: mi történt veled? Ki vagy te? Miért teszed ezt a környezeteddel? De a legfontosabb, hogy GONDOLKODJ! És ha végre újra látni kezded magad, bizonytalanná válsz. Ami a megmondónak ellenállást jelent.
Gondolkozol, más a véleményed, esetleg nemet mondasz? Már nem vagy megfelelő pálya! Új, friss alany lép a helyedre. Lassan szégyellni kezded magad, mert látod, hogy miben voltál partner. Látni kezded, hogyan csúszik bele más ebbe a csapdába. Szörnyű, de az első gondolatom az volt, hogy miért nem foglalkozik már velem? Miért lettem értéktelen? Persze, ha egy kicsit is végigpörgeted ez önsajnálatodat, sértettségedet……akkor megjön a válasz: hiszen engem dobtak! Olyan, mint egy szakítás…
De aztán oszlani kezd a köd, és érezni kezded,
hogy létezel.
Hogy vannak saját gondolataid, cselekvőképes vagy! Hogy elvesztegettél nem kevés időt valakire, akinek te csak kísérleti alany voltál, és mivel megbuktál a kísérleten, szelektált. Nem, még mindig nem tudom, hogy miért teszik. Tulajdonképpen az is lehet, hogy így születik, hogy küldetése van, mert ő a megmondó! Az is lehet, hogy a manipuláció élménye teszi teljessé az életét. Kormányoz, irányít, elnyom, és mindezt kedvesen. Ki/kik ők? Mindenkinek van és mindenkinek másvalaki…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: december 2019
Share this: -
A Felderítő
Forrás: Unsplash
Az erdő közepén kutyát sétáltattam, amikor először találkoztam vele. Érdekesnek, de nem meghatározhatónak találtam. Amikor másodjára találkoztunk, idegesített és azt éreztem, hogy szívesen választok másik útvonalat. Ugyanolyan fajtájú a kutyánk és ez akarva-akaratlan, de közös síkot hozott vele. Szinte minden héten többször találkoztam vele. Annyira zavart, hogy esküszöm, – ilyen még nem történt velem -, de azt kívántam, hogy
soha ne találkozzak többet össze vele!
Azután mindig más időpontban mentünk a kutyámmal. De ez sem volt elég, akkor is ott volt ez az ember, bármikor mentem. Akkor már gyanítottam, hogy nem véletlenül van ez….
Egy szép napon vettem a bátorságot és beszélgetni kezdtem. Nem is beszélgetni, kérdezni, kérdezni és kérdezni kezdtem. Kiderült, hogy katonaember. Nem is akármilyen. Felderítő. Megindítóan őszinte, sallangoktól mentes, konkrét beszélgetésben volt részem. Olyanokat is kérdeztem – mert kérdezhettem tőle -, amelyek nagyon mély sebeket érintettek vagy sebeket szaggathattak volna fel.
És ő meglepő módon engedte.
Megosztotta a belső mély dilemmáit, érzelmeit, szenvedéseit, napi harcait. Soha senkiről nem ítélkezett és semmit nem minősített. Úgy beszélt, mintha élete legmeghatározóbb beszélgetése lenne, vagy mintha pont az utolsó ilyen lenne… Habár volt már ilyenben része, amikor vallatták….mert ezt is feltette a történetmesélési mátrixába. Megmutatta azokat a sebhelyeket, amelyek nemcsak testileg, hanem lelkileg is karcolták belé az elmúlt évtizedek lenyomatait. Kérdezhettem tőle olyat is, ami az én elakadásaimra adott választ. Fura, de nehéznek és bonyolultnak tűnő dolgokat egyszerűen és nagyon frappánsan volt képes megfogalmazni. És ez megfogott. Egyszerre volt a szavai mögött fájdalom és egyszerű,
kézzel fogható bölcsesség.
Miután a bő egyórás beszélgetésünk megtörtént, amilyen sok időn keresztül összefutottunk, utána hosszú ideig egyáltalán nem találkoztunk. Ennek a beszélgetésnek akkor, ott és ilyen formán kellett megtörténnie.
Fura, de kerestem őt és azt kívántam, bárcsak beszélgetnénk még. Aztán fél év múlva egyszer csak egy rövid időre összetalálkoztunk az erdő szélén, ahol egymásra mosolyogtunk és azt mondtuk, hogy úgyis találkozunk még. És azóta újra hosszú hónapok teltek el.
Hogy milyen érdekes az élet……. Amikor az elején azt kívánod, hogy bárcsak ne találkoznál valakivel, aztán egy órás beszélgetés után a bárcsak beszélgetnénk még hagyja el a számat, az fura tánca az életnek. Egy biztos, hogy meghatározó élményként maradt meg bennem.
És én tényleg kereslek kedves Felderítő ember….
hogy beszélgessünk még….mert érdekes az élettörténeted és bölcsességed…..és.mert interjút szeretnék készíteni veled 😊!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: november 2019
Share this: -
Gond-olat
Forrás: Pixabay
Sok mindenre kellett már várnom. Egy játékra, egy ajándékra, egy versenyre, egy napra. Mindig azt hittem, hogy ezek előtt a legidegőrlőbb a várakozás. De mindezek eltörpülnek amellett, amit akkor éltem át, amikor nem mehettem veled a kórházba. Minden másodperc egy órának tűnt miközben arra vártam, hogy csörögjön a telefon és megtudjam, hogy mi történik ott és mi van veled. És aztán a másodpercek tényleg órákba fordultak. A fejemben ugyanazok a képek pörögtek le: reggel még semmi bajod nem volt. Még beszélgettünk és együtt nevettünk. Akkor mégis mi történt?
Aztán jöttek a kétségbeesett gondolatok: Én azt akarom – már az sem érdekelt, hogy a ‘szeretném’ az illendő -, hogy
ott legyél az esküvőmön.
Akarom, hogy lásd az unokáid és hogy még elmondhassam neked ezerszer, hogy szeretlek. Azt akarom, hogy még vitázzunk azon, hogy nem kell új ruha, de te venni szeretnél nekem. Akarom, hogy még megölelhesselek egy veszekedés után, hogy elmondhassam neked, hogy mi volt a suliban vagy hogy a válladon sírhassak. Hogy beülhessek melléd a suliban, mikor én már végeztem, de te négyig vagy.
Megcsörrent a telefon. Még mindig ott ültetek és semmi haladás. Próbáltam erős és pozitív lenni, miközben kivertem a fejemből a rossz képeket. Majd jött az aggódás a többiek miatt: Mi, hogy lesz, ha bent kell maradnod? Mi lesz, itthon? Nélküled üres lesz a ház és néma.
Aztán újra csörgött a telefon. Műtét. A szó hallatán a gyomrom összeugrott. A könnyek megint égetni kezdték a szemem, de összeszorítottam az állkapcsom és próbáltam megoldást találni:
Te nagyon erős vagy. Át fogjuk vészelni, mint egy család.
Túléljük és Te is meggyógyulsz. Utána minden olyan lesz, mint régen. Együtt fogunk sírni az esküvőmön majd; boldogan viszem majd hozzátok a gyerekeim évek múlva, ezerszer fogunk még összeveszni egy ruhán és milliószor fogom még azt mondani neked, hogy szeretlek és még annyiszor foglak megölelni.
Együtt megoldjuk.
Hajnalig vártam, míg aztán nélküled érkezett haza a másik feled. A műtét sikerült, de sokat kell majd pihenned és egy darabig nem leszel itt.
Viszont másnap láthattunk. Az éjjel rengeteg forgolódással telt és millió gondolattal.
Lassan ugyan, de eljött a reggel. Bemehettünk hozzád a kórházba. Megijedtem, mikor nem volt egy kis mosoly sem az ajkaidon. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudtam, hogy amilyen erős vagy képes leszel végig csinálni.
Fogtam a kezed, nem akartam elengedni
és közben elképzeltem, hogy elveszem az összes fájdalmad. Próbáltunk beszélni veled, de nagyon fáradt voltál, így szép lassan eljött a búcsú. Nem akartam menni, de muszáj volt. Ott hagyni téged olyan volt, mintha egy részem is ott maradna. A könnyek ismét csípték a szemem, miközben adtam egy puszit a homlokodra és elmondtam neked, hogy minden rendben lesz. Nos, ki tudja, talán téged és magamat is győzködtem és biztattam ezzel.
Nehezen, de eljöttünk onnan. A csend, ami ránk telepedett úton haza mindent elárult a másik érzelmeiről, mégis ott volt a kis reménysugár, amit kaptunk azzal, hogy egyáltalán láthattunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elrepült az idő és könnyű volt. Minden nap ott maradt veled egy részem, mikor ott kellett hagyni és minden este elmondtam magamban neked, hogy minden rendben lesz és meg fogsz gyógyulni. A napok vánszorogtak, de mindig volt valami apróság, ami azt mutatta, hogy nincs olyan messze az a fény az alagút végén.
Eddig is tudtam, de ezek után csak még biztosabb vagyok benne: az egyik legerősebb ember vagy, akit ismerek és együtt mindent megoldunk majd.
Szeretlek Anya!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
A Lángra-gyúlt lánytól található más bejegyzéseinket itt találod:
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: 18MÍNUSZ, Lelki benzinkút
- Client: A Lángra-gyúlt lány
- When: november 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Nagyvárosi mindent szabad?
Bizonyos élethelyzetek hozzák az életbölcsességeket. Na ez is egy ilyen "bőrönérződős".
2Nagyvárosi mindent szabad?
Forrás: Unsplash
Egészen fiatal korom óta foglalkoztatott, hogy miért vagyunk mi fővárosiak mások? Miért érzik vidéken, hogy nekünk minden szinten meg kell mutatnunk, hogy jobbak vagyunk. Ugyanakkor ők sem kevesebbek, sőt!!!! bármikor, bármiben felveszik velünk a versenyt. Annak idején a forróbb hangulatú mérkőzések után szinte menekültünk az öltözőből, vagy esetleg kórusban zengett a „pesti p…-ák” nagykórus felénk, ……..tényleg nem értettem!
Mi az, amivel kivívtuk a felénk hömpölygő utálatot?
Miért érti meg két vidéki város előbb egymást, mint a fővárosiakat? Mit követtünk el?
Aztán telt-múlt az idő és az öregedés meghozta a felismerést! Azért, mert több a lehetőség és mindenkinek másképp jön be az élet, de tény, hogy szélesebb palettáról válogathatunk. Mi pestiek tényleg képesek vagyunk másképp kezelni a dolgokat, mint az ország más területen élő társaink.
Döbbenten ültem a Balaton egyik legcsodálatosabb sétányán egy kávézó teraszán, amikor észleltem, hogy a behajtani tilos tábla nem létező fogalom bizonyos réteg számára. Végighallgattam nem egy udvarias polgárőrt, aki felhívta a szabálytalankodó egyének figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy ha jön a rendőr, az sokba fog kerülni. Szépen kérte például, hogy hagyják el a sétány gyepszőnyegét. Egy jegeskávé elfogyasztása alatt 12 esetet hallgathattam végig. A „múlt évben még be lehetett hajtani!” felkiáltástól, a „nem gondolja komolyan, hogy sétálni fogok ideáig!?” és nyomdafestéket nem tűrő mondatszerkezetekig színezhetnénk tovább.
Volt egy bácsi, aki a kismotorjával járta a sétányt, döbbenten állt a támadások össztüzében és tűrt. Hiszen ő csak egy helyi, kicsi öregúr, aki hisz abban, hogy
amit szeret, azt meg kell óvni.
Nem gondolja, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket!
Sőt, egyes fővárosi szerint: a bácsi „rosszul van bekötve…” És ekkor elhangzott az a mondat, ami arcul csapott, és már a skandáló szurkolók utálatát is magyarázni tudta: „Na mennyit adjak Tata, hogy békén hagyjon? Pesten ezért kiröhögném! Mi maga valami önkéntes rendőr? Miért nem foglalkozik a saját dolgával?”
És ekkor szégyelltem először, hogy pesti vagyok!
Az összes meg nem értett megjegyzés, beszólás már-már értelmet nyert. Kerestem a felmentést, hogy én nem ilyen vagyok. És ha tényleg ilyenek a fővárosiak, akkor én nem vagyok az, legalábbis lélekben. És ettől megvilágosodtam! Megértettem, hogy miért kell együtt élnie Budapest 99%-ának az állandó szorongással. Miért stresszelünk ahogy kihajtunk az utcából? Miért utáljuk azt, aki más, vagy figyelmeztet arra, hogy lehetne másként!? Vagy az is lehet, hogy honfitársaim nincsenek tisztában a sétány szó jelentésével!? Vagy csak a seggünk nőtt össze az autóval? Vagy rájöttünk, hogy az azonnali agresszió, amivel megszégyenítjük, sőt eltiporjuk a másikat, kizárólag az lehet eredményes vitapartnerünkkel szemben? Tényleg nagyképűek, és lekezelőek vagyunk? Miközben ezek a kérdések cikáztak a fejemben, elhangzott a végképp megsemmisítő mondat bácsink szájából: „Fiatalember, én csak kértem, sokkal többet lát ebből a szépségből, ha sétál!”
De csak én semmisültem meg, mert “kedves pestink”, becsapva autójának ajtaját, hirtelen Szöszijével vihogva lépett be a kávézóba, majd leült háttal a Balatonnak és végigtelefonálta azt a 30 percet, amit ott töltöttek. Megbüntették ugyan, szerinte az „öreg dög” miatt, pedig ha figyelt volna pont erre figyelmeztette a „Tata”. Bár nem gondolom, hogy ez megrázta volna. Feltehetően, mellényzsebből kifizeti, miközben semmit nem tanul!
És én abban a pillanatban a Tata mellett állva úgy szerettem volna, ha csak egy percig érezte volna a pesti ficsúr azt a mély megvetést amit éreztem iránta……fővárosiként….
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: november 2019
Share this: -
Nincs értelme
Forrás: Unsplash
Nincs értelme vádaskodni, mert úgysem vagy minden infó birtokában. Nincs értelme egy rendszert átverni erővel, mert mindenki hibás önbecsüléssel jön ki belőle. Nincs értelme reagálni olyan méltatlan helyzetekre, amik elvennék az önbecsülésed. Nincs értelme mellébeszélni. Nincs értelme másra várni, ha látod, nem akarja. Nincs értelme az üres beszélgetéseknek. Nincs értelme halogatni, mert megbosszulja magát.
Nincs értelme utánamenni, ha tudod, nem akarja.
Nincs értelme ölelni, ha nem érzed a szeretet melegségét. Nincs értelme csak a felszínt kapargatni. Nincs értelme gyermekkori sérüléseket cipelni. Nincs értelme olyan embernek olyan szemüveget hordania, amiben így sem, úgy sem lát. Nincs értelme beszélgetni olyan emberrel, akinek süket a szíve. Nincs értelme az életnek és az emberi kapcsolatoknak figyelem nélkül. Nincs értelme az életnek szeretet és család nélkül. Nincs értelme kontrollálni, áskálódni mert ellenállást szül. Nincs értelme másokat okolni. Nincs értelme izgulni attól, mi lesz a jövőben. Nincs értelme félni. Nincs értelme megszégyeníteni, nincs értelme álarcot hordani.
Nincs értelme önmagunkba vetett hit nélkül élni.
Nincs értelme bosszankodni, sérüléseket hurcolni. Nincs értelme szeretet nélkül élni. Nincs értelme barátok nélkül élni. Nincs értelme jelzőket aggatni. Nincs értelme a meddő vitáknak. Nincs értelme hazudni, mert úgyis kiderül. Nincs értelme a játszmáknak. Nincs értelme a jó alapok/értékrend nélküli háznak. Nincs értelme megsértődni, mert az is belőlünk indul ki. Nincs értelme önsajnálatban fetrengeni. Nincs értelme mások életét élni. Nincs értelme hűtlennek lenni önmagunkhoz. Nincs értelme csak az erőnek. Nincs értelme a túlpartról kiabálni. Nincs értelme haragudni valaki olyanra, akiről tudjuk, hogy „úgy marad”. Nincs értelme a gonoszságnak, mert az nem engem, hanem a másik felet őrli fel. Nincs értelme döntések nélkül élni.
Nincs értelme boldogság érzése nélkül élni.
Nincs értelme az elismerésért hajtani. Nincs értelme ugyanazokat a köröket futni. Nincs értelme feladni a saját fejlődésünket. Nincs értelme megtagadni magunktól a jót. Nincs értelme a múltban turkálni. Nincs értelme mosolyok és cinkosság nélkül élni.
Értelme van csendben lenni, meghallgatni, odafordulni. Értelme a tartalmas, elfogadó beszélgetéseknek van. Értelme van a kirándulásoknak, amikor a másikkal értékes időt töltesz.
Értelme csak az igaz kapcsolatoknak és barátságoknak van.
A bizalomnak, hogy tudod, bármi érjen, a másik válla mindig ott van támaszra, sírásra, az ölelés pedig az elfogadó szeretet áramlásának átadására, bármit is tettél. Van értelme padon ücsörögni és befogadni az embereket, parkot, szavakat, szófoszlányokat. Van értelme hidak közepén állni, hiszen megélheted a lebegés és a víz közelségét.
Van értelme a tervezésnek, a tudatosságnak, hogy tudod, bármi ér, biztonságot ad. Van értelme a saját értékrendünket azonosítani, értelme van a saját életünket élni. Értelme annak van, hogy mosolyogsz a világ felé, akkor is,
ha Te belül nem ezt érzed, hiszen ezzel is adsz másnak.
Értelme annak van, hogy figyelsz. Ha befelé, akkor befelé. Ha kifelé, akkor kifelé, csak mindig tudd, hogy melyiknek mikor van itt az ideje. Értelme van a közös beszélgetős ebédeknek, a közös programoknak, ahol másokkal is megélhetjük azt, hogy jól vagyunk így, akkor ott, egyedül és együtt is egyaránt. Értelme az egyenes mondatoknak és szavaknak van, amely felvállalással társul.
Mindig van értelme válaszolni, megválaszolni.
Értelme van félreérteni másokat azért, hogy egy jót nevessünk utána. Értelme van kinyilvánítani a véleményemet. Értelme van elsétálni, ha valami nem tetszik. Értelme a tényeknek és a döntéseknek van, mert minket határoz meg. Értelme csakis annak van, ami igaz, ami a Te értékrendedhez közeli. Csak az igaz kapcsolatoknak, az igaz barátságnak, az igaz szavaknak. A családnak, a barátoknak a hitnek és bizalomnak.
Szavak helyett a cselekedetnek.
Ennek van értelme, semmi másnak az életben.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: október 2019
Share this: -
Imre Lili: Hullámvasút
A hullámvasúton nem történik más, minthogy az ember tudatosan kiteszi magát meghatározott erők hatásainak. Lilink felült rá.
2Hullámvasút
Forrás: Unsplash
Annyi minden történik velem mostanában, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Az elmúlt két hónap igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Az előtte lévő időszak pedig valóságos taposómalom. Nem kezdeném az elejéről, hiszen mindenki ült már hullámvasúton. Volt már magasan, ahonnan zuhant le a mélybe, majd kapaszkodott újra a felhők fölé.
Ami miatt azt gondolom, hogy mégis szuper volt ez az időszak, az a végkifejlet, amire jutottam. Lezártam amit kellett, elengedtem embereket, érzéseket, kiálltam magamért, és rájöttem, hogy
mindennek megvan a jó oldala.
Álltam a barátnőm mellett az oltárnál, fogtam zokogó tini lány kezét, húztam ki barátokat a gödörből. Meséltem szinte idegeneknek az életemről, akikről azt éreztem, hogy nem idegenek, és mégis meghallgattak, majd én is meghallgattam őket.
Ahogyan beszélgettem ezekkel az emberekkel, akiket látszólag véletlenül sodort az utamba a sors, rájöttem arra, amit már sokan kimondtak előttem:
a pillanat számít.
Ekkor jött az érzés, amit annyira imádok: hogy pontosan ott vagyok, és azokkal, akikkel lennem kell. Elengedtem az aggódást, a görcsöt, a megfelelési kényszert és teret engedtem a sok jónak és szépnek, amit a mindennapokban gyakran nem akarok, vagy egyszerűen csak nem tudok észrevenni.
Ehhez az érzéshez azonban meg kell érni. Ennek az érzésnek teret kell hagyni, és képesnek kell lenni arra, hogy belesimuljunk egy látszólag félelmetes, de annál kényelmes lelkiállapotba.
Meg kell tudni állni a tükörrel szemben és el kell fogadni önmagunkat.
Hinnünk kell önmagunkban és másokban is.
Abban is, hogy egyszer majd lesz valaki, aki ugyanígy fog tenni velünk. Örülnünk a szép dolgoknak, hogy maradt még egy korty tej a dobozban a reggeli kávénkhoz, hogy a szikrázó napsütésben a nyári eső szivárványt hoz, hogy van valaki, aki velünk osztja meg a titkát.
De ehhez előbb rendet kell tennünk az életünkben.
Ki kell szanálni, ami nem épít minket.
Ez is egy olyan dolog, amibe napi szinten belefutunk az önjelölt life coach típusú oldalakon, és gondolhatja mindenki azt, hogy könnyű mondani, de higgyétek el nekem, meglépni egyáltalán nem könnyű. Nem is állítom, hogy az. Végigcsináltam többször, talán túl sokszor is. De itt vagyok, és tudom, hogy jó irányba tart az életem. Akik számítanak, szeretnek, velük veszem körül magamat. Segítek azoknak, akik fontosak, akiknek az én véleményem is fontos.
Mi nők, arra születtünk, hogy erősek legyünk. Családokat tartunk össze, gyerekeket hordunk ki és nevelünk fel. Félreértés ne essék, nem gondolok én kevesebbet a férfiakról sem, ugyanis ez nem egy feminista mozgalmat erősítő írás. Egyszerűen csak így érzem magamat női mivoltomban. Nem azért, mert kiléptem a divat magazinból, hanem mert van egy egészséges mintám, amit a nővéreimtől kaptam, és van egy olyan baráti hátterem, amit bárki megirigyelhetne. Sajnálom azokat, akik ezt az érzést nem ismerik, vagy nem tapasztalják meg. Akik nem látnak szépet, nem képesek elfogadni magukat, vagy a helyzetüket.
Ha olyan emberekkel veszed körül magad, akik szeretnek, akkor ők nem a gyengeségeidet figyelik.
Ekkor pedig azt adják vissza neked, amit te adsz nekik.
Támogatást, szeretetet, boldogságot. Ha valaki nem ilyen, akkor útilaput kell kötni a lábára, és szabadon kell engednünk. Tudom, hogy ez sokszor ijesztő, de megéri.
Reménykedem, hogy a fiatalok, akiknek ezt közvetítem, elhiszik ezt nekem. Aztán remélem, hogy legkésőbb annyi idős korukra, amennyi én vagyok most, megtanulják elfogadni és beengedni ezt az életérzést. Nem kétséges számomra, hogy jó az irány, amerre a hullámvasutam tart. A lejtők meg az emelkedők pedig úgyis jönnek, de a lényeg, hogy ne érjen felkészületlenül.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Imre Lili
- When: október 2019
Share this: -
Mert megijedtem...
Forrás: Unsplash
Nem tudom, hogy mikor és hol fogalmazódott meg bennem, de tudtam, hogy baj van. Láttam, hogy a környezetem is félve pillant rám. Láttam a kérdést, a szorongást… és azt, hogy még elfojtva, de már érezhetően feszülten szemlélik szenvedésemet. Azt, ahogy felemészt valami, amiről azt gondoltam, hogy nem foghat ki rajtam. Mert mi foghatna ki?
Erős vagyok, kemény és különben is! Még dolgom van.
Nem ez volt az első alkalom, hogy túlbecsültem az erőmet, és a fontosságomat… bár már jóval óvatosabb voltam. Már kétszer is voltam ügyeleten a tüneteimmel. Pont az erőmnek köszönhetően ki is rúgtak, vitatható vizsgálatok után. De ki ne hinne az orvosnak?
Viszont azon a napon már minden kontroll megszűnt bennem…már nem bírtam. Hihetetlen volt a fájdalom, és jött a félelem, hogy baj van. Miközben a főváros felé robogtunk, éreztem egy-egy pillanatra a pánikot a családom részéről. Szerencsére túl hosszú ideig nem nyomasztott, mivel erőteljes képzavaraim voltak az úton. És a pillanat, amikor közölték, hogy baj van, sem tűnt valóságosnak. Az első gondolat, az volt, hogy csak hülyéskednek velem. A következő, hogy mikor mehetek haza? Mert kizárt, hogy holnap ne főzzek, takarítsak…
A kép, az éjszakai kórterem, a csövek, a szagok. Sokként értek! A családom hiánya, a bizonytalan férjem arca, amiből sütött a féltés. Az otthon hagyott gyerekek, akik holnap felkelnek, és nem vagyok ott. Amikor rájössz, hogy egyedül vagy és nem is érted, hogy mit mondanak latinul! És dönts! Írd alá!
Olyan, mint egy ítélet…
és eddig, kevés kivétellel én irányítottam ezt a cirkuszt! És most még sepregető sem lehetek a saját porondomon, amikor szétesik a teljes kép!
Hát ezek után jött az üzenet: „Amikor akarod ott vagyok!” És a hosszú idő, a közös megbeszélt, együtt emésztett gondolat, az akarattyai magaspart… mind értelmet nyert! És mégis tétováztam… A családom ott ült fegyelmezetten, figyelve arra, hogy ne érezzem, amit nem lehetett nem érezni, hogy BAJ van! De amikor bejött az orvos, aki kivezetésről, zacskókról, és egyéb szépségekről beszélt, éreztem, hogy kell egy higgadtabb, semlegesebb hang.
És ekkor felemeltem a telefont.
Nem gondolkozva azon, hogy újabb emberre teszem a saját terhemet, pedig már vagy tízen cipelték velem együtt. Máig nem értem, hogy hogy lehet Budapest egyik feléből 18 perc alatt átérni a másikba? Hogy lehet mosollyal beülni egy ilyen kórterembe? Hogy lehet 10 perc elteltével elintézni egy másik kórtermet, és a neten böngészni a lehetőségeket, és mindezt anélkül, hogy meginogna a hit. És mindennap optimizmussal belépni, gratulálva az új külsőmhöz, beszélgetve a családommal, és már-már kellemessé tenni az ott tartózkodást.
És túl lettünk ezen is, és nem kellenek szavak, csak a tudat, hogy ez a barátság, mert bármikor megemelhetjük a telefont és a másik ott lesz.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
https://pontblog.hu/portfolio/somhegyi-dori-megijesztettel/
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Balassa Rozi
- When: október 2019
Share this: -
Megijesztettél
Forrás: Unsplash
Nem tudtam elhinni, hogy ez történik. Egymás után cikáztak a rosszabbnál rosszabb gondolatok a fejemben. A kérés, hogy menjek amikor baj van, automatikusan beindított egy stressz faktort.
Rohantam az autóhoz, olyan gyorsan vezettem, ahogy csak tehettem. Leparkoltam, liftbe szálltam. A torkomban dobogott a szívem, kapkodva vettem a levegőt. A szagok, a fehér falak és a néma folyosók üvöltve adtak tudomást arról, hogy itt semmi sincs rendben. Rossz érzésem támadt, a gyomrom görcsbe rándult. Majd megálltam az ajtó előtt, kinyitottam. Soha eddig nem látott és érzékelhető látvány fogadott. Az az ember nézett rám értetlenül kérdőn, erejét elhagyva, színtelen arccal, aki mindig a tettrekészség, az életvidámság és energikusság mintaképe volt számomra. Megviselt és aggódó arca fényéveknyire repítette önmagától.
Hogy történhetett ez meg vele?
Eszembe jutottak a nyári beszélgetéseink a kenesei Magas parton, miközben felhúzott lábakkal szürcsöltük a kávénkat, hogy soha ne adjuk fel, mindig szelektáljunk az életünk során, hogy „ááááá, lépj túl rajta”, ááááááá ne foglalkozz vele, áááááá túl sok itt a hülye. Lenyomódott a torkon az a sok-sok évnyi áááááááá, legyintsünk rá, de nem neveztük nevén a gyereket…..lenyomódott az a sok igazságtalanság, ami minket vagy a gyerekeinket érte és mi teljes mellszélességgel odaálltunk. Mert odaálltunk. Védtük őket, magunkat, a családot, a helyzetet.
Lenyomódott
az a sok-sok megaláztatás és értetlenség, amire nem volt ráhatásunk. Lenyomódott a társadalom mocska, lenyomódott az, amit nem akarunk, hogy lemenjen. De nyeltünk egyet és még azt az utolsót is hozzátettük……aztán egyszer már annyi összegyűlt, hogy már nem lehetett túllépni rajta.
Mindenki higgye el, hogy egyáltalán nem éri meg. Egyet megfogadtam magamnak…..ha tetszik, ha nem, meg fogom mondani minden körülmény között……és latolgatni fogjuk együtt a helyzetet addig, amíg tényleg lesz megoldás rá. És abbahagyom az ááááááá-kat, abbahagyom, hogy a másikra hagyom majdcsak megoldja, miközben látom, hogy nem fog menni neki.
És akkor jönnek a mondatok, hogy akkor kellett volna, mi lett volna ha…….ami már totálisan felesleges. Mert a lényeg az
itt és most-ban van.
Tudsz-e emberként ott lenni a másik mellett. Kérdések, vádaskodás helyett odafordulva, megértéssel. Időt és energiát nem kímélve jelen lenni, támogatva kísérni.
Soha nem sírtam még barátságért. Most először történt meg velem. Az érzés, hogy elveszíthetek egy olyan embert, aki a pozitív “erőt” képviseli számomra, soha többé nem szeretném ilyen érthetetlen mederben látni és érezni….mert megijesztettél!!!!! Megértetted? 🙂
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: Velem
Mi történt Velem amíg csöndben volt a Pontblog? Leírtam így szeptember végén.
2Velem
Forrás: www.farbe-licht-design.de
Az idei nyár csöndje egy lassú és magamba ölelő táncba hívott. Először sokat figyeltem a lábamat, merre is lépdesek. Volt, amikor nem sikerült. Mindezt csöndben, magamba elmélkedve éltem meg. Gondoltam, minden hibás lépésem egy fejlődési lehetőség, ezért minden egyes lépést külön-külön értelmezve, mozdulatonként, újra és újra nézve, átgondolva csináltam tovább. Máshova tettem a lábam, kopogás nélkül, csöndben, befelé figyelve. Majd a lábam után jött a karom. Felemeltem, most már azt is
megtanultam, hogy mit miért csinálok.
A kar, ami a mozdulatot uralja, a kézfej és az ujjmozdulatok játéka és mélysége újra csöndre ítéltetett. Néha fájdalmakkal, de csöndre. Ha kellett, jött külső segítség. Jöttek tanárok, tanácsot adtak, hogy kell. Már a fejemet is felemeltem, miközben a fájdalom érzése ott belül marcangolt. Megtanultam, hogyan kell andalgásból határozott lépéseket, hogyan kell a nem cselekvésből tettrekészséget kovácsolni. Megtanultam, hogy ne a fájdalomra koncentráljak, hanem arra, ami van.
Önmagamra, az erőforrásaimra.
Megtapasztaltam, hogy a fejem, a kezem és a lábam hogyan határozza meg a tartásomat vagy fordítva. Megtanulni azt, hogyan kell érinteni a másikat, és hogyan kell elengedni úgy, hogy annak a mozdulatnak, cselekvésnek tisztasága megmaradjon. Hálával gondolok minden egyes tanításra.
Majd eljött a nap és léptem egy nagyot a reflektorfénybe. Figyeltem és hallgattam. A fájdalom tompult, bár ott mélyen belül még egy ideig itt-ott hírt ad a tanítás….., az eltörött részek megragasztása közbeni érzések.
A saját táncom elsajátításának tanulsága az, hogy tánc közben tényleg az lehetsz, aki csak akarsz lenni. Mindent elengedhetsz, hiszen önmagad vagy. Mert mersz önmagad lenni, mersz kiállni, vállalni, határozni, döntéseket hozni,
önmagaddal egységben lenni.
A lépéseim meghatározó döntéseket takarnak. Erős belső döntéseket, melyeknek mind hatalmas jelentősége van a saját táncomra nézve. Mert ez nemcsak tánc, hanem életforma is, amit belső döntések sorozata zár magába. Magázódós tánc ez, miközben a közelség is megvan benne. Ahogy szereted, ahogy engeded. Szelleme van, amit ha valaki megtanul, egy egyszerű séta is élvezetessé tud válni.
Alaplépései a tisztelet, a bizalom, a felelősség és az odaadás.
Egy folyamatosan fejlődő tánc és stílus egyben, ami improvizatív, egyben elengedő és megtartó. Tőlem függ. Kizárólag tőlem és a belőlem áradó figyelemtől. Mert nem elég, ha kívülről táncolsz, annak belülről is ragyognia kell. Ezért. Tangónak hívják. Ez az én táncom innentől…
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Somhegyi Dóri
- When: szeptember 2019
Share this: -
Check your batteries!
A teljesítőképességünk határát nevezzük úgy, hogy kimerültünk. Elmegyünk töltődni :-).
3Check your batteries!
Forrás: Unsplash
….azaz ellenőrizzük az elemeket! Mi most pont ezt tesszük.
A Pontblog elindulása óta volt már alkalom arra, hogy alkotói válságba kerültünk. Most lemerültünk. Ennek azért is örülünk, mert van idő a megújulásra, a tényleges gondolatok közvetítésére, kiküszöbölve a „muszáj” írásokat. Vannak terveink, így céljaink, melyeket meg szeretnénk valósítani. Ahhoz, hogy
szívből tudjuk gondolatokat közvetíteni,
szükségünk van feltöltődésre, élményekre, bakancslistás tételek megvalósítására, elgondolkodásra a fűzfa árnyékában, nagyokat nevetni és élvezni az életet, révedezni a napfelkeltében és naplementében, hosszú órákat ülni a fotelban a kávénkkal a kezünkben, biciklizni, a szeretteinkkel lenni.
Egyszóval gyűjtögetni.
Szóval szerintünk a nyár erre való…..így ennek tudatában kevesebbet fogunk posztolni, azaz értéket közvetíteni.
Kedves Pontblog olvasók kérünk Benneteket, hogy úgy fogjátok ezt fel, mint egy elemet, melyek sokat adtak valamihez, most viszont szükség van arra, hogy újra fel tudjunk töltődni annak érdekében, hogy a jövőben minél többet tudjunk adni Nektek.
Köszönjük a megértéseteket!
Ha van kedvetek olvasgatni, akkor “nyárias” bejegyzéseinket itt találjátok:
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: június 2019
Share this: -
Somhegyi Dóri: 7290
Milyen érzés az önmagunkba vetett hit diadala? Nekem a futás adta meg ezt az érzést.
27290
Forrás: saját
Három hónapja vendég voltam egy coach vizsgán.
Akkor és ott, mintha mázsás súlyt pakoltam volna le. Elvarázsolt a kérdésözön, mert csak rám figyeltek. Majd észrevétlenül ráléptem az útra. És mintha eddig minden megoldatlannak tűnő, évek óta fejtörést okozó gondolatok rebbentek volna szerteszét a fejemből a teremben. Kinyíltak az ablakok, aztán az ajtók is. A saját lábammal tettem meg a lépéseket úgy, mintha minden a legtermészetesebb lenne. Mert igazából az is volt. Biztonsággal, nem tolakodóan, de kísértek. Utaztam önfeledten, magam mögött hagyva minden nyitott kérdést. Nem a problémára koncentráltam, hanem inkább arra, hogyan tudom magam jól érezni ebben a témában. Lépésenként, összesen nyolcban. Először azt néztem, melyik állomáson állok, majd folyamatosan azt, ami ott messzebb vár rám. Tehát felemeltem a fejem, és nem vettem le a tekintetemet a célról. Folyamatosan emlékeztettem rá magam. Végül nyertem.
Önmagamba vetett hitet, büszkeséget, lendületet.
Nyolc lépésben, mintha eldőlt volna a nyolcas, végtelenbe ment át nálam a határ. Hogy miről is van szó? A futáshoz való viszonyomról. Egy régebbi írásomban már olvashattatok róla. A célom annak elérése volt, hogy önmagamért fussak és ne más valaki miatt.
Tehát három hónapja akkor ott, történt valami….. Azóta futok. Kérdés nélkül. Aztán elmentem lábvizsgálatra és megvettem életem első futócipőjét, majd amikor már jobb idő lett, életem első futószerkóját és beneveztem a Tihanyi Félmaraton 7 km-es távjára próbaképpen.
A három hónapos felkészülési időszakban sokat tanultam magamról. Maga az élmény, hogy erdőben, hol mókusokkal, hol kutyával, hol csak pusztán önmagammal futok magam felé fordította a fókuszt.
Rájöttem, hogy a világ összes problémájával vétek futni……
élvezni kell az adott perceket, amit az évszakok adnak az erdőnek és azzal nekem. Élvezni a pillanatot, a jelent, amiért tényleg nagyon hálás vagyok! Mint ahogy azt is megtanultam, hogy képes lennék a világ végére is elfutni, mert csak én kellek hozzá, meg a futócipőm.
Pár nappal ezelőtt elérkezett a tihanyi futóverseny ideje. Minden kérdés és izgalom nélkül vetettem bele magam életem első ilyen rendezvényébe, melyre félmaratont futó barátnőm is elkísért. Sőt. Együtt futottuk le a 7,8 km-es távot. Újra több és még több tanulás érkezett a futásomba. Úgy indultam neki, hogy gondolkodás nélkül képes vagyok megcsinálni. Egyedül a napsütés elég durva hatása viccelt meg utam során. Összességében óriási élmény volt!!!! Az érem, amit a nyakamba akasztottak, érdekes módon nem hatott meg. A célom az volt, hogy önmagamért fussak be úgy, hogy nem szeretném, hogy bárki várjon és drukkoljon nekem. Hogy miért? Mert úgy gondolom, hogy
ez az én diadalom kell, hogy legyen saját magammal szemben.
Azt hiszem, ez akkor ott, azzal, hogy lefutottam és megérkeztem a célba, megvalósult!
Azon viszont elgondolkodtam, hogy a kapott érem miért nem jelenti számomra ugyanazt, mint másoknak. Amikor itthon ránéztem a rajtszámomra, akkor kaptam meg a választ. Azért, mert az érem nem azonosít. 7290. Somhegyi Dóra….ez áll a rajtszámon. Hogy miért vagyok büszke egy „papírdarabra”? Mert nem tucat.
Ez jelképezi számomra azt az áttörést, merészséget, akarást és hitet, amit elértem önmagammal szemben a futáson keresztül.
Ez vagyok én. Somhegyi Dóri.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
A lángra gyúlt lány: A magyar oktatás
Óda egy kiskorútól a magyar oktatásról. Hogy meglepő-e? Mindenki döntse el maga.
1A magyar oktatás
Forrás: Pixabay
A magyar oktatás
Ők oktatásnak hívják,
Mi börtönnek nevezzük.
A tanokat, miket naponta ismétlünk.
Alkánok és alkének, földmozgások, festészet, sokszögek és elmélet.
“Kelleni fog ez az életben”
Mondják ezt nekünk minden héten.
Én csak úgy vélem:
Tudom már, hogy a csiga hímnős-e vagy sem.
Megtanultam azt is szépen, hogy a dimetil-keton oldódik-e vízben.
A kérdéseim is könnyűek és tisztelettel teljesek:
Ha bemegyek a boltba és megkérdem ugyan már mennyit ér egy üveg dimetil-keton, felelnek? Vagy inkább kinevetnek?
És én tényleg röstellem, hogy összekevertem:
Lánchegység-e vagy gyűrődött még régen?
De azt elmondja nekem, hogy merre induljak, ha a pihenő helyem dél-keleten pihen?
Azt is tudom, hogy a hüllők keringési rendszere más, mint a halaké,
S a kérdés itt is szerény:
Honnan tudjam, hogy a kezem eltört-e vagy csak megrepedt?
Matematika, te drága Isten,
Ígérem, hogy kiszámolom néked, hogy ha felállok a Gellért hegyre, a híd teteje milyen szögben esik nékem.
Annyit kérek cserébe, hogy ha levelet kéne feladnom vidékre,
Meséld el, hogy hogyan bélyegezzem.
Én tényleg köszönöm a rendszernek, hogy tudok másodfokú függvényt számítani.
Csak épp elfelejtik mondani, hogy az egyetemen mégis, mi hogy fog működni.
Végezetül tiszteletem, mert annyi mindent tanítottak eme börtönben,
Igaz az élethez semmi, semmi támpontom nincsen!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: 18MÍNUSZ, Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: A lángra gyúlt lány
- When: május 2019
Share this: -
Felejthetetlen
Forrás: Indrek Kask
A múlt héten Bakuban jártunk a Ritmikus Gimnasztika Európa Bajnokságon. Miért? Mert érintettek voltunk szülőként.
Biztos kérdésként merül fel mindenkiben, hogy lengethettük-e a magyar zászlót? Válaszom igen. Drukkolhattunk-e állva, amíg ment a gyakorlat? Neeeeem. Feltehettük-e a lábainkat az előttünk lévő szék támlájának tetejére? Neeeeem. Lengetheted a zászlót, de nem rakhatod fel a lábad és egyébként a gyakorlat közben üljél le, hogy mások is lássanak 😊. Hogy torkunk szakadtából drukkolhattunk-e? A válaszom igen, igen, igen! Soha ekkora élményben nem volt részem. Legyen az a drukk a sajátjaink vagy más nemzet tehetséges sportolója felé.
Életemben először hallottam az azeri himnuszt zenei kíséret nélkül a megnyitón és most tekintsünk el attól, hogy mi az államforma. Lenyűgöző volt, hogy az egész csarnok egyszerre alkotott valamit számomra. Nem tudom miről szólt, de éreztem a
szabadság, a bajtársiasság és az összetartozás érzését.
Libabőrös lettem…. örök élmény lesz számomra!
Hogy mi az, amit kaptam az Európa Bajnokságtól? Befogadást. Annak felismerése, hogy más nemzetek ugyanúgy drukkoltak más ország sportolóiért, gyakorlataiért, mintha a sajátjuk lenne, felemelő. Itt már nem az a lényeg, hogy csak a saját országod sportolóinak drukkolj, hanem minden egyes sportolónak, mert nagyon nagy dolog az, ha valaki kijut ide és kiáll a szőnyegre. Ez a verseny a
kitartás és a tényleges munka diadala, melyet minden nemzet helyezéstől függetlenül elismer.
Az, hogy a magyar junior válogatott milyen teljesítményt ért el kétféleképpen nézhetjük. Önmagukhoz képest mindenféleképpen a maximumot teljesítették annak tudatában, hogy a háttérben volt olyan tényező, ami hátráltatta őket a szereplésükben. Ha a nagy egészet nézzük, akkor azt láttam, hogy a „nagyhatalmaknak” feltűntek a magyarok a kanyarban. És ez okozhat nem alaptalan gondolatokat….. vagy inkább érdekeket másoknak.
Annak ténye, hogy kijutottak a magyar juniorok az EB-re, azt senki nem veheti el tőlük. A teljesítményük, a 9 hónapnyi munkájuk alapján kerültek oda. Mely mögött számtalan lemondás áll. Lemondás az iskolai létről, lemondás a közösséghez való tartozás érzéséről, lemondás a hétvégékről, a barátokról és a családról is. Lemondás a wellness hosszú hétvégékről, lemondás a pihenésről, kikapcsolódásról, lemondás a gyermeklétről. Lemondás a napfényről, merthogy egész nap teremben edzenek. Lemondás két évszakról, a síelésről, a szánkózásról, a tavasz ébredéséről, a biciklizésről, a sokáig alvásokról.
Lemondás egy olyan nemes célért, ami nemcsak az önmegvalósításukat adja, hanem egy nemzet büszkeségét is.
Senki nem veheti el tőlük…… hogy nemzettől függetlenül a szurkolók becsülik a munkájukat, ezt mutatja az a számtalan autogram osztás (ami számukra is meglepő volt) és fotózkodási kérés, amit napokon keresztül adtak a lányok a szurkolóknak. Külső véleményektől függetlenül mondom……
SENKI nem veheti el tőlük a tényleges munkát és azt, ami már megtörtént!
Felejthetetlen volt számomra az Európa Bajnokság minden pillanata, hiszen büszkeséget éreztem a lányom, a csapat és a hazám iránt!!!! Leírhatatlan az érzés…..hálás vagyok, hogy a részese lehettem!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: május 2019
Share this: -
„Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Hogyan is képes a zene apró babákat gyógyítani? Rábaközi Ritával beszélgettem.
1„Mindenik embernek a lelkében dal van…”
Forrás: Hibbey Kinga
„…….. és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Babits Mihály eme sorokkal fogta meg a zene lényegét.
Mindig tudtam, hogy gyógyír tud lenni bármire. De azt, hogy kórházi körülmények között, alig egykilós kisbabáknak milyen segítséget tud adni a zene jótékony hatása, soha nem gondoltam volna. Elmentem Rábaközi Rita zeneterapeutához beszélgetni, majd meglátogattam a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban (rövidítve: Veszprémi Kórház) önkéntes munka közben.
Hogyan mutatnád be önmagad?
Nem tudom, soha nem fogalmaztam meg. Talán azt mondanám, hogy egy nagyon átlagos zenepedagógus, zeneterapeuta vagyok, aki délelőtt Ringató foglalkozást tart piciknek és hetente kétszer-háromszor vállal egy kis önkéntes munkát a Veszprémi Kórház PIC (Perinatális Intenzív Centrum, azaz koraszülött intenzív) osztályán.
Számodra mit jelent zeneterapeutának lenni? Miért csinálod?
Mert hiszek a zene gyógyító erejében, amin keresztül nyomot hagyhatok a világban. Felemel, megerősít és önbecsülést ad. Mert engem is gyógyít.
Akkor érzem jól magam, ha körülöttem az emberek jól vannak. Szeretek másokat egy magasabb fordulatszámra felemelni vagy egy magasabb energiaszinten megtartani. Nekem ez adja a boldogság érzését.
Miért énekelsz koraszülött intenzív osztályon?
A Te hangodat ismerem Alapítvány által elindított program keretén belül csinálom a koraszülött babáknak való éneklést, ami arról szól, hogyan használjuk gyógyításra a zene jótékony hatását.
A program 2014-ben indult el, majd Hazay Tímea alapította meg az alapítványt 2017-ben. Először az I. sz. Női Klinikán kezdett el dolgozni, aztán folyamatosan csatlakoztak országszerte a PIC osztályokkal rendelkező kórházak. 2015-ben csatlakoztam önkéntesnek azért, hogy átadjak valamit a tudásomból, amin keresztül segíteni tudok.
A Te hangodat ismerem szóösszetételben a „Te” kinek a hangját tükrözi?
Nem az én hangomat jelöli, mint zeneterapeutáét, hanem az édesanya vagy/és édesapa hangját.
Ha idő előtt születik meg egy baba, meg kell teremteni számukra azt a mesterségesen generált legideálisabb külső állapotot, ami a legjobban hasonlít az anyaméhben történtekhez. Fizikailag ezt adja meg az inkubátor, ahol ugyanolyan a hőmérséklet, mint az édesanya pocakjában.
Ezt az állapotot lelki oldalról csak az édesanya közelsége tudja megadni. Ha meg tudjuk azt valósítani, hogy a koraszülött baba ott van az édesanya mellkasán kenguru pozícióban, ahol hallja a szívverését és még azt is, amit addig hallott amíg bent volt a pocakban, akkor ez a koraszülött kisbaba fejlődését pozitívan befolyásolja. Gyorsabban fejlődnek tőle, jobban esznek és úgy éli meg a kisbaba, mintha egy kicsit még bent lenne. Ennek fontosságát szeretném átadni az édesanyáknak.
Mi volt az első gondolatod, amikor először lépted át a PIC küszöbét?
„Megérkeztem. „És az az érzés, „de jó, hogy itt lehetek és hogy segíthetek”.
Fontos azt tudni, hogy a PIC osztályon dolgozó orvosok és nővérek a „főnökök”, mert az az első, hogy a baba testileg jól legyen. Az, hogy lelkileg jól van-e vagy sem egy kisbaba, az már jobban múlik rajtam, meg az édesanyán.
Felemelő volt, amikor először láttam műszeren, hogy igen, a légzés helyreállt, és a normális tartományba ment vissza a zene hatására. A kezdetek nem voltak egyszerűek, mert sok előítélet volt mindenkiben. Aztán a műszereken adott jelzések oldották ezt. Nagy segítségem, hogy a zene közegén keresztül tudom megszólítani a babát és az édesanyát, így egy jobb állapotban tudom őket hozni és tartani.
Mi történik egy PIC osztályon az önkéntes munkáddal kapcsolatosan?
Itt gyakorlatilag a 24. héttől menteni kell a kisbabákat. Találkoztam már szép kimenetellel is és találkoztam olyannal is, akit 6 hónap után kellett elengedni. Egy koraszülött intenzív osztályon lenni alapvetően egy stresszes állapotot jelent. Van olyan szülő, aki próbálja mutatni, hogy bírja ezt a helyzetet és érzelmi megterhelést, aztán megérkezek gitárral a kezemben és egyből előkerülnek az érzelmek.
Úgy működik, hogy odamegyek a szülőhöz és bemutatkozom, megkérdezem zavarom-e. Megvárom, hogy engedélyt adjanak. Kétféle lehetőség van: nem lehet még kivenni a babát az inkubátorból, vagy már igen.
Ha nem lehet, akkor meg szoktam kérni az anyukát – természetesen a megfelelő egészségügyi eljárások után (kézfertőtlenítés) -, hogy nyissuk ki az inkubátor ajtaját. Megkérem, hogy csak tegye rá a kezét a babára, hogy érezze és úgy énekeljünk. És akkor elkezdünk egy Zsip-zsupp-ot, a Tente baba tente-t…. érintgetjük a babát a zenével. Ha ki lehet venni a kisbabát, akkor kenguru pozícióban csináljuk ugyanezt. Anyukák szokták mondani, hogy nem tudnak énekelni, nem szeretnek, mert nincs hangjuk. Erősítem bennük, hogy az ő hangját ismeri a legjobban, ami a leggyönyörűségesebb a babájának.
Volt olyan élményem, amikor egy apuka felháborodottan jött be az intenzívre, hogy akkor most azonnal bemegy a PIC-re, mert sírt a gyereke az inkubátorban. Ezután együtt mentünk be. Megkérdeztem, hogy nem gond-e ha maradok és zenélek egy kicsit a gyerekének? Azt válaszolta, hogy nyugodtan………az első sorok eléneklése után, mint a záporeső, úgy sírt az apuka az inkubátor mellett. Ott omlott össze és borult rá az inkubátorra a szemem előtt.
Mi az, amit magadból tudsz a szülőknek és babáknak adni?
Szeretetet. Mindig úgy állok hozzá, hogy őszintén, tiszta szívvel jöttem, szeretnék segíteni. Abban az időben, amíg velük vagyok, ott vagyok, csak rájuk figyelek, ami tőlem telhető, azt megteszem. Figyelek az intuícióimra. Hiszem és vallom, hogy olyankor nem én beszélek….ezt kapom! Kapok valami erőt.
Egy baba hogyan tud rezonálni a hangokra?
Az édesapa hangjára sokkal intenzívebben reagálnak a 28. hét alatti babák, mint az édesanyáéra. A 28. hét után ez megfordul. Ezért éneklek egyszerűbb dallamokat, kéthangos, lágy, lassú ütemű kis altatódalokat.
A zenére való rezonálást a gépek mindig mutatják (pulzus, légzés). Ha ott van a szülő, ha nem, a műszerek mutatják, hogy jobban van. Aktívan figyelem a babák reakcióit. Van olyan, hogy a lábuk megmozdul, mintha taktust ütnének. Ezzel jelzik, hogy jól vannak. Olyan is van, hogy felém fordul a baba, aztán egyszer csak elfordul, na akkor elég neki. Apró reakciókat kell nézni.
Amelyik babának magas a pulzusa, ott lassabb zenékkel, lejjebb tudom vinni a pulzust. Amelyik babának pedig alacsony, ott pörgősebb zenével tudom emelni a pulzusszámot.
Van olyan is, hogy egy baba nem akar szopizni. Az Egyél libám egyél már dal szokott erre bejönni, abba a tempóba kell beállítanom a ritmust, ami a babának a legjobb. Ha még a nevét is belerakom a dalba, még erősebben csinálják. Megtanulnak ritmusra szopizni.
Ki volt a legkisebb baba akinek énekeltél?
Több 680 grammos babának énekeltem, akik aztán hazamehettek egészségesen.
Meg tudnád-e azt fogalmazni, hogy a Te felelősséged meddig tart ebben a segítő szerepben?
Ha valami olyan érzelmi reakciót, megnyilvánulást érzékelek, látok, mint például a depresszió tünetei, azt kötelességem a pszichológus felé, a helyi védőnők felé jelezni.
A felelősségem az, hogy úgy álljak fel az inkubátor mellől, hogy azt érezzem, hogy a szülőt nem hagytam a mélyponton. Természetesen nem tudom teljesen kihozni abból az érzelmi állapotból, de ha valamit megindítottam benne, akkor reményteljesen hagyom ott. Azért azt tudni kell, hogy a remény hagyással is vigyázni kell, mert minden esetben tisztában kell lennem annak a babának az egészségi állapotával. Erre egy példa: az egyik édesanyának mondták, hogy valószínűleg Down szindrómás a gyermeke, és ilyenkor jön a kérdés az édesanyától, hogy „Ugye Te nem látod úgy?” Ilyenkor azt tudom mondani, hogy várjuk meg a vizsgálati eredményeket és hogy nagyon szép ez a kisbaba és akkor is büszke lehetsz rá, ha Down szindrómás. A gondolati közvetítés lényege ebben a helyzetben, hogy ez a kisbaba itt és ebben a pillanatban a lehető legjobban érezze magát. Fontos az itt és most megélésének átadása.
Mi volt a PIC-en töltött legnehezebb pillanatod eddig?
A legnehezebb pillanatom egy olyan beteg kisbabánál volt, akinél szóltak a nővérek, hogy ha bejönnek a szülők, elbúcsúznak tőle és lekapcsolják már a gépekről. Fájdalmasan érintett. A szülők kérése az volt felém, hogy a Három angyal ringat el altatót énekeljük el együtt neki.
Még most is megérint……. Valahogy akkor, ott a Jóisten adott annyi energiát, hogy akkor nem, utána viszont zokogtam.
Szerinted meddig tudod ezt az önkéntes munkát csinálni?
Nem tudom. Időtlen. Amíg van olyan belső erőm és motivációm, hogy ezt tiszta szívvel csináljam. Sokat gondolkodtam ezen. Felajánlották, hogy jöjjek főállásba. Azt mondtam, hogy nem szeretnék. Ehhez a munkához belső elköteleződés kell, amit csak szabad akaratból lehet csinálni.
Szerinted egy PIC-en dolgozó orvos, nővér tudja, hogy miért csinálod ezt az önkéntes munkát?
Nem tudom.
Zeneterapeutaként mi volt az eddigi legnagyobb sikerélményed?
Az élmény nem a koraszülött intenzív osztályhoz kapcsolódik. Egy kómás fiú esete volt. Annyit kell róla tudni, hogy 18 évesen egy agyműtéten esett át és ebből a műtétből (bár az orvosok sikeresnek mondták a műtétet) nem ébredt fel. Sokáig Budapesten kezelték, majd a Veszprémi Kórházba került.
Beszélgettem telefonon az édesanyával, hogy mégis milyen dalokat énekelt neki, amikor kisgyerek volt, próbáltam hozzá valahogy kapcsolódni. Mert nem tudhattam, hogy ő a műtét után milyen szintre került. Lehet, hogy egy hároméves gyerek, lehet, hogy egy tíz éves gyerek szintjére került. Bíztam abban, hogy ő valahol ott mélyen „bent van magában, csak valamiért nem jön ki.”
Amikor először mentem hozzá, az orvosok és a főnővérek egy vállrántással elintézték, hogy jöhetek, de úgysem fog történni semmi, mert a gépek is azt mutatják, hogy nincsenek funkciók. Bementem és köszöntem neki, hogy itt vagyok, jöttem hozzád és most el fogom neked énekelni a Bóbitát. Természetesen semmi reakció nem volt. A harmadszori éneklésnél két könnycsepp gördült le az arcán két oldalon. Nem hitték el az orvosok.
Hetente kétszer-háromszor jártam be hozzá és a srác egyre több reakciót mutatott. Fokozatosan jött a javulás. A közös hitből aztán egy kórházi team munka lett. Így ébredt fel egy évnyi éneklés és gondozás után. Jelenleg rehabilitáción van Budapesten, egyedül öltözik, fürdik, újra beszél. Nagyon szép élményeim voltak vele kapcsolatban.
Gyakorlatilag volt egy srác, akiről már mindenki lemondott, a zene által újjászületett és újra az lehet, aki volt. Felemelő, hogy ennek a részesévé válhattam.
Hogyan tudod feldolgozni az önkéntes munkád során ért hatásokat?
Mind az alapítvány, mind egy nagyon jó barátnőm, aki szakmabéli, rendszeresen segít a feldolgozásban. Addig szeretném ezt csinálni, amíg tiszta szívvel, örömforrásként van jelen az életemben.
A Te hangodat ismerem Alapítvány hogyan támogatja a munkádat?
Szupervíziót ad és továbbképzésekre juthatok el. Sok előadás és tanulás-képzés van mögötte. Eszközbázist fejlesztünk. Így mindig magasabb szintre kerülhetünk szakmaiságban is. Ha valaki szeretné ezt a pici és fiatal alapítványt támogatni, azzal a mi szakmai munkánkat támogatja, azt, hogy minél többen legyünk és minél több eszközzel (gitár) tudjuk jelen lenni a piciknél a kórházakban. Jelenleg így már hárman dolgozhatunk önkéntesként a Veszprémi Kórházban.
Úgy gondolom, hogy minden embernek fontos, hogy legyen egy sportja, egy nyelve, egy hangszere. Amibe tudunk kapaszkodni, bármikor. A zene érzékenységre is nevel. Nem divat napjainkban a klasszikus zene, de a tapasztalat az, hogy mindig van értelme visszanyúlnunk hozzá.
Hogy miért is fontos a zene? A kórházi látogatásom során bizonyosodtam meg róla. Tényleg láttam, amint egy gitárpengetést követően az 1170 grammos koraszülött baba pulzusa elkezdett felfelé „kúszni”. Mint ahogy azt is láttam, hogyan nyugszanak meg tőle. Sőt, azt is, hogyan lesznek képesek a nehezen evő babák a ritmus segítségével szopizni. A zene hatása lélekemelő. Mind a babáknak, mind a szülőknek, mind pedig azoknak az önkénteseknek, akik eme nemes tevékenységet végzik hetente több alkalommal. Köszönöm, hogy személy szerint részese lehettem az élménynek! Ritának nagyon köszönjük a gondolatait, és hogy nyilatkozott a Pontblognak, amely által még több értéket közvetíthetünk!
Ha valaki szeretné felajánlással támogatni az alapítványt, akkor itt van mód rá:
Alapítvány neve:
A TE HANGODAT ISMEREM ALAPÍTVÁNY A KORASZÜLÖTTEKÉRT ÉS A KISGYERMEKES CSALÁDOKÉRT
Számlaszám: 64400116-30111411-51100010 (B3 TAKARÉKSZÖVETKEZET)
Bővebben az alapítványról:
http://www.atehangodatismerem.hu/
Az interjút készítette: Somhegyi Dóri
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Eddigi interjúinkat itt olvashatjátok:
- Category: Interjú, Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Pontblog csapat
- When: május 2019
Share this: -
Balassa Rozi: Farkasok között
Tényleg egyre vadabb az élet, hogy farkasok között kell, hogy éljünk????
1Farkasok között
Forrás: Unsplash
Nem tudnám pontosan megindokolni, hogy miért érzem nap mint nap azt, hogy egyre vadabb az élet. Mi az a sugallat, ami sokaknak azt diktálja, hogy taposs el mindenkit!? Tépd meg, marcangold szét! És amikor túl vagy ezen, akkor élvezd a műved és légy elégedett!
Tény, hogy a munkám miatt sok olyan emberrel találkozom, akinek a viselkedése számomra vállalhatatlan és szánalmas. Tényleg nem emberhez méltó. Egyre gyakrabban szembesülünk már gyerekeknél is, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni. Egyre többször hangzik el a beilleszkedésre képtelen, szociálisan retardált, „önző gyerek” jelző.
Tényleg ez a normális?
Tényleg azok a gyerekek a fehér hollók, akik a régi értelemben véve rendben vannak? Persze felmerül a kérdés, mi a normális? Hát egy biztos; nem a bántalmazó, a trágár, a kegyetlen. Minden nap felmerül ebben a szakmában, hogy mi volt a jobb? A csendben figyelő, kicsit poroszosan küzdő vagy napjaink nyitott és érdektelen gyereke? Az, aki naponta vágja oda, hogy jogai vannak, és minden felnőtt, ha tanár akkor meg pláne hülye? Vagy akiben még él a tisztelet és ha nem is ért egyet, ennek nem ad hangot vagy burkoltan érzékelteti a felnőttel, hogy rossz irányba tart a kapcsolatuk?
Rémisztő, hogy van (egyre több) olyan gyerek, aki mondjuk önmagát neveli. És ebben az érzéketlen világban farkassá válik. Miért?
Mert akkor nyer! Félnek tőle, tehát hiszi, hogy tisztelik.
És azok, akik nap mint nap hajbókolnak előtte, túlnövik és ellene fordulnak. Ő is prédává válik, és nincs kihez fordulnia, mert már mindenkit megmart és nem bíznak benne. Egyre több fiatalt csak a buli, a pia, a közös „érdeklődés” tart össze. Félelmetes, hogy mire képesek egy perc figyelemért. A mámorító érzésért, hogy most minden róluk szól, akár jó, akár rossz értelemben véve.
És mi felnőttek mit csinálunk? Egyre többen nézzük vergődésüket, tárjuk szét a kezünket, hogy ez várható volt! Egy gondolat nem fogalmazódik csak meg;
“Mit kellene csinálni?”
Nem hiszem el, hogy ennyi genetikailag problémás gyerek született volna az utóbbi időben. De abban biztos vagyok, hogy a rendszer nélküli nevelés kártékony. Mert egy fejlődő személyiség, anélkül, hogy támpontot kapna, elveszetté válik ebben a társadalomban. Mi sem haltunk bele, hogy voltak feladataink. Nem haltunk bele, amikor megkérdezték, hogy mit, mikor és hol csinálunk és hogy beszélgettünk. És ami fontos; próbáltunk együttműködni!
Megkérdeztem egy apukát, hogy miért nincsenek szabályok a fia számára, akit 12 éves korára, csak “Rém” néven emleget mindenki. Meglepő módon olyan ellenmondásba keveredett önmagával, amit szerintem azóta is fontolgat: „Egyszerű, nem akarom, hogy olyan gyerekkora legyen, mint nekem! Pedig tök jó volt! A szüleim szigorúak voltak, de következetesek. Kaptam pár taslit, de megérdemeltem! Szerettek, és hálás vagyok nekik.”
A kérdő tekintetem zavarba hozta, és gyorsan hozzátette: „De belőle lesz valaki!”
Hát mélyen elgondolkodtató, hogy mit fed a “valaki” kifejezés. Vagy arról van szó, hogy a sok félrenevelt gyerek annak köszönhető, hogy az embertelen viselkedés lehet megoldás a „valaki státusz” elérésére? Vagy tényleg ennyi felnőtt érzi, hogy ő értéktelen, és senki?
A baj az, hogy gyermekeink tükröt tartanak elénk.
Ők az újabb sikertelenségünk igazi bizonyítékai. Az egyetlen olyan dologban, ami minket is jellemez – amire egész életünkben büszkék lehetnénk -, ha ekkorát bukunk, akkor mi lesz a végén az összegzés? És még egy nagyon fontos gondolat: ezt nem háríthatjuk másra. Mindenki lehet hibás, de mindenki továbbáll, és újabb hatások jönnek, újabb emberek, akik felteszik a kérdést: „Neked nem volt gyerekszobád?”
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Balassa Rozi
- When: március 2019
Share this: -
Fut a Dóri!
Forrás: Unsplash
Évek óta küszködök a futással. Egyszer belelkesülök, aztán hirtelen nincs kedvem kimenni, majd megint jön a stressz-futás, amikor összeérnek a dolgok és a futással ki is jönnek. Aztán megint leállok és jönnek a kifogások. Nincs már rá idő, hideg van, meleg van, nézd jönnek a felhők, fáj a bokám, nem jó a cipő, most mostam hajat és nem akarok még egyszer és még folytathatnám a sort.
Mindig tudok valami érvet felhozni, hogy miért nem.
Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, így mindig az eredményt nézem. Mennyit futottam, mennyi idő alatt. Barátnőm hatására lassan, de átjött az üzenet, hogy ez így nem fog működni. Ne teljesítményre fussak, hanem azért, mert jó. Először azt gondoltam, hogy marhaság, hogy a túróba élvezhetnék egy olyan dolgot, amibe majdnem mindig belehalok. Figyelni kell a légzésre, a tempóra és sok minden másra is. Közben a testemen a megereszkedett röcögők is nehézséget okoznak :-D. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen sokáig néztem más futókat, hogyan futnak. Vannak olyan mozgások, amitől tényleg egyből röhögő görcsöt kapok 😊.
Na……. szóval volt már egyedül futás foci pályán körbe, de ki a fenét érdekel, hogy körbe-körbe rohangálok egy salakos talajon? Ki az a hülye, aki még számolja is a köröket? Főleg úgy, hogy közben méterenként sajnálom magam…..hát ez minden volt számomra, csak nem motiváló. Emlékszem, először akkor ijedtem meg, amikor intenzíven elkezdtem izzadni, már szerintem arra is feltettem a kérdőjelet, hogy ez mennyire normális? 😀
Aztán jött, hogy félmaratont futó barátnőmmel a kertvárosban futok, ami jó is volt egy ideig, de betonon körbe, ismerősökkel találkozva nem jó futni, mert mindig kérdeznek, és amikor azt látják, hogy
300 méter futás után már kollabálok, azt eléggé cikinek éltem meg :-D.
Bár itt mindenki fut a környéken, csak ők ezt szebben adják elő 😊.
Na szóval, most, hogy megcsapott a tavasz szele, megjött a vágy újra a futásra. Mivel tavaly lett egy vizsla kutyánk, ezért az erdőben többször megfordulunk. Barátnőm újra jelentkezett áldozatnak, hogy végignézze többkörös szenvedésemet az egészséges életmódra nevelésemmel kapcsolatban. Erdő-kutya-barátnő kombóval bevettük az erdőt. A környezet, a barátnőm sztorijai (mivel ő tud úgyis futni, hogy közben végig beszél hozzám és nem hal bele), a kutya figyelése – mintha valami varázslat lenne – valahogy elviszi a fókuszt a szenvedésemről. A nettó szenvedési időm így minimálissá törpül.
Csodák csodájára elértem „a futni jó” feelinget!!!!
A légzésemre még nem mindig tudok figyelni…….szerencse, hogy a barátnőm figyelmeztet erre 😊. Hogy mennyire érdekel a megtett kilométerek száma? Futás közben már nem, de a végén kíváncsiságképp igen. Hogy mit ad ez így?
A fókuszt a jelenre és önmagamra fordítani, és ezt tényleg lehet így élvezni.
Tehát megtapasztaltam, hogy a futás tényleg lehet jó is. Köszönöm a barátnőmnek, hogy az élményének részese lehetek 😊. Szerencsés vagyok 😊. Félmaratont futó barátnőm van 😊. Kutyám van 😊. Futok ki tudja hogyan és meddig :-D. Csatangolok :-D. Dóri vagyok 😊.
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút, VéSZ
- Client: Somhegyi Dóri
- When: február 2019
Share this: -
Lehet így is!!!!
Forrás: Unsplash
Ezeket a sorokat azért írom, mert szeretnék egyensúlyt teremteni. Na nem a világban – ahhoz én egyedül kicsi vagyok -, inkább csak magamban. Miről is van szó? Mi Pontblogisták többször írtunk már azokról a visszásságokról, amelyek az iskolában érnek bennünket, akár szülőként akár pedagógusként. Napokon keresztül sorolhatnám azokat a lélekölő módszereket, pedagógiai eszközöket, amikkel nem értek egyet. Nem beszélve a szülők elfogultságáról, a pedagógusok és a szülők között fennálló rossz és téves kommunikációról, arról az állóháborúról, ahol lövöldözünk egymásra a
gyerek feje fölött.
Nem, most nem erről szeretnék írni, hanem inkább arról, ami a napokban történt. Közeleg az iskolai félév vége, így naponta értesülünk a gyerektől, hogy egy-egy tárgyból hányas jegyre számíthatunk. Tegnap fülig érő szájjal jött haza az iskolából azzal a hírrel, hogy ő bizony dicséretet fog kapni az egyik tantárgyból – amiből valóban jelesre áll, de közepes osztályzata is van -….. kicsit hitetlenkedve néztünk rá, mondván biztosan félreértett valamit, hiszen dicséretet azok kapnak, akiknek csak ötöse van.
Majd elmesélte, hogy megkérdezte a tanárt, nem kaphatna-e dicséretet, mire a tanár nem felháborodott, hanem rámosolygott és azt mondta:
„Ha nagyon örülnél neki, persze kaphatsz, sőt ha meg is mutatod mennyire örülsz, akkor szinte biztos”.
A gyermek erre körbetáncolta az osztályt, így fejezte ki az örömét 😊. A történetnek itt nincs vége. Az „örömtánc” után odament a tanárhoz és azt mondta, hogyha ő 4,65-ös átlagra dicséretet kap, akkor az úgy igazságos, ha mindenki megkapja a dicséretet, aki ezt az átlagot eléri. A tanár reakciója ismét meglepő volt. Ugyanis nem kioktatta a gyereket, hanem igazat adott neki, így az osztályban tegnap 12 gyermek mehetett haza boldogan. Szóval ez az a tanár, aki az én képzeletbeli naplómban pedagógiából most
sok-sok dicséretet kapott tőlem! Szóval igen!!!! Mert lehet így is!!!!
TOP10 írásainkat itt nézheted meg!
Ha szeretnél még a Pontblogon más bejegyzéseket is olvasni, itt megteheted.
Ha tetszett a bejegyzésünk, megoszthatod vagy lájkolhatod a tartalmat.
Hasonló témában írt bejegyzéseinket itt találod:
- Category: Lelki benzinkút
- Client: Máramarosi Gréta
- When: február 2019
Share this: